1. Léteznek-e természetes határok? Egy folyó, erdő, völgy vagy hegy vajon nevezhető-e olyan határnak, amelyhez, amikor elérkezik, az utazónak tartania kell magát? Vagy minden hágó, a királyé is, ahol egy király erdejében időzik az utazó, egyben és legfőképpen politikai határ? Tételezhető-e lényegi különbség természetes és politikai között, ami a határokat illeti? Ami a kérdést illeti, itt pusztán egy régió körülhatárolhatóságának problémájaként merül föl, s amennyiben létezik (léteznie kell?) olyasminek, mint egy régió, meg kell történnie azoknak az elhatárolásoknak, amelyek alapján bármilyen természetes vagy politikai érdek megfogalmazható. Egyszerre merül föl kint és bent, saját és idegen, művelt és vad kérdése, amelyek, amennyiben még mindig fölmerülhetnek, már nem alapvető megkülönböztetések, olyanok, amelyekre egy régió minőségeinek az elgondolása alapozódhat, hiszen éppen erről van szó: átjárhatók a köztük – okkal, ok nélkül – megképződő határok. S amennyiben képzés folyik, határok képzése tehát, ennyiben mindig már a politikai diskurzusok határterületein mozgunk. Ami természetesként adódhat itt, az egy valamikori politikai elhatárolás eredménye, s ennek tudatában vagyunk. Kézenfekvő azt is figyelembe venni, hogy a valamikori politikai határolást, amely most természetesnek mutatja magát, valamilyen természethez fűződő érdek vezérelte a határolás során, olyan érdek, mely már eleve minden természetit a saját gyarmataként állított elő. Az embernek sohasem adódott olyan lehetősége, hogy a természetben éljen. A területet így vagy úgy, mindig fölmérték, akár csak azáltal, hogy bejárták, vagy azzal, hogy kisajátították, eltulajdonították és megművelték egyes részeit. A határképzés mint legszélső emberi lehetőség magából a nyelvből következik. A határolatlan végtelen csak egy meghatározott fogalomként adódik. Minden, ami mondott, bizonyos határok között érvényesül, a nyelv nem lép túl önnön határain, pontosabban maga a legszélső határ. Még az is lehet, hogy a nyelv mint az egyetlen természetes határ, amely azt a látszatot kelti, hogy az ember természete a kultúra, valójában valami egészen más, olyasmi, amit a természetes és a politikai határolhatatlansága és átjárhatósága után már egyáltalán nem tarthatunk meg. Ha minden kulturális, politikai, vagy ami itt ugyanaz, nyelvi, akkor csak megneveztünk egy feltételt, ami által valami adódhat, ám ez a feltétel nem biztos, hogy teljes mértékben hozzátartozik mindahhoz, amit kulturálisnak, politikainak, nyelvinek neveztünk. A nyelv éppen azért válik vaddá, mert olyan határolások mehetnek benne végbe, amelyek magát a nyelvet mint végső határt nem érintik. A nyelv ezért megmarad egy olyan határként, amely határolhatatlan. Sohasem tudhatjuk meg, hogy mitől határol el a nyelv, s ez már nem a két elhatárolt régió közötti átjárhatóság, ami belül marad nyelvi lehetőségeinken, hanem a nyelv itt sokkal inkább olyan határként ragadható meg, amely egy végtelenség látszatával ámít. Aki cél nélkül utazik, és túllépni véli a határolásokat, könnyen beleeshet a végtelenségnek ebbe a csapdájába, ahonnan már nem akar, és nem tud megérkezni sehová, mert lehetetlenné válik számára az utazás abbahagyása. Minden út már rajta vezet át, s hacsak nem számolt le azzal az illúzióval, hogy létezik számára még idő, a saját életét egy kiismerhetetlen rengetegben való útként fogja elképzelni, ahol minden lépés után benövi nyomait a gyom.
