5. Amikor a vad megvonja magát, akkor nemcsak visszavonul és eltűnik a rengetegben, hanem határt von. Az arc megvontsága helyet készít. A vad azonban nem olyan idegen, aki csak kívül van és más, hiszen a halál sohasem szelídíthető meg egyezkedéssel, mert mindig az egyest, pontosabban csak az egyik felet érinti. A halál az egyes ember életét vonja vissza, nem a mindanynyiunkét. A mások haláláról semmit sem tudhatunk. A halál a mondható léten belül vonja vissza magát és készít helyet. A létezésnek vissza kell vonódnia, magán belül kell radikális határt húznia, olyan határt, amely nem átjárható és nem szabad. Ez a radikális határ: belső határ, mely a saját itthoniságát vonja vissza, határt szab az itthoninak. Úgy tűnik hát, hogy ez a határolás nem a sajáton túl, vagy azon kívül talál rá arra, ami a vad közelségének fenyegetésében adja hírül magát, hanem abban, ami éppen mindig a leginkább közel van, az itthoniban. Ez a határ az ithonin belül húzódik meg. Az embernek azonban nem adatik meg, hogy visszavonuljon a vadba, hanem éppenséggel csakis az adatik meg, hogy visszavonuljon a vadtól. A vad, amikor elillan, távolodóban hírt ad magáról, az ember pedig visszaszorul a legszűkebb sajátba, amely éppen azért tűnik szűknek, mert megvonódott az itthoni határa. Ami ezen a határon túl van, az semmiképpen nem kalkulálható, nem tekinthető az itthon ki-hívásának, mint egy, a turista által keresett és kiszámított kaland vagy fenyegetettség. Az ittlét a vad általi fenyegetettségben nem ki-hívódik, hanem vissza-szorul saját határai mögé. A turista számára azért adódik mégis még saját halála is kalandként és kihívásként, mert a halált csak a másikban, csak a híradásokban szemléli, mivel nincsen neki olyasmi, mint saját, s mert saját és idegen között számára nincsen már éles határ. Azonban a helyben lakó, aki egész élete során nem hagyja el a falut, szintén szembesül a határok ilyen átjárhatóságával, hiszen különbséget tud tenni alszeg és felszeg, alvég és felvég, gazda és mester, határrész és határrész, dűlő és dűlő között. De az alvég és a felvég közti határ még mindig élesebb, mert a közeliből van megtapasztalva, mint az országok közti határ. A határőr vagy a vámos csak a szükséges procedúrát képviseli a faluból más országba vándorló vendégmunkás számára, ellenben az utca, ahol a számára veszélyes emberek laknak, életveszéllyel is fenyegethet. A turista, amikor a faluba látogat, nem érzékeli ezeket a finom határolásokat, sőt sokszor több falut is egyetlen egységbe von össze. Ebből az erőszakos homogenizációból és látszólagos egységesítésből a turista szótárában régió, a helyben lakóéban lokálpatriotizmus keletkezik, de mindkettő a meglévő határok jogtalan áthágása révén. A helyben lakó számára a turista a civilizáltat képviseli, míg a helyben lakó a turista számára a barbár. A barbár a gyarmatosítás során a turistától elfogadja az erőszakot, elfogadja azt a meghatározást, amit róla ad, s ezzel feladja azoknak a finom határolásoknak a tiszteletben tartását, amelyek a falun belül meghatározzák ittlétét. Ezután minél távolabbra kerül az otthonitól, annál inkább eltűnnek az éles határok, és annál kevésbé tapasztalja meg élesen a saját halálát. Idegenben meghalni nemcsak tragikus véletlen, mivel aki idegenben halt meg, az nem a saját halálával halt meg, és ugyanígy fordítva: ha idegenben ér egy otthoni halálának híre, haza kell térni ahhoz, hogy egyáltalán elhihető legyen a halál. Míg azonban a halál saját-karaktere, azaz személyes jellege az