Talán nem szükségtelen felvillantani témám hátterét, azt a szellemi közeget, amelyben ezek az írói arcképek születtek. Nem haszontalan emlékeztetni például arra, hogy az l850-es évek végén, az önkényuralom bénító csendjét követő évek közgondolkodásában, irodalmában újra és újra felsejlik a bízva bízás értelme. Az l860-ban Nagykőrösről Pestre költöző Arany János ekkor írott költeményeiben is.
Széchenyit búcsúztató, kultúrtörténeti, mitológiai és vallási jelképekből szőtt (az Akadémia gyászgyűlésén személyesen felolvasott) ódájában reménykedés forrása lesz a tragédia.
Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
Van élni abban hit, jog és erő!
(Széchenyi emlékezete)
Az ugyanebből az évből való, címével (Rendületlenül) Vörösmarty Szózatára emlékeztető másik versét ilyenképpen fejezi be:
Oh, értsd meg a szót: árban és apályon
– Szirt a habok közt – hűséged megálljon!
A Kies ősz címűt – hasonló átéléssel – így: „Ád az Isten új nyarat!” (Megjelölve a vers keletkezésének a pontos idejét is: okt. 20. – utalva ezzel az 1860-ban kibocsátott, megkönnyebbülést ígérő Októberi Diplomára). l863-ban születik meg a régi és a népi költészet képzettársításait, képeit és versformáit bőven felhasználó „hun rege”, a Buda halála. Rendszeressé válik Arany irodalomszervezői, irodalomkritikusi érdeklődése: ekkor kerülnek ki tolla alól híres irodalmi tanulmányai (Naiv eposzunk, Népiességünk a költészetben, A magyar népdal az irodalomban). Ekkor lát hozzá a Bánk bán őrizte régi költői nyelv feltárásához. Ő fedezi fel Az ember tragédiája költőjének „talentumát”, mutatja be a művet a Kisfaludy Társaságban, majd jelenteti meg Madách drámai költeményét. Az irodalmi kontárkodás arra készteti, hogy irodalom- és művelődésszervezői szándékkal folyóiratot indítson. Az elsőt Szépirodalmi Figyelő (1860–1862), a másodikat Koszorú (1863–1865) címmel jelenteti meg.
Barátai, az irodalmi élet személyiségei irányító szerepet szánnak Aranynak.
A Koszorú hasábjain közreadott költő-arcképeivel azt szeretném érzékeltetni: miként kísérelte meg Arany a régi magyar költészet örökségét a kibontakozás lehetőségeit kereső irodalmunk részévé avatni. Nem titok ugyanis, hogy életművében a régi és az új éppúgy együvé tartozik, mint a „nyers való” és annak „égi mása”, mint az önemésztő töprengés és a harmóniateremtés vágya. Azt sem kell itt részletezni, hogy a nemzeti irodalom kiteljesítését célzó törekvéseibe Arany igen változatos módon vonja be az egyetemes kultúra értékeit: Homérosz, Arisztophanész, Dante, Goethe, Shakespeare, Byron művészetét. (Közismert, milyen szerepet vállalt a magyarországi Shakespeare-kultuszban: az angol költő tolmácsolására szólítja fel a magyar írókat, kidolgozza az átültetés irányelveit.)