2. Ha a nyelv legalábbis részben vad, akkor nyelvben létezni ezt jelenti: kint lenni a határban. A vad itt úgy adódik, hogy benne átjárható a kint és a bent: kívül lenni a lakott területen, ugyanakkor a helyhatározóraggal jelölt ’belső rész’-ben lenni. Kint és bent nem állnak egymással szemben, hiszen a létről beszélni kint és bent is csak a nyelvben lehet, azaz belül lenni alapvetőbb, míg a kívüllét csak az alapvetőbb belsőn belüli elhatárolás. Nem lehetséges hát, hogy minden gyilkosság, amelyre Hegel bíztat, hogy saját magunkat állítani tudjuk, már eleve fölösleges, hiszen a másik szolgai tudattá minősítése előtt, csak-úgy, mint utána, azaz mindig már benne tartjuk magunkat abban, ami egyedül képes arra, hogy a nyelv „történetét”, azaz önmagát, úr és szolga viszonyaként beszélje el? Nem lehetséges, hogy amikor sajátról és idegenről beszélünk, csak egy nyelvjáték, persze egy fölöttébb veszélyes nyelvjátéknak vagyunk az áldozatai, tehát a szolgái? Látnom kell, hogy nincsenek saját szavaim, még ha én mondom is a szavakat. A szó olyan adomány itt, ami magával hozza az elfogadás, a hála, és a szó ajándékára való kényszerű rászorultságot. Lehetséges-e ilyen körülmények között az, hogy valaki úrnak tartsa magát egy másik fölött, akit szolgává tesz, ha ő maga is mindvégig megmarad a szavak, nem a saját szavai szolgájának? Lehetséges-e ilyen körülmények között bármilyen uralmat jogosnak tekinteni? Kinek van felhatalmazása uralkodni, és ki által felhatalmazottan ott, ahol az egyedüli lehetőség a jogos uralomra a nyelvről és a hatalomról való lemondás, ami ugyanakkor sohasem volt lehetséges? Ha létezik olyan, hogy felhatalmazás, tehát valaki kívülről vagy fölülről ajándékozhat jogokat, kötelességeket, felelősségeket és boldogságot, akkor ki lehet az, aki kívül van mindazon, amire hatalmat ad? Kint lenni a határban. Úgy tűnik, a határ itt nem pusztán egy képzeletbeli vonal, ahol a határolás szerződéseken és megegyezéseken alapul, s amit soha senki nem vesz észre, sem figyelembe – ha tartják magukat a felek az egyezséghez, azért nem, ha nem, akkor azért nem. Úgy tűnik, a határ ilyen felfogása nem is határolja a területeket, pusztán viszályt kelt, amikor a feleket a szellemben vagy a nyelvben látszólagos egyezésbe hozza. A nyelven belül, ha azt a beszélni tudás és a megértés, vagy ellenkezőleg, a beszédre való képtelenség és a nyelvek közti különbözés és a megértés akadályaként értjük, nem is lehetséges a határok radikális megvonása. A határ itt maga a mező, avagy a „természet”, ahova mindig is ki voltunk vetve. Határban lenni: itt minden törés és repedés egy láthatatlan és sokkalta átláthatatlanabb hasadáshoz tartozik, ahol mindig megtörik a fény, ahol sohasem lehetünk önmagunk ég és föld között. Kint a határban: a határozószó és a határozórag között húzódó törésben még mindig, s mindig újra, megnyílik egy elég tág határ, ami a hazatérés, a lakozás, a megegyezés és a jogos uralom illúzióival táplál. Kétségtelenül nem könnyű lemondani arról, amit szeretünk a házunk tájának, háznak, hazának nevezni, ha belátjuk, hogy ennek a hazugságnak az elhagyása után talán sohasem térhetünk haza. „De hát itthon vagyunk” – kiáltjátok majd – „És te magad is itthon vagy”. Mégis: veszélybe kerül a tulajdon, a család, a hatalom, amiért, azt hittük, már megvívtuk „jogos” küzdelmünket – bár a józan ész el kell ismerje, hogy tulajdonát csak szerezte, tehát sohasem volt itt és sehol tulajdona, ami nem csak látszólagos határolásokon alapulna, hogy az apa nem ölheti meg a gyermekét, mert a gyermek, ahogyan megszületik, a legtávolabb áll attól, hogy otthona legyen, mivel a világba vadként érkezett meg, s hogy hatalma jogosulatlan felhatalmazásokon alapszik. A józan észnek el kell ismernie, hogy bármit, amit itthonisága során valahogyan igazolt, megmagyarázott, elhitt, megszerzett, megölt vagy megszült, radikális felülvizsgálatra szorul egy olyan ítélőszék előtt, amelynek eddig még a talapzatáig sem sikerült felkapaszkodnia, és talán sohasem fog.
3. A vad nem az idegen. Az idegen valójában nincs, az idegen csak azért mutatkozik, hogy a saját azt hihesse magáról, hogy ő van. Valaki pokoli játékot űz itt a hermeneutával, s ez a valaki lehet, hogy éppen ő maga. Sohasem adódhat olyasmi a sajáton belül, ami idegen. Saját és idegen egy merőben mesterséges elhatárolás eredménye, amely elhatárolás mélyen a sajáton belül húzódik. Ha az idegen a vad lenne, akkor azt mondhatnánk, hogy sohasem jelenik meg semmi, ami nem saját. Azt mondhatnánk ekkor, híven az óeurópai hagyományokhoz, hogy fölfedeztük az ember végtelen magára maradottságát a sajátjában, a spanyolviaszt, amelyből semmilyen isten nem mentheti már ki, de ami ugyanakkor még mindig elégséges jogalap lenne ahhoz, hogy itt maradjunk még egy rövid ideig, éppen ebben az otthonunknak tekintett elhagyatottságban. Azonban most, a sajátunkban békésen mormogó idegen éjszaka alatt mi a vadnyomot igyekszünk követni. Eleget papoltak már a végtelenről és a fenségesről, amely magával rántja a tudatot, s hogy a tudat csodálatos módon mégis túléli ezt a támadást, amennyiben feloldja a traumát a nyelvben, mivel a végtelenben fölfedezte azt az idegent, akivel szemben megállapíthatja öntudatát. Íme az isten, aki késve bár, mégis időben érkezik, hogy együtt legyen velünk, miután elkövette a csodát, még akkor is, ha ez az isten csak egy valódinak az eltorzított és lefokozott mása, aki maga is rászorul, hogy osztozzon velünk ebben a szörnyűséges magányban. Ki merné azonban azt állítani, hogy vendégül látott egy istent, s azt mondani utána, hogy amit mond, nem csak egy retorikai fogás? Az efféle tehetetlenség és gyávaság ma már nem csak a műveltek betegsége, hanem mindannyiunké. Ami vad: különbözik a meg nem művelttől, mivel ez a művelés felől tárja föl a vadat. A vad nem pusztán annyi, ami a megművelt felől látható. Az erdő akkor is ott van, s ez az ott leginkább egy mindenhol, amikor nincsen benne az ember. Amikor az ember turistaként az erdőbe látogat, az erdő már nem a vad. Éppen azáltal rejtőzik el, hogy a gyakorlott turista számára áttekinthetőként mutatkozik meg. Az erdő itt pusztán olyasmit tartogat, amivel a turista már eleve számolt, s amire, például turistafölszerelése megvásárlásakor, már eleve fölkészült. A turista balesete, meglehet váratlan és borzalmas, ám semmiképpen sem titokzatos és megfejthetetlen. A turista halála, amikor turistabakancsa sarka alól kifordul a kő és háromszáz méterrel lejjebb találják meg az összezúzódott testet, már benne volt a játékban. A turistát még halálában sem éri semmi váratlan. Csak annyit lát meg, amennyit képes fölmérni, csak olyan magasságokba merészkedik, amelyek kalkulálhatóak maradnak. A turista a szó szoros értelmében sohasem veti bele magát az ismeretlenbe, a felfoghatatlanba. Ha eltéved egy rengetegben, tudja magáról, hogy eltévedt és föl bírja mérni az esélyeit vagy esélytelenségét. A turista ezért valójában képtelen arra, hogy eltévedjen. A turista a megműveltből érkezik, s mindig csak innen látja azt, ami vad. A megművelt azonban önmagát csak mint kihívást fedezi föl a vadban, mivel a vad a művelttől megvonja magát. A művelt nem fogja föl azt a veszélyt, ami körülveszi akkor, amikor egy megapolisz vagy egy erdő vadságában nevelkedik és él. De a vad talán éppen egy sajátosan otthoni viszonyban tud megmutatkozni: az otthontól való elszakadásban és újra-otthon-létben. A turista azonban nem képes elszakadni és újra-otthon-lenni, mivel mindig is egy sajátos otthoni-idegenben lakozik: a turista a világot gyarmatként állítja elő, miközben a sajátosan otthoni, helyi vagy partikuláris visszaminősül a barbárba. A vad tehát a turista számára legföljebb barbárként adódik. Ez a gyarmati szemlélet abból nyeri jogosultságát, amit a politika nyelvén így fogalmaznak meg: eltűnnek, fölszámolódnak, legalábbis átjárhatóvá lesznek, vagy azzá kell lenniük a határoknak. A vad a barbárban hagyja magát gyarmatosítani és magához engedi a műveltet. Ma, amikor az ember minden földi jogosult fogyasztójaként és minden lehetséges tájat szemrevételező turistaként határozódik meg, a művelt is visszaminősül abba, amit a turista fényképezőgépe jelképez. A turista nemcsak a vadat, hanem a műveltet is gyarmatosítja. Ő a látogató, aki sehol nincs otthon, és sehová sem tart, aki se nem otthonos, se nem vad, ő az, aki gondoskodik a határok átjárhatóságáról. Odamerészkedik a háborúk közelébe is, amelyeket talán ma már csak ezért vívnak, hogy a turista szabadon utazhasson. A turista a seholban lakozik, míg fényképezőgépe azokat a határolásokat veszélyezteti, amelyek ma, jogtalanul bár, lehetővé teszik a gondolkodást. Ahol a turista fotóz, ott a kép halála van születőben, és nyomtalanul tűnik el a szent. A turista ma: az utazó, aki én magam vagyok. A turista, úgy tűnik, nem a másik, akitől még el tudnék határolódni, hanem az a létmód, ahogyan a huszonegyedik századi ember a sajátot bejárja. A turista meghaladta már a hermeneutikai állapotot, mivel számára a saját és az idegen illuzórikus játéka értelmezhetetlen. Azért szabad, mivel mindenütt a belsőben van. Egyesek talán abban reménykednek, hogy a turizmus elveszi az emberek kedvét a háborútól, holott ma a háborúkat talán éppen a turizmus nevében kezdeményezik.
4. Újra meg kell kérdeznünk tehát: hol vannak, ha vannak még egyáltalán határok, miközben úgy tűnik, hogy mindig is kint voltunk a határban? Föl kell vetnünk, hogy a vad sohasem valahol messze, a vadonban, hanem a közelben tartózkodik, noha arcát elfordítja a művelttől és a turistától, aki a tájékozódás eszményét követi, sőt követeli. A turista igényeket szab és megtervezi a tájat, véleményt nyilvánít a kényelemről, vagy szóba elegyedik a barbárral, amikor leereszkedik hozzá. A művelt az, aki még mindig közelebb tartja magát a vadhoz, mivel ő maga is a nyelvek erdejében bolyong és téved el. A vad megvonja magát a képtől, arctalanként adódik, s pusztán csak nyomaiban követhető. A vad láthatatlanul uralkodik. A keleti hegyvonulat egy félreeső erdejében, egy behavazott, épp csak talpalatnyi kiugró kőszikla-erkélyen, ahonnan belátni a medencét, ott maradt a farkasvadnyom. Itt járt a vad és körülnézett a medencében. A fotó nem mutatja a vadnyomot, pontosabban inkább perspektívába helyezi és eltávolítja magától. A perspektíva elfedi, hogy a vad a közelben tartózkodott, és a távoli vadonba utasítja. A vad fikcióvá vagy narratívává szelídül a képen. Azonban épp az eltávolítás és perspektívába helyezés technikai és műveleti kényszere mutatja meg a vad közelségét, amivel szemben minden művelt és minden technikai, tudva vagy tudatlanul, az eltávolítással védekezni kényszerül. De az igazi veszély éppen abban rejlik, hogy a vad nem támad szemtől szembe, hanem elmenekül a képről. Sohasem adja magát önként a műsorhoz. Sohasem állhatsz szemtől szemben az állattal, mert az mindig kikerüli az embert, elmozog, ezért csak perspektívában és távlatban ragadható meg. A természetben nincsen olyan, hogy szemtől szembe, mert minden a hátát mutatja. A műsorban a vadnak emberarca