otthoniban érthető és történik meg, addig az otthoni maga az idegenből, pontosabban az idegenből való hazatérésben adódik, amit nyelvileg az itt és az ott, azaz az „ott-honi itt(hon)-lét” térbeli feszültsége és egymás felé való közvetítettsége fejez ki. A halál csak a közeliben és a közeledőben adhat hírt magáról. Az a hétköznapi megfogalmazás, mely szerint „közel van a halál” vagy „halálközeli élményem volt”, nem a halál időbeli közelségét jelöli, hanem ahhoz a belső határhoz való közelkerülést, ami az ittlét határában várakozik. De a vad általi fenyegetettséget hívja elő egy teherautó is annak, aki az úttesten elesik. A halálközeli élményben a vad nem pusztán halálom okozójaként jelenik meg, hanem sajátos arcot kap, és végzetként mutatkozik meg. A halál még egy banális utcai baleset pillanatában sem ok és okozat üres és véletlenszerű játéka, ahogyan az egy külső szemlélőnek vagy egy utólagos beszámolóban tűnhet, hanem radikális esemény, amelynek során az, ami vadként a közeledőben mindig elillant, hirtelen előáll. Egy baleset tanúja, aki így foglalja össze a látottakat: „én is állhattam volna ott, ahol valakit elgázoltak”, vagy „ha tíz másodperccel később indulok, engem ütöttek volna el”, éppen az okok és okozatok, illetve az időbeli linearitásnak abban a pillanatban lehetséges visszavonhatóságáról számol be. Az ittlét függönye mögül, ahogyan mondani szokták, „hirtelen a semmiből tűnik elő” a teherautó, mintha egy álom felől közeledne. Az okok és okozatok lineáris idejének hamis díszlete mögül előtűnik az, ami mindig is a közelben ólálkodott.
6. A helyben lakás méltósága csak ott lehetséges, ahol radikális határ vonódik meg, nem saját és idegen között, hanem mélyen belül az otthonin. A halál ilyen, a közelben történő határmegvonás, amely gátat szab a tér homogenizációjának, amelyet egy városrendezési reklámszlogen a maga metafizikus túlkapásával így fogalmazott meg: „A határok eltűnnek, a kihívás örök.” A határtalanba való ki-hívás során a lét fölöslegesként és értelmetlenként hullik alá, a halál eltékozlódik a híradások tömkelegében. A helyben lakás méltósága a különbözés méltósága. Az antropológiai kutatások megmutatták, hogy a tér és az idő homogenizációjával szemben, amely minden, a távoliba történő ki-hívás esetén fölvetődik, a helyben lakók mindig a sajáton belül húzzák meg a fölöslegességtől megóvó határokat. Ezeknek a határoknak túl kell nyúlniuk a sajáton, mégpedig a sajáton belül. A belső határ olyan szakítás, amely nem pusztán nyelvi, szokásbeli, hagyománybeli különbségeket ismer el, hanem mindazon túlmutat, ami ki-hívásként bármikor fölmerülhet. Ezért a belső szakítás határa mindvégig átléphetetlen. Amikor a helyben lakó vissza vonja magát a határok mögé, helyet készít. Az elkészített helyet az ismeretlennek és a kalkulálhatatlannak tartja fenn. A szent hely: egy minden emberitől elhagyott és elhagyandó hely. A szent nincs, hanem a szent: jön. Átjárja a környéket, miként a szobát a gömbvillám. A szent a megművelten belüli vad helye. Az ember munkálkodása közben visszatartja saját magát és tevékenysége hatókörét, visszavonul és helyet hagy, hogy jöhessen a szent. A szent azonban nem hívható meg, jövetele nem kalkulálható. Ha jön, megbont minden ökonómiát, ám nem lebontja, hanem meghagyólag írja fölül. Utána minden olyanképpen marad romokban, hogy ugyanaz marad, mint azelőtt. Aki egy reggelen hazaérkezik a falujába, mindent ugyanúgy talál, ahogyan elhagyta, azonban a föld és a levegő még valami másra is emlékszik, arra, ami