"Mennyi betű, mennyi tinta!..."
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 19. (537.) SZÁM — OKTÓBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Pomogáts Béla
A hűség költője
Márkus Béla
Szemközt az Idővel - Sorok a száz éve született Horváth István költészetéről
Lászlóffy Aladár
HORVÁTH ISTVÁN 100
Görömbei András
A Magyarózdi toronyalja jelentősége a magyar irodalomban
Domokos Johanna
E(c)setelem
Borbély András
Ami szent és ami vad (Erdély, helyhatározás) - befejező rész
Csíki András
Versei
Simonfy József
Versei
Szőcs István
JEGYZETEK
POTOZKY LÁSZLÓ
Szatellitek
KŐVÁRI ILONA
Oda merek…(?)
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATUNK ZENÉT? - meg – IDÉZETT zene
Hírek
 
Márkus Béla
Szemközt az Idővel - Sorok a száz éve született Horváth István költészetéről
XX. ÉVFOLYAM 2009. 19. (537.) SZÁM — OKTÓBER 10.

A címül választott verset a költő a hatvanadik születésnapja körül írhatta.
Számadó költemény, méghozzá abból a fajtából való, amilyen az egész életműben kevés van: derűs is, de ironikus is, az írás és a létezés értelmén oly kedélyes fanyarsággal töprengő, önmaga énjével oly évődve vitázó, hogy ez a magyar költészet talán legnagyobb önkisebbítőjét, Arany Jánost idézi.

Mennyi betű, mennyi tinta!…
És az Idő rám kacsint, ha
Szembenézek józanul.

Reám kacsint s szinte szól is,
„Kezem alatt az a sor is,
mint annyi más, eltűnik.”

Kötekedve így vitázunk,
S közben változó világunk
Színeinket viseli.
Nem a hatvan év, nem az öregkor vallattatja. Nem az fogalmaztatja meg vele – egy másik versének címével szólva – a „nehéz kérdés”-t, vajon magáért tette-e, amit tett, kiválva azok közül, akiktől útjára erőt vett, erőt merített, s akiknek „súlyos, földszagú” kezét „eddig még” el nem eresztette. Ha ők esetleg nincsenek is tisztában vele, ő azonban bizakodón tudja, „Mennyit szolgálva értük tettem,/ Annyi leszek az emberekben,/ Ha majd göröngy és múlás fed el”. Kishitű volna, miután ismét csak Arany János-i módon rajzolva meg a saját portréját – „magamtól elrejtenem/ Magam tán még a sírban sincs hely” -, valahogy úgy latolgatja önnön halhatatlanságának esélyeit, ahogy a XX. század tépelődő, öngyötrő Babits Mihálya tette, „ősz és tavasz között”. Az ő a porba írt, tavasz sárvize elsodorta betűinek látomására nemcsak a vers zárlatában megfogalmazott remény rímel, a „S most, hogy fennebb már úgysem hágok,/ Boldog vagyok, ha meglátjátok/ Egy-egy jelem a szürke porban”, hanem összecseng vele az a látvány, az a valóságos élethelyzet is, amelyet gyermekkorára emlékezve önéletrajzi feljegyzéseiben örökített meg a költő. A szegénységből, a mélyvilágból való kikapaszkodás vágyának talán csak Sinka István pályája alapján ismerős gesztusa beszél itt. Beszél a papír híján kukoricalapira írt vers, és beszél az ökör szarvára szerzett költemény, amelynek humorral fogadott sorsa lett, hogy „jött is mindjárt egy kritikus eső, s helyben lemosta”. Mint rendesen, bizonyosságkeresésre a bizonytalanság indít, a nyugtalansággal, nyughatatlansággal párosuló tétovaság. A költő nem az öregkor küszöbén, de már indulása idején így látta önmagát: „Jöttem valahonnan./ Megyek valahova./ Az én vándorlásom/ nem szűnik meg soha” – szólt első verseinek egyike, Az én vándorlásom, meghatározó karakterjegyet rajzolva rögtön. Azt a leginkább tán sztoikusnak tartható felfogást, amely a vándorlásban, az örökös úton levésben, a folytonos küzdelemben jelöli ki vagy találja