"értsd meg a szót: árban és apályon"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 18. (536.) SZÁM — SZEPTEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Demeter Zsuzsa
Bé-vezetés Kazinczyba
Petres László
Udvarok, terek lakója - Beszélgetés Fekete Vince költővel, a Székelyföld főszerkesztő-helyettesével
Szőcs István
JEGYZET - És mégis minden másképpen – van!
Ady András
Versei
Tóth Mária
Biciklivel a fák közé
Tar Károly
Versei
Fekete Vince
Versei
Szalma Réka
Versei
Vincze Ferenc
A dolmányos varjú vacsorája
A múltról és a rigóról
A rigónőről
Borbély András
Ami szent és ami vad (Erdély, helyhatározás)
Necz Dániel
Karrier
Sorbán Attila
Vaníliás gumicsont (regényrészlet)
Kozma Dezső
Arany János költő-arcképei
Xantus Boróka
Szétszórt csontokból összerakott múlt(ak)
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATUNK ZENÉT? - meg – IGÉZETT zene
Októberi évfordulók
 
Necz Dániel
Karrier
XX. ÉVFOLYAM 2009. 18. (536.) SZÁM — SZEPTEMBER 25.

Az író úr nehezen fogadta a hírt. Hát legyen csak, ha a fiatalúr így látja jónak – gondolta magában.
Az otthonosan berendezett kis szobában most fáradtan lobogott a kávévíz, és mindenfele tollak és szétdobált papírlapok hevertek. Olyan volt az egész, mint valami csatatér. Az író idegesen túrt bele őszes sörényébe. Számított a fia érkezésére, de a fiú csak nem jött. Itt lehetne már – dühöngött magában. Egész éjszaka nem aludt, annyira várta ezt a beszélgetést, és annyira tartott is tőle. Mert mi van akkor, ha…. na de nem. Azt mégsem. Majd pont egy ilyen fiatal csibész… majd pont őt!
– Apám, apám, megjöttem! – lépett be az ajtón a fiatalúr. Olajos, kék overált viselt, még szőke haja is telve volt motorolajfoltokkal.
– Ha én a te korodban így néztem volna ki, most nem lennék poeta doctus – mondta barátságtalanul az író. Merthogy nemcsak író úr, de költő úr is volt, sőt drámaíró úr és műfordító úr is. De úgy általában véve is úr volt, például bolti eladótól nagyon szépen tudott kérni, és néha pipázott is, olyan angolosan, újságolvasás vagy írás közben.
– Apám, ne legyen kegyetlen! Új szelek fújnak!
– Mi az, drágám? Ó, hát itthon van az én kis Herkulesem! – rohant be a mama izgatottan.
– Anyám, apám kegyetlen. Most szóljon hozzá!
– Ejnye, apuska! Hát nem vagy büszke a fiadra… mit is csinálsz mostanában, fiam?
– Hát nem látják? Nem látják rajtam a jövő egyenruháját? A Gyárból jövök!
– Ó, szóval a Gyárból – mondta elismerően a mama. – Az már valami!
– A gyárból, aha… – felelte az író úr, majd védekezően pipára gyújtott. Sűrű füst takarta el az arcát. Jó volt ilyenkor pipafüst mögé bújni, mint a strucc; ilyenkor kitisztult a fej, és a világ sem volt tágasabb egy apró, lebegő füstfelhőnél.
– A hengeres csavargépgyártásban van a jövő! És én, a jövő idők művésze állok előttetek! – mondta a fiú.
– Ó, milyen fellengzős lett a mi kisfiunk! A mindenféle csavargépmunkás barátaival lófrál, meg csavarozónőkkel sörözik, meg él bele a nagy, olajos éjszakába, és már haza se néz!
– Tudod, apám, az elvárások, meg más körök… úgy értem, azért mégis csak egy író vagy… egy köznapi tollhegyező, amolyan megráncosodott tintatartó.
– Persze, az már smafu! A fiatalúr modern gépművész! Hát nem neveltem én eléggé úriembernek, anyus? Hát nem tettem meg mindent, ami csak tőlem tellett?
– Hát, ami engem illet...
– Jó, értem én, apám… fáj, hogy túlteszek magán. Fáj, fáj, de ez a korral jár, elhull a virág, miegymás. Egyszer majd én is divatjamúlok, de addig is örüljön a sikereimnek!
