A Magyarózdi toronyalja a magyar szociográfiai irodalom műfaji szempontból különleges darabja. Jelentőségének megvilágításához pillantást kell vetnünk a magyar szociográfia történetére és változataira.
A szociográfiának nagyon sok műfaji változata van, hiszen a valóság sok szempontú objektív megközelítését és szubjektív bemutatását tűzte ki célul.1
Az 1920-1930-as évtized fordulóján induló fiatal írónemzedék tagjaiban Magyarország trianoni tragédiája és kétségbeejtő szociális állapota nemzeti és szociális felelősségtudatot alakított ki.
A népi írók művei tárgy, szemlélet és stílus tekintetében egyaránt új irányt adtak a magyar irodalomnak.
Az irodalom tartalmilag megtelt közösségi problémákkal, művészi megformáltság tekintetében pedig egyszerűbbé, közvetlenebbé vált, mint a Nyugat hőskorának vagy az avantgárdnak a művészete.
Az új nemzedék a társadalmi változás szükségességét tudatosította a magyarságban.
Belső szükségből szólaltak meg az önéletrajzok. Fölrázóan új önismereti tartományokkal formálták a nemzet tudatát. A Puszták népe, a Számadás, a Szülőföldem, a Fekete bojtár vallomásai és a többi önéletrajz vészjelzés volt és változásért kiáltott.
A szociográfiák is döbbenetes tényeket tártak a nemzet elé. Elsüllyedt falvakról, a nép önpusztító néma forradalmáról, a paraszti életforma kilátástalanságáról, a magyarság alsóbb néprétegeinek a pusztulásáról adtak számot. A két műfaj olykor szétválaszthatatlanul összekapcsolódott.
A népi írók felosztották maguk között Magyarországot. Ki-ki annak a vidéknek az életét rajzolta föl irodalmunk térképére, amelyikről származott, amelyiket legjobban ismerte.
Így jött létre, szinte kollektív alkotásként, a két háború közti ország hatalmas szociográfiai körképe, fölrázó látlelete.
Magyarországon a Bartha Miklós Társaság (1925-1944) és a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma (1931-1938) szociográfiai munkálataiban a valóságismeret és a népi kultúra értékei kapcsolódtak össze.
A kisebbségi magyar irodalmakban is erős hangsúlyt kapott a valóságismeret igénye. A prágai Szent György Kör cserkészdiákjaiból 1928-ban létre jött a magyarországi szociográfiai irodalomnak is ösztönzést adó Sarló-mozgalom. Erdélyben a Dimitrie Gusti által vezetett bukaresti szociológiai iskola ösztönző hatását az Erdélyi Fiatalok (1930–1940) és a Hitel (1936–1944) munkatársai kamatoztatták. A Korunk (1926–1940) és az Erdélyi Helikon (1928–1944) is különleges figyelmet szentelt a tényirodalomnak és a szociográfiának.
A két világháború közötti erdélyi magyar szociográfiai irodalomnak három főműve Balázs Ferenc A rög alatt (1936), Bözödi György Székely bánja (1938) és Tamási Áron Szülőföldem (1939) című könyve.
Balázs Ferenc a tudomány és dokumentum, filozófia és líra elemeit egyesítve mutatja be a két világháború közötti kisebbségi magyar falut.2 Bözödi György könyve tudományos vidékmonográfia.3 Tamási Áron Szülőföldem című műve egyszerre vallomás a kisebbségi sorsról és hitvallásszerű írói önéletrajz.4
A népi írói szociográfiai irodalom nagy kibontakozása után közel két évtizedes hiátus következett. A politika lehetetlenné tette a tényirodalom művelését. A magyar szociográfiai irodalom alapműveit számba vevő Cseke Péter harmincnál több művet nevez meg az 1945 előtti évtizedből. 1946 és 1962 között viszont egyet sem talált.
Az 1950–1960-as évek fordulóján végrehajtották Magyarországon a mezőgazdaság kollektivizálását. Ennek a drámája ösztönözte a népi írók örökségét tudatosan vállaló fiatal írókat arra, hogy megújítsák a szociográfiát.
Az új szociográfiai hullám országos visszhangot kiváltó darabja Csoóri Sándor Tudósítás a toronyból című könyve volt 1963-ban. Műfaji mintának a Puszták népét és a Magyarokat tekintette. A parasztok sérelmeinek kibeszélésével saját közérzetéről is számot adott. A dokumentumszerű tényvilágot költői látásmóddal szemlélte, erős erkölcsi ítéletekkel minősítette.
Csoóri Sándor a modern költészet tapasztalatai felől fedezte fel a népi kultúra korszerű értékeit és egy új egyetemesség koncepciójává fejlesztette a Németh László-i elgondolás jegyében.