meg az élet értelmét. Mintha Madáchcsal mondaná, hogy a cél halál, az élet küzdelem, s az élet célja a küzdés maga, amikor egy másik költeményben – az Üldözötten címűben – a föld hátán „csillaghoz kötözött vándor”-nak nevezi magát. Annak a tapasztalatával, hogy „Minden félbemarad/ s visszafelé szalad,/ csak én megyek elébb -/ közelebb a véghez”, és azzal az önbiztatással, mégis, hogy „Bevégezve semmi,/ muszáj tovább menni”. Szemléletes, a családi kör – Apóval a közepén – meghittségét, a tapasztalatátadás és a tanítás természetességét érzékeltető költeménye, a Kriterionnál 1972-ben megjelent összegyűjtött verseinek címadó darabja, a Tornyot raktam is e sztoikus szemlélet példája. A kötet előszavát szerző Deák Tamás szerint ez az első remekműve. „Hibátlan vers!” – kiált fel, s ha csakugyan az, akkor amiatt, ahogy a hétköznapi munkafolyamatból, a kukoricamorzsolás vagy ahogy itt hívják, a száraz törökbúzafejtés mozzanataiból természetesen, egyszerűen bomlik ki a tanulság, tanítás. Akár Az ember tragédiája egyiptomi színét is ideképzelhetnénk, csak e falusi környezethez illően, kő és piramis helyett csutkával és játéktoronnyal: „Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat./ Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,/ és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is” – nyugtat és biztat a vers, a nagyapa példájával is: – Mint Apóé: „építéssel telik el az egész élet,/ de hogy a tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred./ Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,/ s tetőtlen tornyokról hullunk ölébe a zord halálnak”. Nemcsak a tanító jelleg, a példabeszédszerű megszólalás miatt párverse ennek az Új rend előtt, hanem, amiatt is, mert szintén egy paraszti munka közben, kaszáláskor kerekedik egésszé Apó intelme élet s halál együtt mérendőségéről. Ráadásul a lírai én nemcsak Apót hallja, hanem a „nagy időtlenségből” még égi szózatot is vél hallani. S látja „magát az Életet, az emberét, az igazit,/ Melyet az Úristen ökle a mindenségbe behajít,/ Célozva vele örök célt, túl időn és túl mindenen…”. Ha más, ez az 1943-as keltezésű költemény is hitelesíthetné Jékely Zoltán szavait, aki Horváth István igazi felfedezőjeként és útra indítójaként „bölcselő, filozofikus nyugtalanságá”-t emlegette, „tudós költő”-nek nevezte. De helytálló volna – egyik verscímével – „titok-kereső”-nek is mondani. Mire lelt itt rá? Ugyanarra talán, amire a művelt Nyugaton az egzisztencialisták: a létbe vetettség titkára vagy tudomásul vételére. Amit ő mond az Úristen ökléről, amely behajít a mindenségbe, lényegében ugyanazt mondja a „szenvedő misztikus”, az Egy KZ-láger falára költője is, csak nem adva nevet az ember földre taszítójának: „Ahová estél, ott maradsz./ A mindenségből ezt az egyet,/ ezt az egyetlen egy helyet,/ de ezt azután megszerezted”. A zord halál ölébe hullás képzete vajon nem ugyaninnen ered-e?  S amit 1943 utolsó napján jegyzett le a beszélő: „Húz a föld mind közelebb./ Hátam megett nincs vissza,/ s elöl a sír közeleg”. Vagy amit a Régi emlékben: „Mind több lesz az emlék hátul, és elöl mind fogy a vágyunk”. De az úton levés, az üldözés ismerős képét illeszti az egész költészetének jellegét oly igen meghatározó paradoxon stilisztikai alakzatába az Égő szívvel, tűzben futunk két-két sora is: „Lelkünk űzött, nyugtalan vad. / Már a nappal is setétség”, „Jajsikoly a kacagásunk,/ s lángol nyomunkban az utunk”.