– Ó, szóval már szégyellsz is! Én meg vihogjak, mint egy majom! Hogy már szégyelled a díszvacsorákat, az íróbarátainkat, a riportokat, de talán még a rajongók ajándékait is szégyelled…
– Hát, ami azt illeti… a siker az siker. Fogadja el! Végülis maga is volt valaki előttem…
– Ó, angyalkám, de jó színed van! Hát mondd csak, nem visel meg az a sok csavar? – kérdezte a mama.
– Nem, a Gyárban úgy élek, mint egy filmsztár… ha kávészünet van, mindenki arról kérdez, honnan értek ennyire a rugós csapágyakhoz. Hát nem óriási? Mindig is tudtam, hogy a hengeres csavargépgyártás a jövő művészete és kulturális alapja. Úgy értem, henger meg csavar mindenhová kell! És a hengeres csavargép pedig még ennél a kettőnél is jobb! Hát nem fantasztikus?
– Ó, az én kis Teslám! – ujjongott a mama.
– Aha, aha, csavargép.
– Meg, tudja, apám, ez a pipa... úgy értem, mik vagyunk mi, prolik?! Nesze, itt egy import török tabakó! – mondta a fiú, majd kivette apja szájából a pipát, és helyette egy cigit tett bele. – Aki mindenestül modern, az csakis ilyet szív! – mondta a fiú, és büszkén belebagózott a szobába. A kellemes kávé- és pipaillat lassan meghátrált az erős dohányszag előtt.
– Ó, az én kis Rimbaud-m! Hát micsoda kis forradalmár lett belőled! Mondd csak, szép lányok is vannak ott?
– Én mindig úrilányokkal barátkoztattam, egy sikeríró lányával is randevúztattam, aztán két professzorasszonynyal pezsgőztem a kedvéért – darálta az író úr, szájában a meggyújtatlan cigarettával. Aztán végre a fia meggyújtotta. A gyufát természetesen elfújta, és a földre hajította.
– Ó, hát nem mutattam még be Mariskát? Az én kis szívem turbináját? – mondta elérzékenyülten a fiú, majd egy képet vett elő. – Egy hete házasodtunk!
– Na, de fiam…, hol a lány? Mármint nem az anyós… a lány fotóját mutasd! – nézett hitetlenül az író.
– Hát nem látja, apám? Tudom, hogy maga ilyen nőről akkoriban még nem is álmodhatott – már bocsánat, anyus –, de azért mégse kéne szemtelenkedni!
– Fiam, ez egy középkorú nő. Mellette két gyerekkel.
– Három, apám. A harmadik a háta mögött van.
– Nem mondom, dolgos három heted volt – mondta a mama.
– No de anyám, hova gondol… ezek a főnök úr fiai!
– Micsoda?! – kérdezte meglepetten az író.
– Tudja, kissé eltévelyedett teremtés volt, mielőtt megismertem… igazából az anyjáéknál van a negyedik, az a szomszédtól van, de mostmár minden rendben. Meg ugye, mindig is mondták, hogy a nagycsalád a legszebb, ami maguknak sose adatott meg… és ugye ilyen karrierrel száz gyereket is vállalhat az ember.
– Fiam, gratulálok. Ilyen életet tényleg elképzelni se tudtam volna a te korodban – mondta az író.
– Ó, én kis olajos angyalkám – mondta tátott szájjal a mama.
– Tudtam, hogy egyszer megérti, apám. Hiába, akit túlszárnyalnak, annak legyen humorérzéke vagy revolvere. Meg elég bátorsága beismerni…na de mindegy. Nekem most mennem kell. Tudja, ilyen időközönként kirglizünk a kollegáimmal: Bélával a tisztaság- és folyosófelmosási asszisztenssel és Lalival, a ruhatárügyi managerrel. Aztán vigyázzanak magukra, boldog öregkort, meg békeidőt, meg miegymás. És ne búslakodjon, mindig lesz kire büszkének lenni! – mondta a fiú, majd kilépett a szobából.
– Ó, apus… sok az újdonság nekünk…
– Hát, anyus, ne búsulj…legalább mindig lesz mit megírni…nekem már csak ez jutott…de ezt is csinálnia kell valakinek. Most pedig légy szíves, hozz még egy kávét! Ennek elment az illata – mondta az író úr, a szájában bűzölgő importcigarettát pedig belepöckölte a sarokban lévő szemetesbe.
Aznap az író úr anyacsavarokról és műszerekről álmodott. Mikor felkelt, vágyakozva gondolt egy hamuszürke turbinára. Sem a kávé, sem a pipa íze nem esett jól neki. – Anyus, szaladj le egy török tabakóért! – mondta végül bűnbánó szégyenpírral az arcán.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében