Embert, állatot lehet megigézni, növényt, kristályt, zenét nem lehet varázsigékkel „megrontani, szemmel verni, ráolvasással” mássá tenni. Vagy mégsem?
Ezen gondolkodtam el, miközben egy új mű ismertetését hallgattam. Ékes szavakkal vonta gondolati, érzelmi varázsköpenybe a szerző a felhangzó muzsikát. Felajzva vártam a zenét. Csalódtam! Csúnya zeneszó csendült fel a kiejtett IGÉK után. Bosszankodtam és egy idő után azon töprengtem, vajon nem bennem volt a hiba és én nem hallottam bele a zenébe a szavak igézetét? Lassan kezdett bennem megváltozni a zene keltette negatív élmény és hajlamos voltam a bevezető szavak igazát (IGÉZETÉT!) elhinni, rávinni a zenére, és a hallott zene egyszerre szépülni kezdett bennem. Mégigéztek – döbbentem a valóságra. Elhittem, amit a zenéről mondtak, és most már ezt élem, ezt hallom és nem az igazi zenét, a valóságosan hangzót, azt ami – mi tagadás – egyszerűen csúnya.
Zeneszerző lévén magam is ismerem a zeneigézés művészetét. Különleges alkalmakkor még be is mutattam ezt a zsonglőrmutatványt. Ugyan-arról a műről, három egymást követő csoportnak mást és mást rögtönöztem. Szárnyas szavakat a zenemű tartamáról, formai kivitelezéséről, dramaturgiájáról. A csillogó szemekből ítélve nemcsak hittek szavaimnak, de szinte szomjasan, „falták” a mondatokat, sokkal jobban, mint a megszólaló nagyon modern hangzásokat, amelyeket egyesek untak, mások elutasítottak. Nagyobb sikerem volt az ismertetéssel, mint a többször felhangzó zenedarabbal. Félek attól, hogy szavaimra jobban emlékeznek majd tanítványaim, mint a műből sugárzott élményre.
A 20. századi zene beleesett ebbe a csapdába és rátért a közvetlenül ható zenék helyett az IGÉZŐ ismertetésekre. Elérték, hogy nem a műveket hallgatjuk, hanem az ismertetéseket, és ezekre jobban emlékezünk, mint a művekre, amelyekről szóltak. A folyamat igazából régebben indult hódító útjára: a romantika szülte és nevelte föl, a 20. század csak szorgalmasan megőrizte és tovább fejlesztette a hagyományt. A művekhez ragasztott címekkel mint varázsigékkel jelent meg először a zeneigézés sámáni tudománya. Mert akaratlanul is sámánkodás volt az olyan címadás, mint például Holdfény szonáta, Sors szimfónia. Ha azt olvasom vagy mondom, hogy cisz-moll szonáta, ez pontos és igaz megjelölés, de nincs benne semmi zeneigézés. Ha egy modern effektus-zenének azt a címet adja szerzője, hogy Ionisation, az már szenzációnak számít, egyből mást hallunk a zenéből. Ezt a zenét megigézte a címe: a címet hallgatjuk, nem a zenét.
Igézni sokféleképpen lehet. Manapság leggyakoribb a látvány igézete. A könnyűzene csak ezzel és ebből él. Amikor hallgatjuk a kedvenc számainkat, akkor is a látványt idézzük fel képzeletünkben. A vonagló táncmozgások kavalkádját, a színes lézersugarak orgiáját, a hatalmas erőt sugárzó hangszórók zene-hegyvonulatát. A stadionnyi tömeget lenyűgözi a nagyság igézete, a mindent lebírás hatalmának mámora. Azt is tudják, hogy legközelebb ugyanez az igézet várja őket a nyolcvan-, százezres tömeg varázsgyűrűjébe beleolvadva.
Mesteri foka a zeneigézésnek, amikor a szerző belebújik egy másik alkotó bőrébe, például Schumannként a Chopinéba vagy esetleg egy korszak zenei stílusába, Prokofjevként a haydni világba. De mindez valahogyan megkerüli a lényeget, mert igazából nem is a zenét váltja meg varázsigékkel, hanem a zenehallgató tömeget vonja be bűvös igézetébe. Ezek a módozatok tetten érhetőek, elemezhetők, megtanulhatók, könnyen alkalmazhatók, de mindig csak bódítók, figyelmet elvonó zenei manőverek. Magát a zenét MEGIGÉZNI csak nagyon keveseknek sikerül és még nekik is csak ritkán. A legnagyobb zseniknek sem sikerül minden művüket a zeneigézet bűvkörébe vonni. Nagyon sok tényezőnek, elemnek, jelenségnek kell egyetlen pillanatban találkoznia, hogy az IGÉZET létrejöhessen. Ki kell várni a transzállapotot. A zeneszerző sámán titka ez.
