Szövevényes cselekményű, sajátos anekdotákkal és ironikus fricskákkal gazdagított prózát kínál Filip Florian első regénye, a Kisujjak. Magyar fordítása a 2008-as Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon is bemutatkozott, s azóta széleskörű sikernek örvend. Florian könyve sok figyelmet igénylő, de annál több kárpótlást nyújtó, nagyszerű alkotás: többféle műfaj és hangulat, a történetiség és a mágikus realizmus sajátosságai keverednek regényében; a sokféle, látszólag össze nem illő elemből jól összeálló egészet hozva létre.
A regény vázát egy detektívtörténetté fejlődő cselekményszál adja. Egy hegyvidéki kisvárosban, a kevéske becsben tartott látványosságok egyike körül, amely éppen egy római castrum – vakációzó gyerekek játék közben egy tömegsírt fedeznek fel. A nagy csonthalom kiváló csemegét jelent a régészek és az antikommunisták számára – mindegyik saját álláspontját szeretné igazolni –, de katonai ügyészek és később argentin antropológusok is bekapcsolódnak a kutatásba. Milyen korból származnak a csontok? Gyilkosság vagy tömegjárvány áldozatait rejti a sír? Ki volt a gyilkos és kik voltak az áldozatok? – nap mint nap elhangzanak ezek a kérdések, amelyek vita tárgyává növik ki magukat, megzavarva a kisváros lagymatag nyugalmát.
Azonban hamarosan rájövünk, hogy nem egy szokványos nyomozótörténetnek lehetünk olvasói, ahol a sokat próbált mesterdetektív fokozatosan felgöngyölíti az ügyet, és szájunkba rágja a megoldást. A Kisujjak nem szolgál ilyesmivel, de éppen azáltal tudja fokozni a feszültséget, hogy végsőkig összekuszálja a nyomokat, elhitelteleníti a kínálkozó bizonyítékokat, megsemmisíti, felépíti, majd újra lerombolja a lehetséges elméleteket. Érdekes megfigyelni, hogy milyen sokféle és egymásnak ellentmondó forrásból szerezhetünk tudomást a tömegsír feltárásáról, mennyi, egymástól eltérő nézőpontból kerül sor a csontok eredetének értelmezésére. A helybeliek közti beszélgetések, újságcikkek, a jelentősnek minősített író patetikus hangvételű beszámolója, a politikai foglyok vezéralakjának véleménye, a régészek elképzelései – sőt még a félig-meddig kimondott jóslat is – kis információ-szeletkéket adagolnak a kíváncsi olvasónak, azonban nem megerősítik vagy tisztázzák annak előzetes feltevéseit, hanem sokkal inkább elbizonytalanítják. A szerteágazó nyomkereső történetet tovább bonyolítja a kisujjcsontok váratlan eltűnése a tömegsírból, hollétük hosszadalmas találgatás tárgyát képezi, s csak a kameraszemhez hasonló mindentudó elbeszélő tekintete bukkan rá a vezérezredes szállodai szekrényében, a fehér ingek között egy iszákba rejtve. A hiányzó kisujjak éppúgy befolyásolják a sztori alakulását, mint ahogy a regény képi világát is meghatározzák: az elbeszélés során többször is érzékelhető, hogy Florian szívesen eljátszik az ujjak és a kéz motívumával: egy ötujjú kézhez hasonlítja az argentin antropológuscsapatot, csonka kéz mintájára elevenedik meg az ezredes szobájának falán mászó pók, a szerzetes Onufrie pedig jobb kezének mutatóujját sebzi meg bizonyos időközönként, hogy vezekeljen bűneiért.
De nemcsak az eltűnt kisujjakon múlik, hogy igazán sose bogozódhatnak ki az összekuszált szálak. Valószínűleg a mindent összekavaró kéz nem akarja, hogy tálcán kapjuk meg a nyugalmunkat helyreállító magyarázatot. Ebben a regényben ugyanis nemcsak a sokat próbált detektív hiányzik, hanem a lehetséges nyomokkal sem lehet hagyományos módon operálni: amilyen könnyedséggel eltűnnek egyes darabok, ugyanolyan egyszerűen újabbak is jelenhetnek meg. Abban a pillanatban, mihelyt megoldódni látszana az ügy, az éjszaka sötétjében lopakodó titokzatos ismeretlen rozsdás töltényekkel szórja tele a tömegsírt, s bár még enyhe utalás sincs rá, de könnyen megsejthető, hogy a bőkezű gesztus eredményeképpen akár újra is kezdődhetne a lezárulófélben lévő nyomozás.