Németh László a többi között azért nevezte a legmagyarabb költőnek, mert úgy vélte: általa kerültünk legközelebb ahhoz, hogy „egy elsőrangú összegezőt, egy Cervantest, Shakespeare-t, Arisztophanészt adjunk a világnak...”1 „A fejlődés egymásutánja [...] nem felváltással létesül, s nem egymástól teljességgel elszigetelt, vadonatúj törekvések sorozatát jelenti. Ami egyszer korszakosan létesült, többé nem vész el, csak új szempontok szerint alakul tovább” – fejtegeti Horváth János a magyar irodalom fejlődéstörténetét vizsgálva.2 Ezt a folyamatosságot számára mindenekelőtt Arany képviseli, akinek költészetében „öszszebékültek” több évszázad értékei. Az Arany bűvkörében élő Babits Mihály a lélek „titkolt sebeit” megszólaltató lírikust érezte ugyan korszerűnek – gyakran és nyomatékkal szól elődjének hagyományokba gyökerezettségéről: Petőfit és Aranyt összehasonlító 1910-es tanulmányában „az egész múlt” költészetének folytatójaként, a századik évfordulón modern históriai érzékű poétaként mutatja fel, aki „azt szítta ki a múltból, ami eleven”. És az európai irodalom történetéről készült összefoglalásában sem mulasztja el megjegyezni: „Ahogy a saját múltját magában hordta, úgy hordta magában saját népe múltját is”, amit „kinccsé tenni [...] elkerülhetetlen feladat volt előtte”. Okkal írhatta Dávidházi Péter Arany kritikai örökségét feltáró könyvének címéül Babits Aranyhoz írt szonettjének szavait: Hunyt mesterünk.
S ha már a XX. század „megzavart verselőjé”-nek (Babits érezte magát ilyennek) hódolatát szóba hoztam, legyen szabad egy-két mondatot ejteni az Aranytól és Babitstól is annyira különböző alkatú és világú költőtípus, Ady Endre Arany-képéről is. Mintha meg-megfeledkeznénk arról, hogy a magyar líra XX. századi megújítója Góg és Magóg, Ond vezér és a „szent elődök”: Csokonai, Petőfi, Vajda János utódjának vallotta magát, hogy gyakran szólalt meg a kuruc kesergők hangján, s hogy verseit „régi, pompás szavakkal”, a Károli-féle református Biblia jelképeivel, patinás kifejezéseivel, nem egyszer a szilágysági nyelvjárás szavaival ékítette. Nem ártana – főleg az irodalomoktatásban – tudatosabbá tenni: Ady nem Arany Jánossal, hanem az Arany költészetét elsekélyesítő epigonokkal hadakozott. A Nyugat 1911-es évfolyamában, a Strófák [Buda halálá]-ról című cikkében ez olvashatjuk: „De az etelei álmú s olykor erejű Buda-királynak, nagy Arany Jánosnak azért minden hódolat megadassék. [...] Ha majd Arany már nem lesz elég tápláló az élősdieknek, végre majd azoké is lehet, akiket eddig elkergettek tőle.” Illene észrevenni azt is, milyen elismerően beszélt Arany „sok hatalmú” nyelvéről, „remek” verseléséről s az epikus költő rejtőzködő lírai hajlamáról.
A magyar vers két megújítója, az „intellektuális” és az „ihletett” költő egyvalamiben – bármilyen furcsán hangzik – „rokonok”: történelmi, szellemi hagyományainkból és az európai kultúrából merítve teremtik meg egyéni, korszerű költői világukat. Persze, nem szemhatárszűkítően, nem ingujjra vetkőztető provincializmussal. „A szépet, ha idegen is, szabad sajátunkká tenni, csakhogy szerkezetünkbe erőltetés nélkül beilljék, csakhogy művünk széptani becsét emelje” – hangzott el a Zrínyi és Tasso művészetét párhuzamosan vizsgáló Arany akadémiai székfoglalójában, nem sokkal íróportréinak megírása előtt.
Arany János íróportréit elsősorban ilyen szemmel kísérelem meg újraolvasni.3
Az elsőt a XVII. század egykor ünnepelt poétájának, Gyöngyösi Istvánnak szánta. Annak a költőnek, aki – Arany szavait kölcsönözve – „magába szedi a hagyományt, vérévé teszi, áthasonítja”, verseiben „az egykorú olvasó feltalálja mindazt, ami elődeiben tetszik és még valamit, mely a költő egyéni sajátja; a régit és újat; a hűséget ahhoz, a szabadságot ebben”. Gyöngyösi – folytatja Arany – a népi és nemzeti elemet úgy olvasztja magába, hogy „sehol meg nem látszik a forradás”, tájszavakkal is dúsított költői nyelvének, versritmusának „magyar zamatja” merész újításokkal párosul. Nem hallgatja el kedvelt költője jellemrajzának fogyatékosságait, ugyanakkor olyasmire figyel fel, amit az elbeszélő költészet korszerű eszközeivel kísérletező Arany időszerűnek vél: epikájának lírai elemeire („lírai ömlésé”-re), érzékletes költői képeire. Gyöngyösi későbbi méltatói ezt így mondják: epikus műveinek „lírai betétei”, „bravúros költői képei”, „költői érzései”.
