A költészet (minden korban) a kalandozástól és a hűségtől kapja pecsétjét: egymással szemben vagy együttesen. Voltak költői a szellemi kalandozásnak, hogy csak erdélyi példával éljek, ilyen volt Dsida Jenő vagy Szemlér Ferenc, akik (legalábbis olvasmányaik és műfordító tevékenységük révén) bejárták az európai irodalom tájait, és voltak költői a szülőföld iránt érzett ragaszkodásnak, például Reményik Sándor és éppen Horváth István, akik mindig a hűség kötelékében éltek és mindennél jobban ragaszkodtak Kolozsvárhoz vagy Magyarózdhoz. Igen, a kalandozás és a hűség sohasem volt egymással szembeállítható: az erdélyi költő mindig elsősorban Erdélyhez: az erdélyi szülőföldhöz, az erdélyi történelemhez, az erdélyi népélethez ragaszkodott.
Horváth István „erdélyi költő” volt, és nem csak születése és életrajza okán – egész élete és költők sorsa kötötte Erdélyhez, és ő mindig áldozatos lélekkel vállalta ezt az elkötelezettséget. „Harisnyás" szolgalegény volt, ami-dőn első versei, Jékely Zoltán ajánlására, megjelentek a Pásztortűzben, majd az Erdélyi Helikonban, a Termésben. S hamarosan az Erdélyi Szépmíves Céh, Áprily, Tompa László, Tamási, Kós kiadója jelentette meg első verseskötetét: Az én vándorlásomat (1943). Horváth István a paraszti „őstehetségeknek” azzal a hullámával került az irodalomba, amely már a harmincas évek közepétől hozta a „falu küldötteit”: Szabó Pált, Veres Pétert, Sinka Istvánt, Nagy Imrét, Gellért Sándort és társaikat. Hozzájuk hasonlóan Horváth István is az öröklött formakincset kamatoztatta, a magyarózdi népköltészet nyomában indult, hiszen őt még szerves, élő valóságként vette körül a népi műveltség, a népi hagyomány. Később, már túl a pálya delén, midőn a Magyarózdi toronyalja hatalmas kötetében összegyűjtötte ennek a műveltségnek az elemeit és emlékeit, a következő szavakkal fejezte ki a hagyománnyal kialakult természetes kapcsolatát: „Én vagyok ez a könyv. De nem csak én. Az a nép is, amelyhez tartozom, amellyel – vagy amelyekkel – összefűznek a borzongató hiedelmek, varázslások, szokások, játékok, a népköltészet gazdag csillagos ege, s a nyelv, melynek egyes szavai a ködös ősidőkből visszhangoznak ide. Paraszti múltamban – s ez a múlt őseim révén, messzi századokba nyúlik – közvetlen s részben közvetett módon, minden szokást, hiedelmet megéltem, amit e könyvben leírtam...”
A magyarózdi származású kolozsvári költő a népi kultúra tanítványa volt, helyzete azonban eredendően más, mint a népköltőé: városban élt, s bármennyire „anyanyelvként” beszélte a népköltészet stílusát, mégis át kellett alakítania ezt a stílust, egy stilizált népi nyelvet kellett használnia. Költői helyzete ennyiben Erdélyi Józseféhez hasonlított, aki maga is a városban élő költő érzéseit fogalmazta meg egy stilizált népiesség eszközeivel. A népköltő számára ugyanis természetes közeget jelent a falusi világ, a természet és a paraszti életrend. Horváth számára mindez a nosztalgia terepe volt, nem benne élt, hanem vágyódott utána s emlékezetében hordozta. Költészetének forrása az otthontalanság lett ezért: a falut elveszítette, a várost nem szerette meg, nyugtalannak, űzöttnek érezte magát. „Jöttem valahonnan. / Megyek valahova. / Az én vándorlásom / nem szűnik meg soha” – hangzik Az én vándorlásom. Egyik versében arról az idegenségéről panaszkodott, amely a városban körülveszi (Ma a várost megutáltam), máskor meg arról, hogy a faluban sem érzi otthonosnak magát. A két életforma, a két világ között magányba kényszerült, sérüléseket szerzett, nehezen tudott választani, ahogy Deák Tamás mondotta, „paraszti Hamlet” lett belőle: tanácstalanul bolyongott a két szociológiai övezet bizonytalan határterületén.