S mintha csak Az én vándorlásom újrafogalmazása, a léttapasztalatok frissebb összegzése volna, már 1945-ből a Valahonnan valahova: ”Mint a vándor, kinek hátul ködbe vész emléke útja/ és hogy az út hol szakad meg, csak rója, de sose tudja,/ úgy nem tudom, ki vagyok én, honnan jövök, hova megyek,/ ki tervezte létezésem s mért akarta, hogy én legyek./ Nem tudom, és nem vethetem terümnek súlyát sem félre,/ mert a teher is én vagyok, s tartom, őrizgetem félve”. S megint, nyomatékkal, a létbe vetettség metaforája: „Mert kidobtak valahonnan, hát most valahová hullok,/ örök terüt hordozok én, soha, soha el nem múlót”. Az ember nem nyughat élve (Gondolkodik a rengeteg) – ez a korai létszemlélet vagy életparancs szinte már megelőlegezi, a jövendő távlatába helyezi, ami majd nemsokára valóban el is érkezik: az az agitatív líra, amelyet Deák Tamás a sematizmustól szerzettnek tart, abból az alapvető téveszméből eredeztetettnek, hogy úgymond a népi költő feladata a buzdítás. Hogy mennyire nem csak a paraszti őstehetségek vélték így, hogy mennyire nem csak az ő vétkük, ha vétkük ez – erről tán később. Most, a költői önszemléletnél maradva az 1963-as keltezésű Mi végre? illene az elkezdett sorba, a „Honnan jössz s magad mi végre viszed?” kérdésével, a „Sodornak zúgó, háborgó vizek/ Át a lét kurtán-hosszúra szabott/ Tájain” képével, a „magad hullatva hagyod/ Nyomodban” képzetével, és azzal végül, ami pedig mindenek előtt való kérdés: az önazonosságé. Az öntörvényű létezésé, az önmagát teremtő, alakító személyiségé. Ahogy majd a későbbi versek, A tietek s mégsem a tietek csupán és a Játszunk lírai énjei töprengenek rajta, Illyés Gyula szavaira emlékeztetve, különösen az utóbbi, a „küzdve magam alakítom” gondolatával. Ám az előbbi is, arról a lényről képzelegve, „aki még csak halvány akarat”, de „Alakítva magam, őt is alakítom./ ’Akivé lehetnék!’ – sóhajtok fel titkon.”
Ennek az önalakításnak a sematizmus béklyóiból való kiszabadulás vagy inkább kivergődés után, tehát úgy 1967 táján – kell-e mondani? – különös tétje volt. Fájlalja elmerült ifjúságát – vallja meg a vers beszélője, s hogy valóban alakítja magát a múltjához, arról az ifjúság másik jelzője árulkodik, az „élő”. Azt érzi élőnek, elevennek, amit épp az agitatív, bár nem harsányul buzdító, nem kegyetlenül osztályharcos verseinek énje halottnak, a múlt maradványának tudott vagy akart tudni: fiatalságával együtt a falusi élet, a paraszti gazdálkodás formáit, tárgyi emlékeit. A megpróbáltatásokon túllépő, önnön tévedéseit belátó bölcsesség mutatkozik meg ekkor is, valóban viszszakanyarodva a pályakezdés éveinek sztoikus keménységéhez, a nyugtalan önalakítás rendíthetetlen nyugalmához. A valakivé válás, pontosabban: levés reményéhez. „Még az álmok is, virág, szerelem/ Kimért pályán él, mint a csillagok” – a Titkod kutatva bölcsessége akár Kepleré is lehetne, Madáchtól, az eleve elrendeltetés hitével, amelyet nem foszlat semmivé a formájában is játékos Kaján meditáció sem, ugyancsak a hatvanas évek vége felől: „S azt sem tudom, hogy miért voltam./ Indokoltan/ Semmi jel sincs, hogy cél volt velem./ S leszek holtan/ Egy a földdel, e vak bolygóval”. És ismét az önkicsinyítés pillanatai következnek. Az enjanbement-nal és belső rímmel tarkított, ezek által derűs Az öreg paraszt emberi sóhaja: „Mint az ökörnyál, úgy a semmibe/ Veszek. Voltam és leszek senki se”, amit akár a Kilencek nemzedéke tagjai, például Péntek Imre beszélője is sóhajthatott volna, megnyugodván, hogy saját erőből vált senkivé. Az önazonosság tétje, az önmagára találás megszenvedettebb, nyughatatlanabb küzdelmet jelent, semmint hogy a modern-posztmodern költészet sajátságos problémáját, az én kérdésessé válását, a személyiség megsokszorozódását vagy épp a felszámolását, elillanását lehetne rögzíteni.  