A klasszikus görög-római hagyományt és a magyar költészet örökségét ötvöző Gyöngyösi István változó megítélésű életművét Arany János fedezte fel újra, és az sem túlzás: jórészt Aranynak köszönhető, hogy irodalmunk egyik „szükséges láncszemének” látjuk ma is a XVII. századi költőt. (Engedtessék meg egy személyes kitérő: félszázaddal ezelőtt Tanszékünk professzorának, Szabédi Lászlónak a magyar irodalmi nyelvről készült egyetemi jegyzetét „külső” bírálói azért kárhoztatták, mert egy udvari költő verselésével, annak nyelvi- poétikai értékeivel, szépségeivel foglalatoskodik. Gyöngyösi kortársa, Zrínyi Miklós is megkapta a magáét – más okok miatt.)
Arany sajnálja, hogy az „ágyúzengés” közt is verseit író Orczy Lőrinc (tábornok, saját költségén egy egész lovasezredet állít ki) csak későn adta ki költeményeit. Arany szerint, ha idejében megjelentette volna őket, irodalmunk újjászületését nem Bessenyeitől, hanem Orczytól számítanánk, aki oly korban szólalt meg: „midőn költészetünk halálos dermedtségben feküdt”. Arany kellő értéktartásáért ajánlja kora „költő-ivadékai”-nak a nem szokványos műveltségű Orczy Lőrincet: nyelvének, szellemének sajátos magyar ízeiért, nem kevésbé azért, mert ő kezdte megtörni bizonyos vers-, illetve ritmusformák nyűgét. (Mai irodalomtörténetírásunk is jórészt azt tekinti érdemének, hogy a szélsőségektől idegenkedő költő az újból csak azt próbálta átvenni, ami a hagyományos keretek közé belefér.)
Petőfi ódon hangnemben idézi meg a „régi jó” Gvadányit. A hozzá címzett költemény egyik strófájában ilyenképpen:
Nincs abban sok cifra poétai szépség,
De vagyon annál több igaz magyar épség,
S nagy mértékben aztat bélyegzi elmésség,
Azért is olvasni lelki gyönyörűség.
Emlékszünk Petőfi úti leveleinek ugyancsak játékosan kedves mondatára is: nem adná sokért, ha ő írta volna a Peleskei nótáriust.
Nyilván, nem a mindenféle változástól irtózó lovasgenerálisért lelkesedik a János Vitéz költője. A finomkodó, dagályos írásmóddal hadakozó, egy új irodalmi ízlést megtaláló Petőfit a hajdani költő „igaz magyar beszéde” igézi meg.
Arany János hasonló értékei, szépségei okán élesztette Gvadányi József költészetét. Megváltozott körülmények közepette, irodalmunknak szintén távlatokat fürkésző korszakában. A falusi nótárius otthoni környezete, az ősi viselet, a szokásokkal nem törődő új módi szatírája éppúgy az önbecsülésnek és a hagyományokból építkező költői nyelvnek lehetett forrása az 1860-as évek elején, mint az „elaludt vérű magyar szívek felserkentésére” buzdító Gvadányi művében a XVIII. század végén.
Arany már korábban (a Gyulai Pálnak 1855-ben küldött önéletrajzi levelében) gyermekkori olvasmányai között emlegette Gvadányi írásait. A róla írott portréjában elmondja: az Egy falusi nótárius budai utazásának, illetve a huszár-kalandor Rontó Pál szerzője „olykor vizenyős, olykor okoskodó”, és a „csínt”, „ízlést”, „az előadás bájait” tekintve sem jelentős költő. Mégis hasznos olvasmánynak tartja. Részletesen foglalkozik Gvadányi egykori népszerűségének, úgymond, „külső” tényezőivel: az akkori olvasóközönséggel és azzal a szellemi „állapottal”, amelyben az irodalmi újjászületés annyira „választott elmék körében folyt”, hogy a francia iskola még a tanultabbak számára is „kaviár volt”, a latin iskola formáitól pedig visszaborzadtak. Persze Arany jól tudja, hogy a költőt nemcsak az „idő árja segíti”, hogy egy alkotó nemcsak kora teremtménye. Ezért tekinti figyelemre méltóbbnak Gvadányi verseinek „benső” értékeit: közérzetet kifejező témáit, mindenki számára ismerős élethelyzeteit, hangulatos zsánerképeit, jól megfigyelt alakjait és nem utolsósorban nyelvének „jó hírben álló magyarságá”-t. A nemzeti viseletet (zsinóros ruhát, bajuszt viselő férfit) eszményítő, az idegen táncoktól viszolygó írói szemlélethez (úgy is mondhatnám e szemlélet korhoz kötöttségéhez) Arany ezt fűzi hozzá: „Én nem tanulmányoztam az 1870-dik évi magyar divat történetét, de tekintve, hogy a Nótárius 1788. újévre jelent meg, nem csalódom talán, ha a nemzeti visszahatást a magyar öltözet tekintetében, főleg a Gvadányi népszerű könyvének tulajdonítom.”
A korszak magyar irodalmának mai kutatója, Bíró Ferenc írja a kortárs nemességtől eltérően gondolkodó Gvadányi Józsefről: „Nincs jogunk arra, hogy későbbi liberális elvek és vívmányok felől visszatekintve lebecsüljük ezt a mégoly viszonylagos nyitottságot, hiszen nem tették azt a nép ügyében olyan igazán illetékes szerzők sem, mint Arany János és Petőfi Sándor.”4
A háromszéki székely, Baróti Szabó Dávid bemutatását ezzel a mondattal kezdi Arany: „A magyar költészet azóta, hogy írott emlékei vannak, le a múlt század közepéig, egy szakadatlan folyamot képez.”
Baróti Szabó Dávid verseihez nem merné ugyan „élvezetért” „utasítani” a XIX. század olvasóját, viszont bámulja „az új mértékre vett versek” költőjének „reformátori buzgalmát”, azt, hogy volt bátorsága szembeszállni a századok óta megszokottal, s hogy a régi klasszikus latin költészet ösztönzésére magyarul kísérletezett. Költeményeinek javára írja azt is, hogy a székely nyelvjárás kincseit is felragyogtatja. („Senki nem bírja teljesebben az anyai nyelvet, mint ő, a háromszéki székely, senki az egykorúak közül nem bányászta ki annak rejtett kincseit annyira, mint ő, a ritkább szavak és kifejezések gyűjtője, a [Kisded Szótár] emlékezetes írója.”) Ezt a nyelvi erőt féltve, az irodalmi mű csiszoltságára oly sokat adó Aranynak nem mindig tetszenek azok a „megjobbított” költemények, amelyekben a „tisztult ízlés” nemcsak a gyomot, hanem a virágot is kitépi. Például, amikor egyik versében az érzékletesebb, patinásabb kifejezés, a „nyirettyüt rántani” helyére „lantot verni” kerül. („Én megvallom, általában inkább szeretem Dávidot nyers újításaival, nyelve merész hibái és szépségei közepett az első kiadásban, mint a harmadiknak józan korrektiói után.”)
Zrínyi Miklós értékeinek felismerője, a „nem járt úton bukdácsolva járó”, Kazinczytól is nagyrabecsült („pályatörőnek” nevezett) Ráday Gedeon Arany szerint azért is megérdemli az utódok megbecsülését, mert egy olyan korszakban mutatott példát a nyelvi tisztaságra, amikor költészetünk nem egy művelője megelégedett az idegen kifejezések szolgai fordításával, s ami még károsabbnak mondható: az ilyen tollforgatókat majmolók hada utánozta.