És még valamiben sokkal jobb Florian detektívtörténete, mint a műfaj megszokott példányai. A feltárás és a nyomozás ugyanis nemcsak a bűnös leleplezésére irányul, hanem regénybeli megjelenítése azt a kérdést is feszegeti, hogy menynyiben tárható fel, rakható össze a múlt. A kutatás résztvevői különböző ideológiák bűvöletében látnak munkához, mindenik saját preferenciáit érvényesítve szeretné átrajzolni a közelmúlt arculatát. Erőfeszítéseik azonban nem hozzák meg a remélt sikert: ahogy a nyomok megtévesztik elszánt kutatóikat, úgy a múlt sem tárulkozik fel a kívánt mértékben, s a nyomozók dédelgetett konstrukciói a néha előbújó ironikus elbeszélői mosoly célpontjává válnak.
A múlt feltárásának játékosabb módja is érvényesül a regényben: a folyton előtérbe kerülő detektívtörténet mögött egy sztoriháló rejtőzik, amely érdekesebbnél érdekesebb emberi történeteket fog össze. Míg a különböző érdekeket képviselő „detektívek” lázasan kutatják a valamikori gyilkos és az áldozatok kilétét, addig a személyét és identitását sűrűn váltogató elbeszélő bepillantást enged a kisváros lakóinak életébe is: Paulina néni, Eugenia Embury – egy igazi angol lord özvegye –, Dumitru M. és Paraschiva M., sőt egy húsevő dromedár, Aladin múltjának és mindennapjainak különös pillanatait ismerhetjük meg. A regény bravúros elbeszéléstechnikája jól érzékelhető az apró élettörténetek előadásában: hol visszatérő álmokból, régi esküvői fotókból, hol apró drámaszerű betétekből építkezik, akár egy kirakós részei, úgy illeszkednek egymáshoz ezek az apró történetdarabkák. Florian a kisváros minden lakójához más-más hangulatot kapcsol, és ami igazán egyénivé teszi az elbeszélés jellegét: úgy rajzolja meg az egyes emberek karakterét, hogy színeket, illatokat, ízeket asszociál hozzájuk egészen sajátos módon. Így Paulina néni lassan már számunkra sem lehetne elképzelhető a délutáni napsütés fénye, a verandai hintaszékek bágyadt ringása és a mogyoróssütemény illata nélkül, vagy Dumitru M. a babérlevéllel elkészített galambpecsenye hiányában talán már nem is lehetne a városka bizarr természetű öregura.
Ahogy a nyomozás sem akadálytalan a Kisujjakban, úgy az olvasó dolga sem könnyű, nem gyerekjáték eligazodni a sokféle sztori szövevényében. A detektívtörténetet és hálószerűen szétágazó kis „életrajzokat” már említettem, de a szerzetes Onufrie története olyan szál, amely egy újabb rétegét adhatja a regénynek, és bár számos ponton érintkezik, mégis akár a többitől különválva is megállhatná a helyét. Misztikus vallásosság, népi babona és mágikus realista elemek vegyülnek a szerzetes életének elbeszélésébe, sőt néha történelmi tények is elővillannak, a valós és a csodás közti átjárás lehetőségét teremtve meg. Tarajos-Gherghe-Onufrie – a három név a szerzetes életének három különböző szakaszát jelzi – hányattatásainak, próbatételének, megmagyarázhatatlan gyógyulásának, majd „révbe érésének” bemutatása egy olyan regiszter által kap hangot, amelyben helye van az őszinte csodavárásnak, és a burkoltabb formában jelentkező kétkedésnek is. Bibliai történetek, európai mítoszok és legendák is egymásra íródnak Onufrie regényében: a folyóparton talált gyermek, a tarajszerűen növekedő kékesfekete hajtincs, a hegyekben bujdosó partizán és sárkányölő Szent György alakja közötti párhuzam jóval tágabb horizontba helyezi a szerzetes történetét. Az elbeszélés önreflexív jellege ebben a részben is megmutatkozik: Onufrie, amikor saját apokrif evangéliumát faháncsdarabokra írja meg, ténylegesen is érvényesíti az egymásra íródás gesztusát, melynek köszönhetően saját életregényének metaforáját hozza létre: „ez a biblia gyakorlati szempontból nézve nem volt egyéb, mint egy óriási test, fakérgek és fadarabok hosszú, zsindely vékonyságú vagy kicsit vastagabb tízezreiből”.
Bár „legvégül az igeidők is közös hangra leltek”, összeállnak Onufrie és a városka lakóinak szövevényes történetei, és a csontok is kellőképpen kijátsszák elvakult nyomozóikat, az olvasóban mégsem a lezártság, frappáns befejezettség érzése erősítődik meg, hanem sokkal inkább a továbblépés nyugtalansága fogja el, amely a Kisujjak olvasása esetében talán a legmegfelelőbb magatartás.
Filip Florian: Kisujjak. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 2008. Fordította Karácsonyi Zsolt