Olyan versekre találván, mint a Magam keresve, olyan sorokra, mint „Sorsomba font sorsokon/ bukdácsolok” (Kérdezetlen), „Állok zsibbadtan,/ tanácstalanul/ …/ Megint újra kell/ teremtsem magam” (Egy megbolydult napon). Közben újra meg újra ellepik „kimondatlan borzongatások:/ vonzása/ minden el nem értnek” (Ne higgyétek, hogy könnyű munka), s újra és újra döbbenet fogja el: „Nincs már út, csak az irány maradt/ meg a kényszer, hogy/ menni kell!” (…S hogy célom el ne vesszen), s a kétségbeesés szinte vörösmartys víziót láttat vele: „Céltalan, bolygó, bénult villám/ baktat vakon az ég és föld közt,/ s árva, mint jéggé fagyott könnycsepp,/ belédermedett csattanása.// Be furcsa világ: nevetséges./ Röhögnöm kéne: könnyem csorog”. Így jut el a groteszk látásmódhoz, esztétikai minőséghez, a Jézustalan torz látomásához, ahol a Megváltó kék ördögszekéren vágtat el, s visszakacag az üvöltő szélben: „Nem bolond, hogy magát/ megváltásra szánja./ Megy a vihar, s a nap/ újra süt utána”. S ahogy a pálya elején, a végén, az építéssel eltelt élet vége felé is számvetésbe fordul a szó, ismét hordozva a megbocsátó derű színeit  A Térképerezetek csattanója : „Sok kanyargós úton jöttem,/ s most, ha rájuk visszalátok,/ egyenesek mind mögöttem,/ simák a volt buktatások”. Az Ember pedig azt a nyughatatlan teremtvényt szembesíti az Istennel, akinek nem szabad, mint az Úrnak az „elfuserált teremtés” láttán félreállnia, hanem tűrnie kell, hogy teremtményei – a művei?, a versei? – üldözzék. „Tőlem teremtett világommal/ szörnyű versenyen futnom kell,/ mert ha elbukom, világ omlik,/ s nemcsak egy isten bukik el”.
A költői öntudat megnyilatkozása, sőt kinyilatkoztatása volna ez? Versenyt az idővel? Vagy – visszatérve a címül választott vershez – szemközt az Idővel ismét az köti le a figyelmét, hogy amit alkotott, az megállja-e a helyét a versenyben? Ám aligha a költőtársak a vetélytársak – szinte nincs egyetlenegy darabja sem a testes, több mint hetedfélszáz lapos kötetnek, amely valaki író, költő, művész alakját rajzolná meg vagy emlékét idézné fel. Talán csak a Gy. Szabó Bélának ajánlott költemény vonható ide, vagy – a hatvanas évekig elnyújtott dogmatizmus jeleként – a Patrice Lumumbához, a fekete költőt, a népe hű fiát mint testvért köszöntő vers. A derékhadhoz intéz ugyan egy intelmet, mintegy figyelmeztetve őket, „majd fölétek is/ Nőnek fiatalok”, egyébként pedig nagyon beszédes az irodalomról való beszéd hiánya. A társtalanságot jelezheti ez is, a több helyütt felpanaszolt magányt, a Babits „vak dióként dióban zárva lenni” epilógusára emlékeztető „börtön-magam” képzetét, a „Saját/ körömön kívül nem tudok jutni” helyzetét (Forgóajtó közt). Ugyancsak alig-alig számol azzal a körrel, amelybe beleférne, beletartozna a nemzet, a nép, a magyarság is. Bár itt muszáj óvatosnak lenni, s nem az ilyen-olyan vádak, a nacionalizmus vagy a hazaffyaskodás Horváth Istvánnal kapcsolatban – tudtunkkal – soha fel nem merülő gyanúja, bűne miatt. Hanem mert Cseke Péter alapos könyve, a szerzőről írott monográfiája alapján (Balassi Kiadó, Bp. 2000.) tudhatjuk, hogy akad olyan írás, amely például az erdélyi magyarság második világháborús tragédiájával vet számot, ám hiányzik a költő által válogatott Tornyot raktam lapjairól. Így a Cseke citálta vers, az Otthon rabok, itt bujdosók, Erdélynek a második bécsi döntést követő kettéosztásáról: „Otthon rabok, itt bujdosók./ Mind a két felől utolsók.