Arany írói arcképeiben sokféleképp magyarázott népiességének több olyan eleme is felbukkan, amelyet tanulmányaiban bővebben kifejtett. A többi között a régi és a népi korszerű egymásra találásának az a módja, amelyről a Buda halála névtelen bírálatához fűződő kéziratos jegyzetében ezt olvashatjuk: „Sem a régit, sem a népit nem használtam affectioból; hanem a tárgy kellő színezésére, ott és annyiban, hol és mennyiben céljaim kívánták. Ha produkálni akartam volna magamat, mind régiesebben, mind népiesebben tudok vala írni.”
A műalkotásoknak arról a nemzeti individualizációjáról, egy olyan folyamatról van itt szó, amelynek számos műfaji vonatkozását, létformáit az Arany balladáiról is könyvet író Imre László térképezte fel egyik újabb munkájában. „A nemzeti jelleg biztosítójának tekintik évtizedeken keresztül a népiességet, majd Aranynál, Gyulainál a koncepció oda módosul, hogy csak átmeneti szakasz ez, mely a polgárosult irodalomnak csak egyik alkateleme, az össznemzeti irodalom nemzeti jellegének biztosítója.”5
S mert a műfajok korszerű újraélesztésén egy egész életen át töprengő Arany mint eleven forráshoz fordult a régi magyar költészethez, költő-arcképeit érdemes lenne szemügyre venni ebből a szempontból is.
Kor- és egyéni ízléstől függően, változó társadalmi, nemzeti és esztétikai igényekhez igazodva: igen sokféleképpen magyarázták, magyarázzák Arany János emberi-költői egyéniségét, költészetét. Kortársai közül csak Madách és Kemény művéről vélekedtek annyiféleképpen, mint róla. Emékezzünk csak, mi minden volt az idők folyamán. Volt a józan kiegyensúlyozottság megtestesítője és sebzett lélek, népköltő és nemzeti bárd, a „belső vérzés” – és az eszményt élesztő hit megszólaltatója. Régebben főleg a népi-nemzeti irodalom betetőzőjét tisztelték benne, újabban a szüntelen kísérletezőre irányul a figyelem. Valamikor nagyepikáját és balladáit illette inkább elismerés, az utóbbi évtizedekben lírai versei, mostanában irodalomkritikai írásai kerültek élesebb megvilágításba.
Rövid előadásom Arany János irodalmi, esztétikai elképzeléseinek újraolvasására kíván serkenteni.6
(Elhangzott a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeum fennállásának 110. évfordulóján rendezett tudományos ülésszakon, 2009. augusztus 29-én.)
Jegyzetek
1Németh László: Arany János. Magvető és Szépirodalmi K. Bp. 1975. In: Az én katedrám. 564.
2Horváth János: A magyar irodalom fejlődéstörténete. Akadémiai K. Bp. 1976. 342.
3A dolgozatomhoz felhasznált kiadvány: Arany János: Tanulmányok és kritikák. Csokonai Könyvtár, Debrecen, 1998. Vál., szerk., utószó, jegyzetek: S. Varga Pál.
4 Bíró Ferenc: A felvilágosodás korának magyar irodalma. Második kiadás, Balassi K. Bp. 1994. 306.
5Imre László: Műfajok létformája a XIX. századi epikánkban. Csokonai Könyvtár, Debrecen, 1996. 93.
6S ha már Nagyszalontán vagyunk, hadd említsek meg egy, Arany irodalmi gondolkodásáról árulkodó, kiadásra váró munkát is. Szerzője a szalontai Arany János Emlékmúzeum könyvtárát jól ismerő doktoranduszom, Ile Erzsébet. A doktori értekezés témája: Arany János és a magyar irodalmi hagyományok a nagyszalontai Emlékmúzeumban található könyvei széljegyzeteinek tükrében.