– Üdvözlöm, Hieronímuszkám, üdvözlöm! Örülök, hogy elfogadta meghívásomat, roppant örülök. – És már indult is felém kinyújtott kézzel. Arca napbarnított volt, gondosan ápolt és nagyon öreg. Mindezek ellenére, ráncokkal barázdált hosszúkás fejformájával, az öreg Modorzsák nekem nem tűnt ellenszenvesnek. Nem is hasonlított görényre. Vékony, aranykeretes szemüvege nagyra sikeredett orrának majd’ a hegyéig csúszott, így kézfogáskor zavartalanul belenézhettem eleven, világoskék szemébe. Míg kezet ráztunk, finom illatfelhő lengett körül minket. Kezet különben is úgy nyújtott, mintha valami ritka, felbecsülhetetlen kincset helyezne az ember tenyerébe. Vékony kezének sima bőre alig ért hozzám, szorítani meg nem is szorított, egy lélegzetvételnyi idő múlva ez a kéz már ki is siklott tenyeremből. A következő pillanatban Modorzsák – csak ő tudja, hogyan – már a hátam mögött volt, s egy nagyon könnyed, mégis határozott mozdulattal a palota bejárata felé tessékelt.
– Kérem! – mondta alig hallhatóan, és ez a szó annyira, de annyira ismerősen hangzott. Pár lépcsőfok megmászása után megálltam, megfordultam, és az öreg szemébe néztem.
– Modorzsák úr, ütközik-e valamilyen extra előírásba, ha én, amíg felérünk az Olümposz tetejére, beszélni fogok? Tudja, külvárosi gyerek vagyok, az állandó darálás nekem igen nagy önbizalmat ad, na meg addig is fejlesztem a beszédkészségemet. – Modorzsák vastag alsóajka mosolyra rezdült. Az alacsony, vézna, ezüsthajú emberke, akitől még a kövek is rettegtek, rövidet szippantott hosszú cigarettájából, jobb kezével lágyan megveregette vállamat: – Csak nyugodtan, Hieronímuszkám, csak nyugodtan! – s már indultunk is felfelé a lépcsőkön.
– Magasan lakik, mint az istenek, Modorzsák úr.
– Mondhatni. – szűkszavúsága nem volt bántó.
– Jó sok a lépcső.
– Ezer.
– Akkor ez már olimpiai szám is lehetne.
– Hátul járok be, ott csak három van. Ez a vendégeké.
– És volt, aki élve feljutott? – Furcsa vihogást hallottam a hátam mögül, de csak egy nagyon rövid időre.
– Feljutni éppen feljutottak. – A mondat hatására megdermedtem egy pillanatra. Úgy döntöttem, ezt a dolgot nem firtatom tovább. Lehet, jobban járok, ha nem játszom a kabarészínészt az öreg előtt. Hallgattam vagy húsz lépcsőfoknyit.
– Ne féljen, nem fog elfáradni. Higgye el, még senki sem fáradt el az én lépcsőmön. Majd meglátja! – hangja olyan meleg és biztató volt, mint sebész főorvosé gyomorműtét előtt.
– Az rám is férne, mert nem vagyok valami nagy sportember, ha az alvajárást nem tekintjük annak.
– Maga vicces ember, Hieronímuszkám.
Hangsúlyát tekintve ez a mondat lehetett anyázás, de lehetett vállon veregetés is. Nem mérlegeltem. Ha az ember a napba mászik, tökmindegy, milyen napbarnító krémet használ.
– Köszönöm, Modorzsák úr!
– Mit? – éreztem hangján, egy kicsit elbizonytalanítottam.
– Hogy azt mondta, vicces.
– Miért? – ez már át volt itatva egy kis kíváncsisággal is.
– Azt is mondhatta volna, hogy hülye – – az előbbihez hasonló kuncogás a hátam mögött, majd továbbmásztunk szótlanul vagy ötven lépcsőfokot.
– Maga az első, aki nem kérdezett rá – szólalt meg Modorzsák hosszú hallgatás után a hátam mögött.
– Mire?
– A csendre.
– Szó se róla, nem lakik zajos környéken, Modorzsák úr.
– Ez azért annál sokkal több, már ha megengedi, hogy idézzem, Hieronímuszkám – kuncogott az öreg a hátam mögött.
– Én vagyok az első? – próbáltam váltani, mert ez a csendes dolog valahogy idegesített. Amúgy is biztos voltam benne, hogy hamarosan lehull a lepel a nagy Modorzsák minden varázslatáról.
– Már mindenki itt van – mondta kurtán.
– Ja – belátom, idétlen válasz, de van egy előnye, rövid.
Ismét pár lépcsőfok a fényességes némaságban, de tényleg nem éreztem semmilyen fáradtságot. Könnyűnek, már-már súlytalannak éreztem magam.