A magyarság népesedési gondjait először Illyés Gyula Pusztulás című drámai esszéje vitte bele a köztudatba 1933-ban. Ez a szempont azóta mindig jelen van a nemzeti felelősségtől áthatott népi irodalomban. A magyarság létszámának drámai fogyatkozása az 1960-as évek elején Illyés Gyulát is, Veres Pétert is foglalkoztatta. Fekete Gyula nemcsak a magyarság fogyásának drámai következményű tényeit tárta fel, hanem a politika cinikus felelőtlenségét is leleplezte.
A népi írók élő örökségét továbbvivő alkotók hosszú sorát kellene itt említeni. Cseke Péter könyve közel százötven kötetet vesz számba az 1963-mal kezdődő időszakból.5
Az erdélyi magyar szociográfiai irodalom megújítói közül Cseke Péter joggal emel ki három alkotót, Sütő Andrást, Horváth Istvánt és Beke Györgyöt. „Ők hárman teremtették újjá a műfaj két világháború közötti alakváltozatait. Sütő az írói szociográfiát, Horváth István a tudományos igényű írói falurajzot, Beke György pedig az újságírói munkából kinövő szociográfiai riportot.”6
Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyve nem véletlenül kapta az erdélyi Puszták népe jelzőt. A sokféle szociográfiai tényanyagot az író személyes jelenléte, alakító, vallomást tevő, magyarázó, elemző magatartása fogja össze. Önéletrajzi hitelességgel szólaltatja meg a sokszínű életanyag érzelmi és intellektuális tartalmait: nemcsak vállalja szülőföldjének világát, hanem egyetemes emberi távlatokba is emeli azt. Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszéregénye pedig a veszélyeztetett, üldözött anyanyelv védőirata. Fő indítéka az a tudat, hogy „nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember”.
Beke György erdélyi barangolásait, hatalmas írói-riporteri munkásságát joggal nevezi Cseke Péter enciklopedikus hungarológiának.7 Riporteri munkáját a rendkívül gazdag ismeretanyag, az emberek és a tájak szeretete és írói látásmódjának a tényeket általános összefüggésekbe emelő szemlélete jellemzi. Riporteri munkájának többször megvallott célkitűzése a minél alaposabb, reálisabb nemzeti-nemzetiségi önismeretre nevelés. Tényeket vesz számba, de reflexióival tágas összefüggések közé emeli azokat. Cseke Péter könyvében Beke Györgynek tizenöt műve szerepel a magyar szociográfia alapművei között.
Az erdélyi magyar szociográfiai irodalom harmadik jelentős alakja Horváth István volt. Rá emlékezünk most születésének centenáriumán.
Horváth István harmincegy éves korában vált meg szülőfalujától és a paraszti létformától. 1940-ben dél-erdélyi menekültként ment Kolozsvárra. Az elveszített szülőföld miatt érzett fájdalma összekapcsolódott benne a szegénységet segíteni, fölemelni akaró eltökéltségével.
Tudásvágya ösztönözte arra, hogy a könyvek közelében szerezzen állást. 1940 novemberétől a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban „szegődményes kisegítő szolga” lett. 1937-től jelentek meg versei, de költővé Jékely Zoltán avatta a Pásztortűz 1941 októberi számában, ahol ajánló sorokkal közölte versét.
Az önmagát rendkívüli akaraterővel művelő autodidakta költő 1942 nyarától az Asztalos István, Bözödi György, Jékely Zoltán, Kiss Jenő és Szabédi László szerkesztette Termésnek (1942–1944) a munkatársa lett.
Első verseskötetét Az én vándorlásom címmel az Erdélyi Szépmíves Céh adta ki 1943-ban. A következő évben Kipergett magvak címmel elbeszéléskötetét jelentette meg Püski Sándor Magyar Élet kiadója.8
Mire tehetsége kibontakozott volna, a sematizmus buktatóival kellett szembesülnie. Ennek szennyeződéseit ő sem tudta elkerülni, de „az oly sokszor változó és más-más irányba terelő lehetőségek és kényszerítések között tántorogva is becsületesen próbálta megfogalmazni, versbe örökíteni a maga és főleg népe-nemzete útját-sorsát”.9
Horváth István művészete a hatvanas-hetvenes évek fordulóján teljesedett ki. A halál ellen kiáltó verseivel egy időben, az enyészet ellen küzdő, védekező, a múlt értékeit megőrizni szándékozó hatalmas gyűjtögető munka alapján megírta élete főművét, különleges karakterű „írói falurajzát”, a Magyarózdi toronyalját.
