Születésétől a századik év is betelvén, Horváth István sokfelől érkező és sokfelé ágazó törekvései közül megszámlálván az indákat, olyan lugasra lelünk, mely egyaránt talál a Dégi csup alá, és Európa szokásos árkád-rendszerébe. Ezerszeres visszhangot is fogván ebből az igazán paraszti Európa-echózásból már nyugodtan mondhatnánk, hogy ő egyik kiemelkedően európai parasztköltőnk, ha ez nem volna annyira ellentétes helyenként megfogalmazott, levetett, történelmietlenné oldott belső idegrendszerében. Ám azt beteljesedő századik esztendejében kimondhatjuk, hogy érzékenysége, rezgése, felfogása, élő aktualitású életművet lobogtat itt felettünk. Akik nem ismerték kalandjait az intellektualitás, az önképzés ambíciói felé és ellenében, azok is meggyőződhetnek költő mivolta végeredményének ilyenféle irányulásaiból. Horváth István a zúzmarás mezőséget, a dél-Európától Észak-Európáig sokszor megálmodott és elvetett nyugatiságot is tartalmazza. Van Horváth Istvánnak a sok között egy „meséskönyve”: A szürke kos hordozza elrejtve Erdély paraszti nyomorát és a világgazdasági válság folyton, Hirosimaian, amerikásan, pre-Titanic-szerűen a világra kiterjedő poézisét. A szürke kosban ott van a Bolyai Jánoshoz méltó, Galileire ütő és a görög filozófia klasszikusaival fenyegetőző látvány. Nem gondolt ő soha semmi effélére, csak a paraszti gyermek ujja begyére, melyben Edison ezerszer feltalált tekercsei vannak ott, az ezerszer felcsavart női buklikkal és bankgazdasági kiúttalanságokkal. Ő csak ide gyűjtötte, ide rakta, ide írta elénk a maga bumfordi, művelődés-előtti és művelődés-utáni igazságát: van ilyen rugó, van ilyen tekercs, van ilyen hurok… És élnek vele a pirinyó pókok s az óriási történelmi érdekek. Él vele a birodalomépítés legantikabb és legjövőbefúrtabb technológiája. Veszi a kicsi pásztor a pók fonalát vagy a délkörök fonalát, esetleg a guzsalyra gyűjtött feketelyukak végtelen sötétjét és elkezdi, kezdi tekerni az ujja köré. Tekeri-tekeri minden logika szerint a telő idő léha logikájával. Tekeri ezerszeresen, milliószorosan – míg egyszer csak fáj, míg egyszercsak kiderül róla, hogy soha többet le nem vehető az ujjáról. Hogy azt a tekercset soha többé nem lehet ívekre vágni, szeletekké szabdalni, hogy az már önmaga milliószorosává váló hatalom és tart és szorít, mint az abroncs, mint a kalap karimája, mint a Niagarák íve, mint az államelméletek megtestesülése. Csak ő ezt mind nem tudja magáról, ő csak egy parasztmesében egy parasztfiúcska ujja begyére tekert világnak a következménye, és most itt, a századik születésnapon annyifelé elágazó, megírt vers, mű, lírai hangzat fölött elkezd kolompolni a maga primitív igazságával, világtartásával… Kevés olyan költőnk van, akinek hangulatát annyiféleképpen szólongathatjuk magyarózdi toronyalja, felrakott csuszatornyok, nemzetet, családot építő hitek és elméletek irányából, de a legbelső körben ott van a világ acélrugóíve, mint egy karórában, mint egy részecskegyorsítóban, mint mindenben, aki nem is tudta magáról, hogy mennyire tudta magát. Horváth István a született európai autodidakta poéta így ül előttünk mint kicsi paraszt pásztor vas-szélrózsáival a mező közepén.