A városi életben otthont kereső és nem találó költő, érthető módon, fellázadt az általa megtapasztalt társadalmi viszonyok ellen, és ez a lázadó hajlam tette érthetővé, hogy a háborús évek után, midőn Erdélyben elérkezett a földrengető társadalmi változások ideje, az elsők között kötelezte el magát az akkor még igazságosnak remélt új társadalom mellett, és lett a hatalmat megszerző kommunista párt szövetségese. 1945-ben megjelent verseskönyve: a Nehéz szántás az új erdélyi magyar irodalom egyik első dokumentuma volt. A változó életről hozott hírt ez a verseskönyv: a parasztság új reményeiről, és a román–magyar megértés, összefogás szükségszerűségéről beszélt, amely Észak-Erdély Romániához csatolása s a romániai társadalom demokratikus átalakulása idején fokozottan előtérbe került, Lám, most melyiknek fáj jobban?, Hazugság ellen és Árad a falu című verseiben Horváth István elutasította azt a politikát, amely a két népet annyiszor uszította egymás ellen, s Erdély nemzeteit megosztva próbálta érvényesíteni a maga hatalmi érdekeit. Vagyis ítéletet mondott mind a magyar, mind a román nacionalizmus felett. És a két nép összefogását sürgette, testvériségük és egymásrautaltságuk eszméjét hangoztatta. Horváth István gyermekkorában tanulta ki az „együttélés” iskoláját, s a háborús évek után románok és magyarok egyformán ennek az „együttélésnek” a gyakorlati kialakításán fáradoztak.
A költő a közélet sűrűjébe került, szavának súlya volt, illetékesnek érezte magát, s egy közösség szószólójaként fogalmazta meg műveit. Nagyra értékelte azt a „társadalmi megbízatást”, amely művészetének fokozott megbecsülésében, támogatásában is megmutatkozott. „Lelküket hordom, az érdes babonásat. / Éledének bennem megkövesült vágyak. / Testet nem öltött eszmélések, lázak, / s nagy akarások testesülnek bennem” – írta Ez vagyok én című versében a közösség tolmácsának jogos büszkeségével. Az illetékességnek ez az érzése okozta, hogy otthontalanságtudata lassan megszűnt, a város iránt érzett idegenkedése feloldódott, „...szeretlek, vén, kincses város; / itt érzem az erdőm ölén, / ahol vadgalambok szólnak, / s falum ege borul fölém” – hangzik Kolozsvár című költeménye, amely már nem a falu, hanem, ellenkezőleg, a város nosztalgiájáról tesz tanúvallomást. Horváth István véglegesen városi emberré vált, Magyarózdot Kolozsvárra cserélte fel nemcsak lakóhely szerint, valójában a város sűrűbb, forgalmasabb életében érezte otthon magát.
Horváth István az új erdélyi magyar irodalom elismert személyiségei közé került, egyre-másra jelentek meg kötetei és egyre-másra kapta az irodalmi díjakat. Valljuk meg, ahogy mások esetében, nála sem szolgálta a költői integritás megőrzését a gyors siker: Horváth István nem tudott nemet mondani a mindinkább zsarnoksággá züllött politika csábításának, költészete egyhangúvá és színtelenné vált, és csak életének utolsó alkotó évtizedeiben talált vissza indulásával költői értékeihez. A kései versek a lázaktól fűtött és a lázakat csillapító, zaklatott és megnyugvást kereső, szorongó és megbékélt költő üzenetét hozták. Horváth István az elmúlás elégiáit írta (Lobogó nyarak levelét, Forog a köszörűkő, Hiába felelsz), magányról panaszkodott (Forgó ajtó közt), számvetésre készült, hogy megerősödve tudjon szembenézni megpróbáltatásaival (A prés). Nemegyszer keserű gondolatokkal emlékezett meg költői útjának kitérőiről, sorsának kegyetlen próbáiról. A bizalom, a felépülés, ha kell, az újrakezdés igénye azonban áthatotta ezeket a verseket is. „Szétmaródtam az évek / fogai közt.. / És most a verseimben / Próbálok összeállni” – mondja Vallomás című költeményében. Erőgyűjtés, orvosság gyanánt eszméletének eredeti élményeit kutatta fel: gyermekkorára emlékezett, a szülőfalu: Magyarózd természeti képét, a mezei munka nevelő erejét idézte fel (Így szeretni csak ők tudtak).
A művészi újjászületés ezekben a versekben: Horváth István elégiáiban történt meg. Schillernek az elégiáról adott elemzése óta tudjuk, hogy az elégia az eszmény és a valóság összemérésének, összehasonlításának műfaja, s a költő morális fölényével ítéli meg azt a valóságot, amely általában elmarad az eszmények mögött. Horváth István elégiáiban is jelen van ez a morális indíték, nevezetesen a számvetés mozzanata. Kései versei nem csupán nosztalgikus érzéssel fordultak a múlthoz, az ifjúsághoz, hanem a számvetés igényével is. E versekben egyszersmind eszményeinek panorámája is kibontakozott. Különösen Kiáltás halál ellen (1973) című verseskönyvében, amely elégikus érzülettel beszélt a múló időről, a kísértő elmúlásról, s határozott hivatástudattal, morális érzékenységgel vetett számot a költő sorsával, eszményeivel.
A számvetés és az eszményeket felmérő vizsgálat közelebbről az intellektualizált költészet lehetősége és feladata. Horváth István kései költészetében is az intellektualizálás jelentette a valódi és jelentős művészi újítást, az igazi alkotó fordulatot. A „költői gondolat”, amelyet Székely János kért számon az ötvenes évek verseiben, ebben a kései költészetben már elnyerte természetes helyét és szerepét. Ezért le kell számolnunk azzal a minősítéssel, amely Horváthot lényegében „népi” költőnek tekintette. A Harmat a fűszálon s a Kiáltás halál ellen költője már nem „népi” költő volt, a szónak abban az értelmében, ahogy az volt pályája elején. Még akkor sem, ha gyakran használta is a népköltészet ösztönzéseit, a népdalok képteremtő módszerét, szerkesztésmódját vagy ritmusát. (Ámbár a korábbi egyhangúbb szerkezeteket és ütemeket mind gyakrabban váltották fel bonyolultabb s újszerű eszközök!)
A „népköltői” szerep ugyanis már az ötvenes években sem volt ellentmondás nélküli. Deák Tamás szellemesen utalt azokra az ellentmondásokra, amelyek a költő helyzete és szerepe között keletkeztek. „Horváth István – írta – sokat olvasott, de mindezt nem vette tudomásul. A maga költői függetlenségét nem akarta az irodalom egyetemes tanulságaira bízni. Telefonált, repülőgépre ült, marxista filozófiát tanult, külföldre utazott, bizonyára Dantét és Apollinaire-t is olvasta, de egy rosszul értett hűség nevében a gyermekkorában keze ügyébe került ásóval-kapával művelte a költészetet. Vállalkozása így lett anakronisztikus kalanddá.” E jellemzés az ötvenes évek verseire vonatkozik, amelyek valóban egy anakronisztikus szerep dokumentumai voltak. A kései versekben viszont éppen a helyzet és a szerep ellentmondása nyert szerencsés megoldást: Horváth István a gondolkodó, sorsával számot vető költő igazabb szerepét vállalta, s ezzel a saját művészi személyiségét teljesítette ki, lehetőségeit váltotta valóra. Ő maga is tudta, hogy a „népköltő” szerepe ma már korszerűtlen, s hogy szükségszerű volt az átalakulás. Ő is megírta a maga „szarvasénekét”: a búcsú versét; a búcsúét, amelyet hajdani életformájától, hajdani ihletőitől és hajdani önmagától kellett vennie (Egy a szarvassá vált fiúk közül). Ő is szorongó szívvel és sajgó érzékkel állott az előtt a világ előtt, amelyet végkép lezárt számára az elmúló idő. (És amelyet legfeljebb tudós folkloristaként, tudatos gyűjtőként kereshetett fel, mint ahogy meg is tette a Magyarózdi toronyalja című nagy műve munkálatai során.) A népi ihlettel s a „népköltő” szerepével azonban le kellett számolnia, és költészetének jelentőségére utal, hogy ez a leszámolás igaz és modern versek egész sorában sikerült.