nem volt kalkulálva és váratlanul érkezett, az esőre, amely az elmúlt éjszaka hullott. Nem csak az ember emlékezik, hanem a talaj, a növényzet, az évszak is. Az erdő törött ágai másnap is emlékeznek a viharra. A föld megőrzi a villámsújtotta halmon az égi nyomát. Az ünnep mindig emlékszik minden előző ünnepre is. De aki így tér haza, a környék emlékezésére figyelve megtapasztalja a hiányt is. A hiány az, amiről lemaradtunk. A hazatérés örömében föltűnik a hiány miatti szorongás, hogy történt valami, s ez a valami éppen a lényeges, amiről lemaradtunk. A hazatérés így már a fölöslegesbe való megtérés, abba, ami a lényeges után még fölöslegként fent-marad. Aki tehát megtér, a fölöslegesben kezd el lakni. Mindaz, amit egy visszatérés tartogat, az apai megbocsátás, az anya túláradó szeretete, a testvéri féltékenység már a szükségen fölüli, ami sosem pótolhatja azt, amiről lemaradtunk. A fölösleges sohasem töltheti ki a hiányt, egymáshoz való viszonyuk nem szimmetrikus, mint ahogyan azok gondolják, akik az ittlét alapvető hiánykarakterét az örömérzés és a fölös termékek halmozásával vélik megszüntetni. Abban, hogy valamiről lemaradtunk, vagy valahol nem voltunk jelen, az ittlét hiánykaraketere mutatja meg magát, amely nem függeszthető föl és nem szüntethető meg, mivel mindig lesznek idők, és mindig lesznek terek, ahová ittlétünk során nem juthatunk el. Az otthonlét egy tulajdonsága az lesz, hogy ezernyi máshol-lét kitöltetlenségét és kitölthetetlenségét is magában foglalja, azaz a máshol-lét hiányaként adódik. Az otthoniban lenni ellentmond a metafizikának, amennyiben az abban a hitben határozódik meg, hogy „az igazi élet máshol van”. Az otthoniban lenni visszaszorulást jelent abba a földi tartományba, ahonnan minden máshol-lét lehetetlennek látszik. De az otthoni mégsem börtön, mivel tud saját hiányosságáról, tud az ittlét terének és idejének alapvető szűkösségéről. Az otthoniban való helyben lakás ezért fölösleget termel és halmoz föl, ami ugyanakkor sosem szünteti meg a szűkösséget, mivel a fölösleges az, ami nem valós igényeket és hiányokat elégít ki.
7. A turistafalu a múltfölöslegből él. A tájház, a vendégház, a falukiállítás összegyűjti azokat az eszközöket, amelyeknek megszűnt a rendeltetése, vagy amelyeknek a rendeltetését új eszközök és termelési módok vették át. A szövőszék, a dézsa, a nyereg, a fakutya, az ostor, a régi rádió vagy a kiégett képernyőjű orosz tévé, a tulipános láda és régi bútorok a turistafalu használaton kívüli múltfölöslegeként ugyanakkor reklámértéket képviselnek. A turista nemcsak más tájakra, hanem mások múltjába is be akar utazni, ám ez a múlt már a helyben lakók számára sem képvisel jelenlévő értéket, hanem fölösleg és kacat. Így az a kijelentés, hogy a múlt az, ami fölöslegessé vált, sem tekinthető értékítéletnek. Amikor a múltfölösleg reklámfölösleggé válik – amennyiben a reklámot úgy tekintjük, mint a nem valóságos igények kielégítésére való felhívást –, a múltfölösleg fogyasztására való felhívás az „itt és most”, vagyis az emberi ittlét megszüntethetetlen szűkösségét is reklámozza, mintegy negatív reklámként. Hamisnak és terméketlennek kell tekintetünk ugyanakkor az olyan reflektálatlan felszólalásokat, amelyek arra akarnak indítani, hogy térjünk vissza úgynevezett valós fogyasztási igényeinkhez, mondjunk le a fölösleges luxusról, mivel a gazdasági erőforrásaink határaihoz érkeztünk. Nem mintha nem lennének beláthatóak számunkra is ezek a veszélyek, ám nem feledkezhetünk meg arról, hogy a