Hogyan utazott? – hirtelen támadt kérdése nagyon nyersnek tűnt. Lehet, hogy megfélemlítésre játszott az öreg, de az is lehet, hogy magában jól szórakozott az én hülyeségemen.
– Azt hiszem, feltűnés nélkül. Bár a tisztelt sofőr úrnak egészen sajátos az egyénisége. Startból némafilmkirály lehetne bármilyen zombis filmben.
– Ó, azt hiszem, egy kicsit túloz, Hieronímusz Bé. – Most szólított először a teljes nevemen, és ettől a hideg kirázott. – Ő a legmegbízhatóbb emberem. Nem bőbeszédű, az biztos. – Az utolsó mondatot már inkább magának mondta. Hirtelen egy tornász ügyességével ugrott elébem, két kezével megragadta a vállamat, és arcomba üvöltötte: – Megérkeztünk!
Ennél már az sem lett volna akciódúsabb, ha az ember popcorn helyett véletlenül egy zacskó kézigránáttal nyomatta volna tele a mikrohullámú sütőt. Úgy látszik, az öreg hajlamos volt a hirtelen hangulatváltásra. Amúgy, amikor utoljára pillantottam fel, a palota bejárata még vagy négyszáz lépcsőfoknyira volt tőlünk, most, amikor Modorzsák félreállt előlem, ott álltunk a hatalmas márványoszlopsor tövében, pár lépésnyire a várkapunagyságú, tejüveg-berakásos, ébenfából faragott ajtóktól. A vén krőzus megigazította magán a nyűttes kék fürdőköpenyt, az ajtóhoz csoszogott narancssárga strandpapucsában. Jobb kezének mutatóujjával megérintette a fekete ajtó aranykilincsét, amire mind a két ajtószárny lassan, hangtalanul kitárult.
Beléptünk, s a két ajtószárny ugyan olyan némán zárult be mögöttünk, mint ahogyan kitárult. Tintakék sötétség borított be. Az első pillanatban szinte semmit sem láttam abból, ami körülvett, s mintha a vén Modorzsák is eltűnt volna mellőlem. Ösztönösen lebegő körvonalakat kutattam a sötétségben, de semmit sem láttam. Végtelennek tűnő pillanatok teltek el, mire érezni kezdtem a terem levegőjének ringató hűvösségét. Úgy éreztem, minden egyes lélegzetvétellel tisztább és nyugodtabb leszek, a bennem felgyülemlett mocsok pedig pórusaimon keresztül lassan elpárolog. Soha nem gondoltam volna, hogy a sötétség ennyire tiszta is lehet. Egy kéz pedig lágyan megérintette vállam.
Talán beljebb is mehetnénk. – Modorzsák hangja úgy ért hozzám, mintha előtte bejárta volna a világegyetemet.
Van beljebb is? – próbáltam kommunikálni, bár ajkaim inkább mocorogtak, mint artikuláltak.
Az mindig van. – Éreztem, az öreg már mellettem volt. – Gondolom, azért akad világosabb szobája is?
– Akad. Remélem nem szédülős, kedves Hieronímusz?
Én? A toronyórás eset után akár madár is lehetnék.
– Az biztató – kuncogott az öreg, aki, csak érezni voltam képes, hirtelen megállt. Nem tudom, mennyi időt töltöttem az előszobában, de tény, hogy ezalatt érzékszerveim mintha kifinomultabban működtek volna. – Akkor lépjünk hát be! – recsegte Modorzsák.
– Akkor játsszuk azt, Modorzsák úr, hogy ön megmutatja az ajtót, én meg belépek rajta, én ugyanis az egyszerű földi dolgokhoz vagyok szokva.
– Nincs ajtó, csak belépés. Meg sötét.
– Mit nevez maga, Hieronímuszkám sötétnek?
– Például ezt, amiben most botorkálunk.
– Elég konvencionális lett.
– Ha azt várja tőlem, tisztelt Modorzsák úr, hogy forradalmasítsam a sötétségről kialakított akadémiai véleményt, nos, ahhoz nekem minimum egy zsemblámpa kell. Legalábbis a jelen esetben.
– Pedig már itt vagyunk a fogadóterem kellős közepén. Nézzen csak körül, Hieronímuszkám, nézzen csak körül!
Különös, hogy Modorzsák végszavára illogikusan a fejem fölé néztem először. Ott álltam egy konvencionálisan sötét teremben, és engem nem az érdekelt, hogy min állok, hanem az, hogy mi van a fejem fölött. Frankóra, ez nem csak most esett meg velem, ez mindig így volt. Amin áll az ember, az kevésbé fontos, mert azt érzi, s mert érzi, azt hiszi, hogy marhára biztonságos. De a magasból bármi a fejünkre eshet. Nos, azt hiszem, megtaláltam a minden vallások lényegét. Az utazó jön-megy, mint biciklipumpában a levegő, s a végén csak rájön az élet nagy titkaira.
És most lát már valamit, Hieroní-muszkám? – az öreg kérdése játékosan cikázott ide-oda, akár egy szalonspicces szitakötő, s ahogy tekintetemmel megpróbáltam elkapni, körülnéztem, s még a nyálam is elcsordult a meglepetéstől. Egy hatalmas csarnok kellős közepén álltam, amely az emberi agy körvonalait mintázta. Falak nem voltak, hanem valami hártyaszerű, végzetesen remegő, áttetsző burok választott el a csillagos égtől. Hirtelen a lábam elé néztem. Gondoltam, alulról felfelé vizsgálva minden érthetőbb lesz, de nem így történt, mert a biztosnak vélt padló helyett lábaim a világot kitöltő semmin álltak. Meginogtam, s csak többszöri lélegzetvétel után konstatáltam, hogy a hatalmas, emberi agy alakú terem padlója is abból a különös, végtelen finomsággal remegő hártyából áll, mint a falak és a mennyezet. Nem mondom, hogy nem féltem, ám a mindent körülölelő mélysötét világűrben ragyogó csillagok látványa feloldotta a rémület kezdődő görcseit. Csak álltam s bámultam. Annyira szépnek, tisztának, egyszerűnek látszott minden. Éreztem, ha most kinyújtom kezem, belemarkolhatok az égen szálló aranyporba.
– Van már elég fény? – Modorzsák hangja mögött némi lenéző gúny is lappangott, de az most egyáltalán nem érdekelt.
– Fény az van, de ez itt az, aminek látszik, vagy ilyen jó a belsőépítésze?
– Maga minek látja?
– Nekem erőst az a benyomásom, hogy a remegő üvegfalon túl már a mindenség lakozik, s belátom, erre nem voltam felkészülve. A toronyórán az idővel és a rengeteg galambszarral még csak elbabráltam, de ez itten egészen más. Valami méregdrága virtuális ketyere lehet ez, mert az ellenkezőjére nem is merek gondolni. Menten lehánynám szédültömben az Alfa-Kentaurit, mert az a rózsaszín-fehéren gomolygó valami a bal lábam alatt az az, nem?
– Nem virtuális, ezért, amennyiben lehetségesn ne hányjon, megbolygatná vele a galaxis egyensúlyát.
– És jól látom én azt, hogy ez a terem erősen vajaz az emberi agyra?
– Igen.
– Nem kérdem, hogy miért, a kóbor kutyák prizmáján keresztül az, amiben most vagyok, úgysem mérvadó, de azért roppantul érdekelne, hogy Modorzsák úr miért építette vendégváró előcsarnokát egy ilyen kilátásra. Hegyek, erdők, pihenő vadászok, vagy napfényben vergődő tengeröböl is hozta volna a szokásos meglepit.
– Azért ez a kilátás tágasabb a szokásosnál, nemde?
– Agy alakú terem sem mindennapos a kortárs építészetben.
– Minden agy alakú, kedves Hieroní-musz, minden, amit lát, agy alakú. Ha nem lenne az, meg sem látná. – Modorzsák hangja hirtelen igen komollyá vált. – Herinímusz Bé, ön most az én vendégem. Fölösleges firtatnia, ki kinek az agyában sétál. Ez a néhány csillag a sötétségben a lába alatt és a feje fölött meg egyszerűen csak dísz, érti, dísz. Szebbé teszi az estéjét, de nem ad választ semmire. – Menjünk, mert már várnak ránk! – s a vén krőzus határozott mozdulatokkal terelgetett maga előtt.
Maga a buli legalább olyan különös volt, mint az öreg hatalmas előszobája. Miután Modorzsák átterelt a látható világegyetemen, egyik pillanatról a másikra egy nehéz, földre omló, bordó függöny előtt találtam magam, amely középen ketté volt hasítva. Házigazdám egyik kezével félrehúzta a függönyt, míg a másikkal szinte betolt a függöny mögött lévő terembe. Hát kérem, ez sem volt kisebb az előcsarnoknál, de ami a lényeg, végre igazi márványpadló, meg vastag falak, csupa szilárdság, eltökéltség és bevehetetlenség. A díszterem cirádás oszlopaival inkább egy túldíszített görög piactérhez hasonlított, mint ebédlőhöz, de hát végül is nem vagyok én ízlésbíró.
A térszerű terem közepén egy igen hosszú asztal húzódott végig gazdagon megterítve. S láss csodát, az asztal két oldalán ott ültek kicsiny városunk legbefolyásosabb polgárai. A buli már nagyban folyt, de én inkább arra lettem figyelmes, ami már percek óta motoszkált bennem, mint tétova gondolat, de csak később vált bennem tudatossá, minden olyan fakó, színevesztett volt, mintha egy fekete-fehér film kockái peregnének előttem. Azt hiszem, a szürke minden árnyalata ott pompázott Modorzsák dísztermében. S a mozdulatok puhasága! A némaságnak is vannak fokozatai, Modorzsák asztala körül anyaggá vált a hangtalanság. Az öreg leültetett arra az asztalfőre, amelyik közelebb esett a bejárathoz, míg ő zajtalanul átbicegett a hosszú asztal másik végéhez. A vendégsereg igen illusztris volt, bár szerintem észre sem vették, hogy mi is az asztalhoz ültünk. Egymás füléhez hajoltak, de hangos szó nem hagyta el szájukat, üres poharakba kortyoltak, késeikkel óvatosan szeletelték a láthatatlan húsdarabokat, majd üres villájukat jólnevelten emelték szájukhoz, bekapták annak végét, s aztán percekig rágták a semmit, míg szürke szemük gasztronómiai élvezetek csúcsáról tanúskodott, egyikük leejtett egy üres vizespoharat, ami hangtalanul tört szilánkokra a színtelen márványpadozaton, bámultak egymás arcába, ajkuk béna rángással képzett testetlen szavakat, mondatokat, kacagásuk nyomán csak nyál lövellt ki szájukból. Lassan az egész terem megtelt hangtalan mozdulatokkal, s nemlétező szivarok nemlétező füstje émelyítően keveredett az alaktalanná váló testek rángatózásával. Felkavarodott a gyomrom, pedig akkor még nem jött be a zenekar. Arra csak később került sor. Kicsiny városunk nagy emberei előbb hányásig tömték magukba az üres tálakról levett láthatatlan húsdarabokat, s többségük már üres üvegekből nyakalta a láthatatlan bort. A férfiak kéjesen bámulták a hölgyek duzzadt, ám színtelen dekoltázsát, az orrcimpák és a pupillák egyre inkább kitágultak, mintha mindenki mindenkit túl akart volna ordítani, de ezt csak az öblösre tárt szájak, a dagadó nyaki erek és a hadonászó kezek sejtethették. Mindez hangtalanul, mint az ókeresztény sírok fölött lebegő fájdalom.
Semmit sem ettem. Pontosabban, a semmit ettem. És ittam is belőle. És majdnem táncoltam is rá, amikor barokk ruhákban bejött a vonószenekar. Öten voltak. Hegedűk, brácsa, cselló, nagybőgő. Színtelen hangszerek húrok nélkül. De ez láthatólag senkit sem zavart a teremben. Amikor a vendégek észrevették a zenekart, hirtelen abbahagyták a hangtalan üvöltözést és a gesztikulálást. Látni lehetett, ahogyan csend lett a némaságban. A zenekar rákezdett. A meghunyászkodott férfiak felkérték a hölgyeket. A lépésekből kiindulva valami keringőfélére táncolhattak. Egy pillanatra az asztal túlsó végére néztem. Modorzsák hátradőlve a székében valami ritmusra tapsolt. Az öreg nem volt fakó és színtelen, mint a teremben minden és mindenki, de tapsolásának a hangja nem ért el hozzám. A táncoló párok közben eljutottak a néma eksztázis legvégső határáig. Pörögtek, forogtak, begyakorolt tánclépések forgácsain bukdácsoltak, egymást ütötték el, belekönyököltek a mellettük táncoló párba, miközben tócsává dagadt izzadságcseppeken csúszkáltak. Amikor a hangulat a tetőfokára hágott, tisztán hallottam Modorzsák hangját, azt kiáltotta, hogy MOST!, az asztal túlsó vége felé néztem, de az öreg már nem volt ott. Helyette viszont észrevettem az öreg különösen hallgatag és különösen magas sofőrjét, aki komor méltósággal lépdelt a táncoló párok mellett, s minden vendég hátába beleszúrt egy hosszú, vékony tűt. S azok, mint színtelen, néma buborékok szétfoszlottak a hatalmas terem cirádás oszlopai között. Amikor a sofőr szétpukkasztott minden egyes vendéget, ezzel a módszerrel feloszlatta a zenekart is, majd odalépett az időközben előkerült Modorzsákhoz is, beleszúrta a tűt, mire az öreg, akár egy színes, buborék szertefoszlott, mint ahogyan szertefoszlott a pompásan megterített asztal, az oszlopok, és a falak is. Legvégül a díszegyenruhás, nagyon magas és nagyon sovány sofőr mellém lépett. Először mintha vaktában a levegőbe szúrt volna, de mozdulata nem lehetett véletlen, mert minden eltűnt körülöttem. Nem volt annyi időm se, hogy felmérjem a helyzetet, mert a másik pillanatban már engem ért a szúrás.
