A város megállíthatatlanul hömpölygött, mint valami óriási áradat, melynek se eleje, se vége. A házak árnyékot vetettek a körútra, s a délutáni Nap fülledt fénye felhőként lebegett az aszfalt fölött. Egy szürke kis árnyék rebbent át a sugárút fölött, az árnyékból a fénybe. Alig észrevehetően, szemvillanásnyi idő alatt, délibábként. Egyetlen szárnycsapással vett lendületet, majd behúzott, testéhez szorított szárnyakkal suhant keresztül a fülledtségen, felkavarva a délutáni város tespedt állóvizét.
A körúti lámpaoszlop tetejéről két vékony, egymást követő fütty hangzott fel, melyeket azon nyomban elnyomott a hömpölygő áradat mindent betöltő lármája. Holnap, talán holnapután megkeresem, gondolta nyugodtan a szürke kis árnyék, miközben az alatta sistergő sokaságot fürkészte. Valahol a begye alatt vagy mögött, ki tudja pontosan, furcsa, szorító gombóc növekedett, lassan, először még csak kis alig érzékelhető pontként, ami zavaró tényezőként birizgálta apró testét, aztán egyre nagyobb lett, mákszem nagyságú, végül borsónyi, mely jelentős teherként nehezedett gondolataira. Mert nincs más rajta kívül, nem lehet más, cikázott végig fejében, de ezt egy másik, régi gondolatfoszlány minduntalan körülölelte, egyre szorosabban, míg már nem egyszerűen csak ott volt, hanem valósággal fojtogatott, elviselhetetlen mélységeket nyitva a múlt felé. Ébenfekete szárnyakkal fogta körül ezt a másikat, melyek eltakarták a lehetőséget, melyek súlyukkal elnyomták a kócos kis tollak okozta mámort, a szélben megrebbenő pihék tegnapi vagy tegnapelőtti izgalmát. Az ösztön elmúlik, elhal, egyik nap csak véget ér, mintha ott sem lett volna, s akkor nem marad semmi, kavarogtak benne újabb foszlányok, csak azok a sötétbarna szemek a múltból, onnan a folyópartról, csak azok maradnak, csak azok számítanak. Semmi más. Hiába a remegés, a sötétsárga csőrből felhangzó fütty, a test kétes és mindent elárasztó bűvölete, hiába, csak azok a sötétbarna szemek, az az átható tekintet, csak az marad. A feketerigó ott gubbasztott a lámpabúra tetején, apróra összehúzta magát, mozdulatlanná dermedt a körút lármás áradata fölött, mintha nem is létezne, mintha csak furcsa, pillanatnyi gondolat lenne. Tapogatózó ábránd valahol múlt és jelen között. Percek, órák teltek el, egyetlen mozdulat, rezdülés nélkül, a Nap közben alábukott az egyik tető mögött, s az ösztön gondolatfoszlányai összekeveredtek a múlt rendületlen csápjaival. A borsónyi gombóc óriásira nőtt, a rigó egyetlen, tollakba burkolt remegéssé változott, ami ott lüktetett – némán – a város felett. És a rigó érezte, amint az ábránd múltbéli csápjai lassan megfojtják a fel-feltörő ösztönt, az ébenfekete szárnyak eltakarják a kócos, elékunkorodó tollakat, s mikor az elviselhetetlen távolság és mélység végtelen nyugalommal töltötte el, úgy döntött, hogy megkeresi azt a másikat. Mert ez az élet, gondolta mélán, még akkor is, ha ez csupán ösztön, semmi több.
Elgémberedett lábait összehúzta, és egyetlen mozdulattal belevetette magát a fülledt levegőbe. Nem látta azt a sötét, szürkésfekete árnyat, ami már hosszú ideje őt figyelte a szemközti háztetőről. Egyszerre vetették magukat a levegőbe, egyszerre nyitották, majd csukták össze a szárnyaikat, s a dolmányos varjú éles csőre, mint a múlt hosszú és fojtogató csápja záródott rá a feketerigó kecsesen izgató, szürkésbarna nyakára.