fölöslegről való lemondás, egy mélyebb értelmében, a kultúráról, a művészetről, vallásról, sőt a gondolkodásról való lemondást is jelenti. Még a legradikálisabb aszkétizmus is a spirituális és szent fölösleg vagy kárpótlás jegyében mond le a világi boldogságról. A fölösleg ugyanakkor, amennyiben nem egy valós igény kötelező igényét elégíti ki, mint szabad fölösleg, viszonyba lép a szabadsággal is. Az ittlét mindig is fölösleget termelt. Az igazság utáni sóvárgás a hiány megszüntethetetlenségének következményeként előálló igény kinyilvánítása, ugyanakkor semmilyen igazságban való bizonyosság nem elég ahhoz, hogy átlépjük az ittléten belül húzódó radikális határt, és betöltsük a hiányt. A hiány akkor az, ami, vagyis az otthoniban megmutatkozó ittlét hiánykaraktere, ha sosem szűnik meg. A boldog életről, a szépségről, az új, jobb emberek megismeréséről és a megfelelőbb táplálék-kiegészítőkről szóló reklámok inkább arra utalnak, hogy a boldog élet, a szépség, a jobb emberek társasága és a teljesen egészséges élet abszolút értelemben sohasem volt és most sem lehetséges, ezért azzal pótoljuk a hiányt, ami valójában fölösleges. Az igazság, a hit, a múlt, a reklám mint fölösleges mindig az, ami voltaképpen túl sok ahhoz, hogy elég legyen, túlcsordul a valós igényeken. Fölösleges és hiány nem megszüntetik, hanem éppenséggel újratermelik egymást. A fölösleges sohasem nyomulhat túl azon a határon, ami az ittlét belső határoltsága által mindig is megteremtődő hiány, üresség vagy semmisség területe. A fölösleg tehát mintegy vigaszként és kárpótlásként adódik, ami által egyedül lehetséges a helyben lakás otthoniságának méltósága. A fölösleges utáni sóvárgás, ami abban a mondatban fejeződik ki, hogy nem csak kenyérrel él az ember, nem csak a kultúra és hit kiváltságosainak a vigasza, hanem mindannyiunké. A lét, a tudás, az igazság vagy a boldogság alapvető megvontsága talán megbocsátható, de nem szüntethető meg. És ezért értelmes a megbocsáthatatlan megbocsátására, az ellenség iránti hálára kötelező paradox parancsolat. A paradoxonokban nem valamely, az ellentétes tételeken túli harmadik igaz-ság mondatik ki, amely eliminálja az ellentétek provokatív feszültségét, hanem olyan határ vonódik meg két tény között, ami átléphetetlen, ám egy rövid időre, az ittlét idejére, talán éppen a kimondásnak köszönhetően, felejthetőnek és megbocsáthatónak tűnik. Egy paradoxon nem az igazság iránti igényre adott megfelelő válasz, amit be kell tartanunk, hanem az igények kielégíthetetlenségének, a tudás megtörtségének, meg- és lehatároltságának foglalata. A vigasz nem válasz, hanem csak pótlás, elterelés, eltévelyedés. Talán épp az ittlét ittléten belüli megvontságának hatására termelődnek az ember eredendő bűnösségéről és a halálon átívelő életről szóló mitológiák. A termelés: egyszerre kárpótlás és fölösleg. A hiány pedig a mindig újratermelődő fölösleg. Nemcsak egy lehetséges, vagy éppen a közeledőben már meglévő ökológiai katasztrófa korszakának gazdaságai termelése hiánygazdálkodás, hanem mindenfajta termelés is ekként adódhat ma számunkra. A turistafalu által termelt és összegyűjtött múlt- és reklámfölösleg a falusi ittlét szegénységéről, a javak szűkösségéről, a valós igények radikális kielégíthetetlenségéről ad hírt. Ez a múltfölösleg, bármennyire is büszkélkedjenek vele, bármennyire is a világörökség része a százötven éve használaton kívüli vízimalom vagy ivócsupor, szánalmas és lesajnálnivaló. Az otthoni faluban való helyben lakás méltósága így voltaképpen szánalomra-méltóság. A szánalom azonban nem a falusi elmaradottságnak, barbárságnak vagy durvaságnak, hanem az otthoni ittlét végletes hiányosságainak szól, ugyanúgy, ahogyan a medrükből kilépő nyugati, keleti, déli és északi nagyvárosoknak a hiányt mindig újratermelő ember-, reklám-, gyönyör- és bűnfölöslege is.