Tamási Áron Farkaslakát, Sütő András Pusztakamarást, Horváth István Magyar-ózdot rajzolta föl a magyar kultúra térképére.
Magyarózd a tatárjárás előtti időtől fogva századokon keresztül „bolygatatlanul” élt, s éppen „bolygatatlansága” miatt megőrzött számtalan olyan ősi néprajzi és nyelvészeti anyagot, amelyek más, „nyílt fekvésű falukban rég az enyészetbe sülylyedtek”.10
A Magyarózdi toronyalja Magyarózd monográfiája és a magyar múlt értékeinek, törvényeinek, szokásainak gazdag bemutatása is.
Hatalmas ismeretanyag és az író állandó személyes jelenléte, részessége, szubjektív érdekeltsége avatja egyéni műfajú alkotássá.
A gazdag szellemi és tárgyi néprajzi anyagnak az otthonosságérzés varázsával mutatja meg közösségnevelő és közösséget megtartó törvényeit.
Ez a hatodfélszáz oldalas könyv látszólag „csupán” számba veszi Magyarózd őskori települési nyomait, helytörténetét, az egykori magyarózdi nagycsalád-közösség életmódját, a hiedelmek, varázslások, tilalmak, népi gyógymódok, játékok, ünnepi szokások, halotti szokások, népmesék, közmondások, szólások, találós kérdések, táncszók, népdalok, népballadák, gyermekmondókák, tájszók, ragadványnevek, becenevek, állatnevek sokaságát.
A puszta számbavétel is kivételes érték volna már, de Horváth István ennél jóval többet tesz: eleven létezésében mutatja be ezt a világot.
Nem rácsodálkozik, nem érdekességként szemléli, hanem részt vesz benne, saját természetes életközegének tudja, de él a gondolkodó szemlélet távolságtartásával, elemző, értelmező lehetőségeivel is.
Benne élt ebben a világban, az összes ősi eredetű hiedelmet, szokást, jelképet természetes ismeretként birtokolta.
Külön értéke az a szemléleti gazdagság, amellyel anyagát vizsgálja. Az egyik legjellemzőbb vallomását Cseke Péter is idézi: „A különböző kultúrák szelíd vagy viharos mozgással egymást követték, az előző tapasztalatait az utánuk következő vette át, s az előző nép sohasem tűnt úgy el, hogy biológiailag is nyoma ne maradt volna ezen a helyen, ha itt hat-tízezer év óta állandóan éltek emberek. Márpedig éltek. Nyelvem az itt megtelepedett egyik nép nyelve, de embernek az egyetemes emberiben érzem teljesnek magam, éppen annak a közvetlen úton szerzett tudatnak alapján is, amelyet Magyarózd őskori nyomainak felfedezése alkalmával annyi éven át szereztem.”11
Ennek a gondolatsornak a nyomán már nem csodálkozunk azon, amit a szakirodalom is gazdagon feltárt, hogy a Magyarózdi toronyalja világának archaikus rétegében a görög mitológia legkülönfélébb történetei is feltűnnek.
Magyarózd Horváth István kisgyerek korában még változatlanul őrizte az ősi szokásokat. A halált még létező személynek, „szellemszemélynek” hitték, a haldokló Kocsis Mihály kést kért, hogy leszúrhassa a halált, ha feléje közeledik…
Aztán az első világháború után kezdtek halványodni a régi szokások, eltűnni, emlékké válni a hiedelmek.
Horváth István is városra került, a „magas műveltség” bástyáit ostromolgatta. Így a falu változásából és a maga friss ismereteiből újabb szempontokat kapott Magyarózd ősi világának és változásának magyarázatához, megértéséhez.
Könyvében a két szemlélet, a régi és az új egyszerre, egymást segítve érvényesül, történeti és szellemi távlatot biztosít az anyagnak: átérzi és érzékelteti az egykori hiteknek, képzeleteknek ősi tartalmát, s ugyanezeket megvilágítja racionális magyarázatokkal is.
Van, amikor a tudatos magyarázat utal vissza sámánisztikus eredetre, nem a népi értelmezés. A tudományos magyarázat szerint a kiöregedett törzsfőt, fejedelmet kultikus szertartás közben küldték a másvilágra. A népi értelmezés szerint viszont azért ütötték agyon a szent bottal a hatvan évet betöltött embereket, mert nem volt elegendő élelem.
Az egyes szokások, hiedelmek több szempontú értelmezése élővé varázsolja a hatalmas történelmi, néprajzi anyagot.
Magyarózd szellemi néprajzának gazdag világát a századok folyamán egy nagy törvény formálta: a közösségi megmaradás érdeke. Erősen sugallja, hogy rendre van szüksége a megmaradás és fejlődés érdekében.
Horváth István nagy figyelemmel vizsgálja a szokások funkcióját, hiszen a zárt közösség rendjét a célszerűség alakította elsősorban. A személyiség a közösségben feloldódást, tágabb hazát, érzéseinek és képességeinek nagyobb teret nyert, a közösség pedig ettől az azonosulástól erősebb lett.
A gazdaságosság Magyarózd szellemi néprajzának egész anyagát jellemzi. Horváth István tájszótára sok példát kínál erre. A gyöntölődik, azaz „gyötrődéssel öli magát, gondolatában tusakodik” szinte látványként is megjeleníti azt az összetett lelkiállapotot, amelyet tömören kifejez. A zsadarálnak, vagyis „egymás szavát se értve (mint a ludak), nagy hangon beszélnek” pedig hangzásával is jellemez: a hangosságot, mozgalmasságot és érthetetlenséget egyszerre és egy szóval fejezi ki.
A sokféle ügyességet, hozzáértést kívánó játékok, játékkészítések bemutatása nyilvánvalóvá teszi, hogy a közösség célszerű belső rendje szinte megszületésük pillanatától a legnagyobb gonddal készítette tagjait az életre. Erre az író is sokszor fölhívja olvasói figyelmét.
„Mennyi hozzáértést, ügyességet igényelt ezeknek a játéktárgyaknak az elkészítése. Hogy a torony álljon, a vízimalom ne döcögjön, szabályosan járjon, a fürgence egyenletesen forogjon, a papírkígyó, cserebogár-szélmalom meginduljon, a kórémuzsika, síp, durgósíp, hagymaduda jól szóljon, mennyi »egzakt« tudományra volt szükség, amelyek – bár megfogalmazatlanul – ott voltak a kicsi koponyákban.”12
Belső struktúra fogja egységbe ennek a könyvnek a részeit. Teljes világkép tükröződik az egészből. Az apró egységek, mozaikok értelme mindig szerves része az egésznek. Ezért kelti bennünk Magyarózd „falurajza” a hatalmas rend benyomását.
A kukoricacsutkából, azaz csuszából tornyot rakó gyerek már az életépítést próbálgatja. A toronyrakás szépségét és izgalmát személyes emlékként mondhatja el Horváth István.
Ebből a gyerekkori élményéből született 1942-ben egyik legismertebb verse, a Tornyot raktam. A versben a gyerekkori játék létértelmezéssé nőtt. Megmutatkozik benne az építés, a létküzdelem öröme, izgalma, az újrakezdés parancsa és törvénye, de a véletlen lehetősége és a véglegesség drámája is. Az élet teljessége ez a vers a játéktól a létfilozófiáig. A versben a nagyapó egy rádobott csuszával összeomlasztja az unoka által épített tornyot. Majd példázatos beszéddel vigasztalja síró unokáját. Ennek összegzése: „Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni.”
A vers záró sora a motívumnak nem a tragikus elemét viszi tovább, hanem az újrakezdés lehetőségét tanúsítja: „Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.”
Ritka az, hogy egy író előbb versben fejez ki egy élményt, utána prózában is számot ad arról. Horváth István életművében egyenértékű a két változat.
A Magyarózdi toronyalja sajátossága az is, hogy benne a szépírói és tudományos értékek egymást erősítik.
(rövidített változat)
Jegyzetek
1 Cseke Péter: A magyar szociográfia erdélyi műhelyei. Magyar Napló. Budapest, 2008. 31.
2 László Dezső: A rög alatt. Erdélyi Fiatalok, 1936. II. 37-41.
3 Jancsó Béla: Az első tudományos vidék-monográfiánkhoz. Erdélyi Fiatalok, 1938. 2. 7-10.
4 V.ö.: Cseke Péter: A magyar szociográfia erdélyi műhelyei. 71.
5 Cseke Péter: A magyar szociográfia erdélyi műhelyei. 203-209.
6 Cseke Péter: A magyar szociográfia erdélyi műhelyei. 159.
7 Cseke Péter uo. 175.
8 V.ö.: Cseke Péter: Horváth István. Balassi Kiadó. Budapest, 2000. 203.
9 Király László: A hetvenesztendős Horváth István. Utunk, 1979. 41.
10 Horváth István: Magyarórzdi toronyalja. Írói falurajz egy erdélyi magyar faluról. Dacia Könyvkiadó. Kolozsvár, 1971. Második kiadás: Európa Könyvkiadó. Magyar Helikon. Budapest, 1980. 6.
11 Horváth István: Magyarózdi toronyalja. 17.
12 Horváth István i.m. 105.