// (…) Itt mostohák, ott túl árvák./ Bánatfal tövében várják// jaj, hogy Erdély összenőjön,/ hogy a bánatfal ledőljön,/ hogy Ózdon a Garas-hegyen/ megint örömünnep legyen”. Érdemes volna – a vers egészének ismeretében – latolgatni, vajon az összenőtt Erdély képe, illetve vágya, az örömünnep reménye a transzszilvanizmus kisebbségi ideológiájában gyökerezik-e, s hogy a visszacsatolt Észak-Erdély sorsának jelzői – utolsó, mostoha – alapján a költemény beletartozik-e a különböző műfajú írásoknak abba a sorába, amely 1940 ősze után is az önállóság gondolatát, a Magyarország gyámságától való tartózkodást hirdette. Mint ahogy érdemes lenne annak az önéletrajzi feljegyzésnek is megkeresni – ha van – a párját, amely a dél-erdélyi szülőfaluval szomszédos község, Lándor vasgárdista papjának fenyegetéséről számol be, aki szerint „ahhoz a földhöz csak annyi a közünk, hogy testünkkel trágyázzuk, mert egytől egyig kiirtanak, ha eljön az ideje”. Bizonyosan más tőről fakad az 1944-re datált Én nem féltem magamat, amelyik különös fordulatokkal a „Na most nektek, gazdagok!” figyelmeztetésétől az „Azért bánt a rettenet,/ féltem a nemzetemet” vallomásáig jut el. Szinte mindannak a féltéséig, az apja szellemétől ősei holttetemén át a nagyanyái énekéig és a borozdáig meg az ekéig, amik valóban egy nemzet önazonosságának tanúsítói lehetnek. Ugyanebből az időből való a Lám, most melyiknek fáj jobban?, már a felütésében a román s magyar nép testvéri összetartozásának, közös sorsának hitét szólaltatva meg: „Szólok hozzád, Muntyán Tódor!/ Erdély jussán szomszéd, sógor”. S miután román testvérnek nevezte, kinek „nincs haragja”, s kivel „egy a jövőnk, egy a múltunk,/ egy korbács alatt tanultunk”, mintegy közös bűnükül rója fel, „nagy a vétkünk,/ hazánk szent testébe téptünk”. Nem könnyen értelmezhető, persze, hogy mit rejt itt a haza fogalma, s mit a testébe tépésé, mint ahogy az 1945-ben keletkezett Két székely tűzláng Dózsájának és Józsájának kiléte, illetve győzelme sem, abbéli szerepükkel együtt, hogy „szabadság napja süt az égre”. Szintén ebből az esztendőből való a Hazugság ellen, ahol erdők zúgják, mező sírja, villám pedig tűzzel az égre írja: „Magyar és román/ jaj itt százszor!/ hogyha a munkás,/ paraszt, pásztor// gyűlöli egymást/ Káin-képpen-/ …Pusztulás toroz/ mindkét népen”. A hírhedtté vált Árad a falu egyik darabja, a Cintoson című mintegy ennek az ellenképét festi meg, a fényben épülő házakkal s a magyaroknak édestestvérként való köszöntésével. A jelen örömeivel tehát, szemben a nem tudni pontosan, mikortól számított, huszonhat évig tartó múlttal, ameddig „rettegve léptünk szomszéd magyarok”. S ameddig „Erdélyünk földje, ebsorsú népek,/ rugdalt nemzetek tépázott konca,/ éhtáplált dühvel, éretted vakon/ egymás szívébe martunk naponta”. A riport verssorokban alcímű Innen üzenem, Alb Joszif szintén az „Egy sorsunk volt” tételétől ér el a „Hej, előttem a jövő képe,/ s a lelkem föllobog bele!” diadalérzéséig, noha a jelenben „rongyos népet” lát maga körül. „Mert egy a rend, és egy a cél:/ a penna, gép és kaszaél/ összhangban kell hogy eggyé csengjen,/ a nyelvünk akárhogy beszél” – hirdeti a harmónia vágyát, nem félve s nem téve kétségessé, hogy a nyelv valóban akárhogy beszélhet, anyanyelven is, azon is joga van a megszólaláshoz. A távlat, de nem az időé, hanem a téré hozza elő majd csaknem tíz évvel később Erdély képét: Prágában, A Hradzsinon áldja szép hazáját, Zsizska vezér szobra előtt pedig talán a nemzetközivé lett világ, az országhatároktól független szocialista közös tulajdon gondolata mondatja vele, hogy „Kolozsvár miénk, úgy mint Prága”. Kolozsvár a helyszín, választott városa a következő, múltat s jelent egymásra vetítő versében: A Szabadság téren „Urak mindenütt, sehol emberek” régen, ma pedig „körül minden a miénk, birtokom”. S zárásul, a hetvenes évek legvégéből az Ennyi summája: végeredmény, mely nem árulja el, milyen tételekből, tényekből adódott össze. „gyötört a kétely, rettenet;/ nézvén a gonosz, néma éjbe:/ vajon a népem túljut élve/ a vad, fullasztó pusztaságon?/ Vagy rám tör s széttép./ ’Te is hazudtál,/ te pap – te/ Áron!…’”. Nyilvánvaló itt a zsidó-magyar párhuzam, a régi időkben, még tán a középkorban meghúzott, az újabbakban pedig a Németh László romániai útinaplójából ismerős. Horváth István itt sem részletez, itt is elvonatkoztat, absztrahál az élményközlés helyet. És ahogy az író- és művésztársakat idézve sem igyekszik a börtön-maga körén túlra, úgy a népéről, nemzetéről szólva is alig.
Más a helyzet, ha a faluja, a több ver-sében néven nevezett Magyarózd kerül terítékre. Vagy ő, szülőhelye szemében vagy száján inkább. Már az összegyűjtött versek egyik legkorábbi darabja – amelyet tehát vállalt, nem úgy, mint a még korábbiakat, a Gyallay Domokos szerkesztette Magyar Népben Ózdi Horváth István vagy Horváth István ózdi kisgazda aláírással közölteket -, a feleségéhez szóló Egy régi kaláka pontosan jelzi ezt az ambivalens viszonyt, két ellentétes érzelemnek együttes, egymástól elválaszthatatlan és megkülönböztethetetlen megnyilvánulását: „Kalácsot és egrest:/ akkor nem is tudtad,/ hogy valami sugallatra,/ mint jelképet adtad…” Kalács és egres: hasonló kettősség ez, mint a kortárs költő a „fojt, ami maraszt” érzésállapotával fejezett ki. Vagy amit – hogy nagyobb példát vegyünk – Ady többféleképpen is. A Hazavágyás Napfény-országból képeit szembeállítva például úgy, hogy a nagy, szürke, magyar égre meredten bámuló „álomlátó szemé”-ről beszél, otthonról, hol rácsapnak a Horváth István-versekből is anynyira ismerős, itt is annyira károgó „hazai varjak”. És – ha már annyi szó esett az űzöttségről, a vándorlásról – még egy versszak: „Volt, a-míg élt, országút vadja,/ De, ha az erő elfut inából,/ Hazafias árok fogadja”. A Tornyot raktam költőjének, nem vette észre, hogy hasonló árkokat ástak volna otthon. A Menekülj, menekülj innen lehet a következő Ady-vers a sorvadva, várva otthon ülésről, az „úri álmodók” kiközösítéséről. Aztán a Hepehupás, vén Szilágyban, ahol „Szunnyadt lelkem ezer évet”. Legvégül, bár mást is idézni lehetne, a Séta bölcső-helyem körül falujának környezete, a fehérlő köd-toronnyal, kongó süllyedt harangjával, csupa legendájával és jelével. És a keserű vallomással: „Ez itt a falu, az én falum,/ Innen jöttem és ide térek./ Mindszentnek hívják hasztalan,/ Mert minden gonosz rajta-van,/ S itt, jaj, átkos, fojtó az élet”. Érdemes volt talán hosszabban idézni Adytól, hogy Horváth István költészete legmélyebb ismerőjének – a monográfus Cseke Péteren kívül, természetesen –, Deák Tamásnak az egyik alaptételét vitatni merjük. A költő úgymond ügyefogyott kritikusainak elképesztő felelőtlenségével magyarázza, hogy „gyökeressé” mitizálták a költészetét, holott, szerinte, épp az ellentéte igaz, „Horváth István (léte, ha nem is alkata szerint) a leginkább gyökerét veszített költőnk, akinek a hovatartozás meghasonlása legfőbb költői problémájává vált!”