8. A belső határon túli a kitölthetetlen. Az üres hely semmisségéhez, ahonnan visszavonultunk önnön határoltságunkba, fölöslegként érkezik a szent. A szent nem tölti ki az ittlét végességét, hanem eltereli. A falusi itthonlétben bőség és szükség egyszerre adódik: a hiány sohasem szívja föl a fölösleget, a fölösleg pedig sohasem tölti ki a szükséget. A bőség fölöslege és az ínség szüksége között így radikális határ vonódik meg: a kitölthetetlenség. A fölösleg a hiány kitölthetőségének eltévelyedettsége. A szent mint fölösleg azonban nem egy árnyék, se nem is egy képmás hamis fölöslegének, hanem a nyomnak a karakterével rendelkezik. Az útmenti feszület nem egy kultusz képi fölöslegének kiterjesztése a mindennapi közlekedés közterébe, hanem az út mentéhez tartozó nyom, amely a kultusz funkcionalitásán ugyanúgy kívülre vettetett, mint a praktikus élet eszközeinek rendeltetésszerűségén. Az ilyen nyom inkább útjelző, amely egyrészt a saját udvar és belsőség, másrészt a közös út, vagyis a Másikkal és az idegenekkel való találkozás tere között húzódó határ jeleként van kihelyezve, ezért egyikhez sem tartozik hozzá, hanem vad terület. A sajátnak a másik közvetítésén keresztül való dialektikus megképződése közben belebotlunk a vadba. A vad azt kérdezi: vajon az út, amelyen minden nap járunk, a megfelelő út-e? Vajon a cél, amit kitűztünk magunk elé, a megfelelő cél-e? Azt kérdezi: nem tévedtünk-e el útközben? A bádogkereszt megtöri a tér homogenitását, és mint kérdező, a kérdésben már eleve beígéri az igaz utat, egy olyan utat azonban, amelyet nem járhat végig az ember, aki helyben lakik. Az igaz út ugyanis nem a helyben lakás, hanem a vándorlás: akik erre lépnek, „kössenek sarut, de két ruhát ne öltsenek”, „se táskát, se kenyeret, se pénzt” ne vigyenek magukkal. Az efféle radikalizmus, amely az útmenti koldusszegénységet az önkéntesség és a küldetésesség büszkeségével akarja felruházni, a helyben lakók kényelmes otthonisága felől fölösleges túlzás, amely elvadulással, a belsőség elhanyagolódásával, a megművelt elgyomosodásával fenyeget. Az útmenti feszület, mivel kint van szabadban, ellentétben az intézményesült szent képpel, ugyanakkor ki van téve annak is, hogy a barbár az éj leple alatt meggyalázza. A bádog és a fa megmunkáltságának útszéli igénytelensége ugyanakkor már eleve megalázottnak mutatja a szentet, amely ráadásul az időjárás viszontagságainak is ki van téve. A szent nem tölti ki, és nem írja fölül az itthoniban termelődő hiányt és semmisséget, hanem a megtörtet mutatja. A szent így nem valami teljes, nem forrasztja egybe a széttört részeket, nem törli el a megvont határokat. De a szent nem is a szétszórt vagy az eltékozolt, nem a tradíció kacattá visszaminősült múltfölöslege. A szent jön, mert az úton van, a szent így a vendégfölösleg. Ahol a vad elillan a határrengetegben, nyomként beígéri a szentet. De a szent nyoma fordított és előreküldött nyom, hisz már megelőzte azt, aki csak ezután érkezik, s így annak ittlétét ígéri, ami majd csak a jövőben érkezik az otthoniba. Vajon az, aki az idegenből hazatért, s hallotta elillanni a vadat, felkészülhet-e az előre küldött nyomokhoz tartozó vendég méltó fogadására?
