KÍSÉRTETVÁROS
(Folytatás a Helikon idei 7. számából)
Minden, ami egy nagy szellemmel történik, szülővárosában meg akörül, természetesen gyermekkorában s ifjúsága idején, a jobb életrajzírók szerint mindig végzetes kihatású, jelképes erejű; mélybe és messzire mutató. (És akinek nem volt szülővárosa, legfennebb faluja? Annál feltehetően első tanulmányainak színhelye a nevelő anya; az „tölti be ezt a szerepet”, mondjuk pontatlanul, mivel a szerep végül is nem funkció.) Akármilyen csodálatos város is lehetett Königsberg, nem lehet légköréből levezetni Hoffmann világpolgárságát, vagyis azt, hogy éppen ő lett, ahogy Jürgen Manthey mondja, az első német Weltkünstler, „világművész”, kinek hazája a széles nagyvilág.
Mert abban igaza van szerzőnknek, hogyha a világirodalom, mint olyan, Goethével kezdődik, de az első közkézen forgó olvasmányos világirodalom Hoffmann-nal kezdődik. Goethét művelt embernek illett idéznie, s amikor csak tehette, hivatkoznia rá; ő egyáltalán a műveltség megtestesítője és fémjelzése, de Hoffmannt minden szinten olvasták – és utánozták. Balzac éppúgy tanítványa (lásd a Szamárbőr c. regényt), mint Poe (lásd kedves rémtörténeteit), valamint az Maupassant és Baudelaire, sőt Dosztojevszkij is, és „van alapja annak a feltevésnek, hogy Thomas Mann sajátságos iróniája, a maga nemében összehasonlíthatatlan, ingerlő, trükkös és artisztikus elbeszélésmódja is lényegében sokat köszönhet Hoffmann elbeszélő módjának”, sokan úgy mondanák, elbeszélő „technikájának” – idézi szerzőnk Peter von Mattot.*
Igen, nagyon sok múlhatott éppen ezen az elbeszélésmódon, mint Hoffmann „egyéni teljesítményén; ugyanis mindaz, amivel Hoffmannt jellemezni szokták: érzelem és értelem állandó ütközése, kísértetiesség, vadromantikus témák, az átjárhatóság a fantasztikumból a racionalitásba és viszont, képzelet és képzelődés és képzelgés, mint valóságalakító tényezők, jelen vannak az akkori egész német irodalomban, nemcsak a már szárnyat bontó romantikusoknál, de a klasszikusoknál is, akár Goethénél is.
Elég, ha a romantikusok közül csak Novalis, Chamisso, Jean Paul neve jut az ember eszébe. És ott van Fouqué, Hoffmannunk kortársa, a kor Tolkienje és Stephen Kingje, akinek a Varázsgyűrűje (Zauberring), még ha mást is jelent, mégis a gyűrűk ura elődjének tekinthető, (már Heine megkritizálta) mint történelmi-fantasztikus-félponyva-bestseller meseregény. És akinek az Undine (sellő, szirén, hableány) című „játékához” maga Hoffmann oly csodálatos zenét szerzett!
És az sem mondható, hogy Hoffmann valami germán ősvilág szellemjárta titokzatos tájait fedezné fel. Akkoriban a németeknél a műveltség alapvető feltétele volt legalább Rousseau-t ismerni, Voltaire-t szeretni vagy elutasítani, de mindenekelőtt már az általános zenei közműveltség okán is otthon lenni az olasz művészetben és irodalomban (talán szabatosabban: az itáliaiban). S az olaszoknak is megvan a maguk szelídebb Hoffmannja, Carlo Gozzi, aki nemcsak őt ihlette meg tündérjátékaival, hanem Mozart, Puccini, Prokofjev zeneszerzői géniuszát is. (A szarvaskirály, Turandot, Három narancs szerelme). Hoffmann tehát nemcsak hatásaiban, hanem forrásaiban is egyetemesen európai!
Annál sajnálatosabb, hogy pl. Babits Az európai irodalom történetében annyira lenézőleg kezeli, Medárdus barát emlékiratait, vagyis Az ördög bájitalát „alantas romantikájú rémregénynek” nevezi, s még olyan kispolgári sznob pletykáknak is teret ad, miszerint Hoffmann annyira félt kísértethistóriáinak alakjaitól, hogy feleségének kellett fognia a kezét írás közben. (Hogy a felesége ki és milyen lett volna, arról nem szól, bár nem is hinném, hogy Babitson kívül valaki sokat tudna róla!?)
Hogy maga a város, Königsberg mit adott különlegest neki? Érdekes, hogy amikor ott helyben elvégzi a jogot, ugyanazon az egyetemen professzor Immanuel Kant is, akivel azonban Hoffmann-nak sikerül minden találkozást elkerülnie! Viszont abban a Junker utcai házban, ahol anyja, illetve anyai nagyanyja családjával lakik, évekig ott bérel lakást a kor nevezetes drámaírója, Zacharias Werner, aki fennkölt, misztikus drámákat írt, aki Goethét látogatta és levelezett vele, s aki Madame de Stäelnál hetekig vendégeskedett, de – színdarabjai teljesen előadhatatlanok voltak! Az egyikhez – A keleti tenger keresztje címűhöz – Hoffmann kísérőzenét is szerzett, s talán ez az első számon tartott műve. Ennek a lakótársnak édesanyja pedig egy miszticista rajongó volt, aki önmagát a Madonna új megtestesülésének, fiát pedig az Üdvözítőnek tartotta. Hoffmann évekig szoros érintkezésben volt velük, de nem zsongott be tőlük, szó sincs róla, hogy hatásuk alá került volna, sőt kritikai látását kiélezték; talán az egyetlen elfogadható Werner-ötletnek azt tartotta, kár, hogy nincs közös szó a vallásra és a művészetre, holott „ezek tulajdonképpen egymás szinonimái”. J. M. szerint Hoffmann róla mintázta Medárdus barát egyes negatív jellemvonásait.
A Junker utcai bérlakások szállították házhoz, szó szerint, az első nagy szerelmet: ez egy ötgyermekes, az ifjúnál hat évvel idősebb asszony volt, egy gyáros felesége, s akit a költő a kor rossz, de divatos színpadi szerzőjének, Koztbuénak egyik műve alapján Napszűznek nevezett! S aki mérhetetlen kamasz szenvedést okozott neki azzal, hogy bár szerelmében részesítette, „egészen övé” nem lehetett. (Amikor kb. tíz év múlva az asszony meghal, Hoffmann, aki már rég elkerült szülővárosából, éppen hazalátogat és találkozik volt szerelme lányával, már tizenöt éves viruló szűz, oly szép, mint Correggio Magdolnája, „örökölte anyja kecsességét és megtestesítette gyermeki fantáziáimnak eszményképét, és szerettem volna szellemem karjaival átölelni és képzeletem varázskörébe bevonni, azonban a társalkodónő (Gardedám) ólmos lényével mindent elrontott”.
(Hogy azért nagy földijét, Kantot, ha messziről is, de szemmel tartotta, az J. M. szerint kitetszik Az ördög bájitalának egy helyéből, ahol a világpolgárt jellemzi; nyilván Kantról mintázta: a világpolgárt fellépése és viselkedése mutatja meg, azon belül is inkább az, amit nem tesz, mint az, amit tesz. Vesd egybe azzal, hogy „úr nem siet, nem fizet és nem csodálkozik”. Eredetileg hármas rímmel hangzott: Úr nem siet, nem ijed, nem fizet.)
Az az egyetem, amelyen Kant világpolgár-professzorkodott, éppen százötven évvel azelőtt adott jogászi diplomát a költő kezébe, hogy porrá bombázták. J. M. nem csodálkozik el azon, hogy Hoffmann még csak abban a korban járt, amelyben a mai diák csak pontjait gyűjti a felvételi teszthez; el sem gondolkozik azon, hogy talán nem kellett volna az utóbbi másfél évszázadban annyit reformálni az oktatást. (Ha jól emlékszem, Eötvös Józsefet is már 13 éves korában felvették az egyetemre.)
Nagyon szép fejezet szól különben a könyvben Kantról is, aki „kopernikuszi fordulatot” hozott a filozófiába; szerintem viszont nem kapott benne elég aktualizáló hangsúlyt az a feltétel, amit a nagy világpolgár filozófus az örök béke megvalósíthatóságának szabott: az, hogy az egyes államok közti viszonyt ugyanolyan egyenjogúság határozza meg, mint az egyes személyek közöttit. Vagyis ha valaki nagyobb, erősebb és gazdagabb, nem lehet akkor sem több joga, mint a kisebbnek, gyengébbnek és szegényebbnek. Az a körülmény, hogy ma az egész politikai, gazdasági, sőt erkölcsi világrendszer is a nagyhatalmak előjogaira épül, eléggé kifejezi, hogy annak a homokos tájba épült városnak nemcsak egyeteme köveit és nevét törölték el a Liberatorok.
Ám visszatérve írónkhoz, furcsa, hogy a szerző (J. M.) nem fűz egy kis elmélkedést Hoffmann-nak ahhoz az életrajzi adatához sem, hogy 1806-ban, amikor a francia csapatok bevonulnak Varsóba, mivel nem hajlandó felesküdni Napóleonra, elbocsátják állásából... mit keresett egy porosz tisztviselő a varsói hatóságoknál? (Ahova 1803-ban nevezik ki kormányzósági tanácsadónak.)
Varsó ugyanis Lengyelország fővárosa, ám a lengyel hon harmadik felosztása után – Poroszországnak jutott, amely mint saját területét igazgatta, s csak a napóleoni háborúk után lett aztán – cári birtok! Hajlandó arra gondolni az olvasó, noha nem sugallják neki, hogy ez is hozzátartozik a kísértetvárossá alakulás messzire ható előzményeihez.
(Ami Lengyelország XVIII. századi felosztásait illeti, ezt általában a lengyel nemesség féktelenségével magyarázzák. Ezt az életstílust legrövidebben azzal lehet jellemezni, hogy mindenki mindenkit és mindent fúr és akadályoz. Úgy tűnik, a XX. századi magyar értelmiség a lengyel nemességtől örökölte testvér-baráti alapon ezt a történelmi magatartást: mindenki ócsárol mindenkit, és keresztbe tesz mindenkinek.)
Ami végül is számomra a legkülönösebb, emlegetik, hogy Hoffmann műveit hányan zenésítették meg, Delibes, Csajkovszkij, Offenbach, Busoni, Hindemith, Malipiero stb. De az ő zenéjéből a legnagyobb ritkaság egy-egy szemelvényt hallani! Talán azért, mert azt vallotta, minden zene alapmértéke az emberi énekhang? Amikor Aurora című operáját Berlinben bemutatták, az operaház porig égett. Százegynéhány évre rá Berlin is. Nem kísérteties? Lehetne ezen még elmélkedni...
* Peter von Matt: Rennen, stolpern, straucheln, stürzen. Előadás E. T. A. Hoffmann életéről. (Akzente, Zeitschrift f. Lit. Dec. 2002.) Sajnos, csak J. M. hivatkozásából ismerem, ki tudja, milyen érdekes dolgokat ír!