. E tételhez – ma már tán látható így – ingatag, csak egy oldalról megerősített alapzatot rakott, amikor a költő indulásának helyzeti hátrányai közül a nacionalizmusról, illetve a „jobboldal álnépiességé”-ről beszélt, valamint arról, hogy a faluról jött parasztköltő mennyire szívesen látott jövevény volt. Csakhogy mindez nem áll sem e költői pálya kezdetére, sem a folytatására. De ha állna is, akkor is hozzá lehetne tenniük főleg azoknak, akik Deák Tamás tételeinek egy részét skolasztikus módon, azaz dogmatikusan átveszik, egészen a kedvelt, a költői kifejező eszközökre vonatkozó igéjével vagy jelzőjével, az „elsatnyult”-tal bezáróan, egyszóval föl lehetne tán már vetni, hogy nemcsak a paraszti őstehetségek áradtak, özönöltek ekkor. Az irodalom modernségét nemcsak tőlük lehetett félteni. Legalább ennyire a munkás, a proletár zseniktől is. Bővebb kifejtésre nem lévén tér, most csak a „munkás írók” csoportjának szocialista antológiáiból szemelgetnénk. Sorolván őket: A munkás könyve (1939), 12 költő (1940), Tollal és szerszámmal (1941), Munkások (1941). Ezek szereplői, persze, nem hordozták a mindegy, hogy szocializmus van, vagy demokrácia, az örök veszélyt, a nacionalizmusét, ám a baloldal álnépiességét – ha a sematizmust, a dogmatikus látásmódot nevezhetjük így - ugyancsak, főleg a háború után, majd a proletárdiktatúra éveiben. S ekkor sem, de korábban sem akadtak olyan bátor és képzett kritikusaik, mint egy Németh László vagy mint egy Illyés Gyula. Az előbbi, aki nemegyszer figyelmeztetett az „őstehetségek” kultuszának veszélyeire, aki szerint „Kevés olyan szánandó látványa volt a magyar irodalomnak az utóbbi időben, mint ezek az irodalomba bevadított, elkapatott, aztán veszni hagyott parasztdilettánsok: emberáldozatok egy ostoba divat arénájában” (Emberek a nemzet alatt). S az utóbbi, Illyés, aki nemcsak általánosságban vetette föl, lásd a Magyarok lapjait, hogy „az ember röstelleni kezdi vidéki mivoltát, mely lassankint újra pántlikás kalapot, rámás csizmát és butykost jelent, s mindazt, amit a butykos inspirál, vagyis mellverést, dülöngélő ökölrázást, ködöt az agyra és végül hánytorgást az árokban”. Hanem ha úgy látta – lásd a Veres Péter útja című bírálatát - , hogy a népi írók egyik legjobbja, legszínesebb egyénisége bár, az „önistenítő fejedelmeskedésben” is jeleskedik, hogy odáig jutott, amikor a „leglaposabb közhelyek után nyújtja át bal kezét a jobbhoz egy meleg gratulációra”, nos, akkor azon volt, hogy eltorlaszolja az útját, „minden áron, akár barátságunkén is”. Illyés példája azért is illik ide, mert magától Horváth Istvántól tudjuk, egy 1976-os vallomásából, hogy indulásakor mennyire féltette Jékely, s hogy olyan mércét állított elébe, amelyhez úgy remélte felnőni, ha Gyallay Domokos helyett Illyésre, Tamási Áronra figyel. Nyilván ennek is köszönhető, hogy költeményei távol esnek minden parasztromantikától, falumítosztól. Hogy annak a képviselői, amit a népi líra két világháború közötti irányzatainak monográfusa, Pomogáts Béla (ld. A tárgyias költészettől a mitologizmusig. Akadémiai, Bp. 1981.) a népiesség legfőbb jellemzőjének s egyben értékének tart: a dokumentumszerű hitelességé, valamint a vallomásos és táji költészeté.