van, amitől a hatalmas is szánalmassá válik. Ha a vad arra kényszerül, hogy fölfalja a műveltet, vagy megrongálja a technikát, már nem önmaga, hanem arcot kapott, a legkegyetlenebb arcot, amivel a művelt felruházta. A vad a közelben csak arc nélküli jeleken keresztül ad hírt magáról, amikor megrezdül az ág, zörren a haraszt, vagy egy széttépett őz csontjait hagyja maga után az emberjárta erdei földúton, mivel a vad sohasem támad, hanem elillan. A vad közelsége rettegést és a halálfélelmet kelt, ami nem hasonlítható a művelt élet örökös szorongásához és a halállal szembeni tehetetlenségéhez. A vad közelségében a halál van itt. Talán nem más a nyelv, mint a köztem és a halál között húzódó határ. Aki először fölépítette a műveltet, és embertelen erejével is majdhogynem kudarcot vallott vele szemben, még találkozott azzal, ami vadként mindig arctalanul illan el. Így szólt hozzá a vad: „De, íme, van itt egy hely mellettem: állj erre a kősziklára. Ha majd elvonul előtted dicsőségem, beállítlak a kőszikla hasadékába, és befödlek jobbommal, amíg el nem vonulok. Aztán elveszem kezemet, és utánam tekinthetsz – de arcomat nem láthatod.” Az ember, aki a szakadékban áll, aki kint áll a határban, nem láthatja, mint vonul el előtte a vad. De csak a műveltség embertelen ereje mondhatja azt, hogy arca van a vadnak, méghozzá úgy, hogy nem is látta. Ami itt mondódott, az a feje tetejére állította azt, ami valójában történt: a vad nem beszél. Csak a nyelvbe való öntelt belevetettség hihette, hogy nyelv által szólhat az, ami arctalanul mindvégig itt él, s amiről, ha elég erős, mindvégig hallgatnia kellett volna. Pedig a vad már itt is megfordult és elillant, gúnyosan a hátsóját mutatta a műveltnek, akit arra kényszerített, hogy maga is fordítson és elforduljon. Ha már játék, akkor legyen az: arc helyett a hát. Ha már az igazság elillant, vigaszként adódjék irónia. Később így szólt a művelt a vadhoz: „Fogadj tulajdonoddá minket”, majd szövetséget kötöttek. S a szövetség ládája, ez a kissé komolytalan képekkel telepingált, kacatokkal telerakott szekreter talán csak arra szolgált, hogy elterelje a művelt figyelmét attól, ami a vad nevét, a kegytárgyak és a törvények körüli handabandázást koncul odavetve, megint csak jó hosszú időre eltűnt a művelt látómezejéből. Anélkül, hogy bármivel is fizetett volna a merészségért, anélkül, hogy arcot adott volna a vadságnak, anélkül, hogy valaha is létezett volna jogszerű szerződés a művelt és a vad között. A vad tehát nem támad, nem áll bosszút, ha az nem akarja megbosszulni saját magát. A vad beláthatatlanul távol van a művelttől, létmódja a művelt számára sohasem adódik úgy, mint feltártság, nyitott, vagy el nem rejtett; ugyanakkor mindig itt tartózkodik a közelben, mindig éppen közeleg, pontosabban: a közeledőben van jelen. Nem látható, mert arctalan. Ami pedig vég nélkül a közeledőben adódik, amely egyszerre távoli, de itt van közel, nem más, mint éppen a vég. A vad valódi neve, amely ellenáll a gyarmati létnek, az emberi nyelven a halál. De a vad a halálról való tudásban is csak hírt ad magáról. A halálról szóló híradás, bármennyiszer is számoljanak be róla a médiumok, olyan határt képez, amely megvonja magát attól a lehetőségtől, hogy a híradásban megmutatkozzék. A halál, amely a vad közelségében ad hírt magáról, tehát olyan határolás, amely nem a nyelven belül megy végbe, hanem radikálisan vonódik meg. A halál sohasem pusztán a nyelv ténye, idegenebb az akármelyik Másiknál, mert vad.
(Folytatás következő számunkban)