Az előbbinek az olyan életképek, zsánerek a tanúsítói, mint a Deák Tamás által „tartós remekmű”-nek nevezett Disznóölésre, vagy a különböző paraszti munkákat, a kapálást, kaszálást, aratást mint emberpróbáló munkát megörökítő versek. Az utóbbinak, a vallomásos verseknek és a tájlírának a szétbogozhatatlan egymásba kapcsolódásáról pedig mindennél egyértelműbben árulkodnak azok a poétikai és stilisztikai, valamint retorikai jellegzetességek, amelyek jól megkülönböztethetően elválasztják őket a létbölcseleti, filozofikus költeményektől. A természeti képek, metaforák meghatározó szerepéről, az érzékletességről, szemléletességről van szó, szemben a fogalmi nyelv, a nyelvi absztrakció elvontságával. Aztán a már emlegetett paradoxonok gyakori feltűnéséről, vagy a szinesztéziák szerepéről, kedveléséről, a „Meghallottam az illatot”, a „Mosolygó éjszakában/ Világítnak az illatok” vagy a „Leskellő zajok villóznak halkan” érzékvegyítéseiről. Arról, ami visszavezethet a gyökértelenség tételéhez. Hogy miként különböző hangulati, érzületi hasonlóság alapján egymásnak meg nem feleltethető érzékterületek kapcsolódnak össze, vagy igazságként több olyan ítélet hangzik el egyszerre, amely egymással ellentmondásban áll – ekként a szülőfaluhoz, a költő önnön eredetéhez való viszonya is csak a maga ellentmondásos voltában ragadható meg. Valahogy úgy, mint a már idézett Ady esetében: ha lehet szerelmetes s gyűlöletes nációról beszélni, miért ne lehetne a faluról, egy faluról ugyanígy? Versek bizonyságtételére, hosszú sorra lenne itt szükség. A „Ne hagyj, falum! Te nehéz, földszagú, sáros/ komondor, ne hagyd kölyködet!” segélykiáltásától (Ne hagyj, falum!) például a posztumusz kötet, Az idő vízesése olyan darabjaiig, mint az Ég és föld között vagy az ózdiaknak ajánlott Bár nem tudják. Bár az előbbi, a címbéli metafora szerint akár a gyökértelenség tanúsítója is lehetne, ám a falujához, az eredetéhez való ragaszkodását minden korábbinál mélyebben vallja meg: „Szívén jég vagy kő, talán/ az a hártyányi réteg, melyen át/ fagy a mosoly, míg áttöri magát?/ Csak itt érzi, itt, egyebütt sehol./ S belül ez a hang, máshol ez se szól”. És aztán a befejezés: „Szellő és por, amely száll vele,/ élő, ismerős ízzel van tele./ Áll a szülőhely fölött hangtalan,/ mint ki, föld és ég közt, csak maga van”. Majd a másik vers mint Jézus-parafrázis is: „Értük élek, s ők/ ölnek. Szegekkel/ vernék át kezem,/ üvöltnek körül./ Ők nem, csak fenn itt/ én tudom, hogy a/ jövendőjüket/ hagyom örökül”. „Ölnek, s közben már/ bennük élek én./…/ Ruhám osztalék,/ s mit felkínálnak,/ szívemig hatol/ a maró ecet./ De sajgó nyelvem/ fogammal fogom./ Ki ne mondja, hogy/ ’Elvégeztetett’.”
Nem idilli kép, nyilvánvaló. De a hátterében ott hangzik a példának vett Jézus tanítása is, a szeretet vallása. Horváth István lírája is kinyilváníthatná a szülőföldhöz ragaszkodás parancsát, a holtában is hűségesét: „Innen jöttem s ide térek”.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében