1. Szívből, igazán…
Tudtam, hogy vissza fogtok sírni, mondja a tündérkisasszony, ott áll a kék tó, tiszta tó partján, előtte a hófehér hattyú saját tükörképét csodálja a vízben, az alkony rózsaszín párái a láthatár szélén bíborrá sűrűsödnek, áll a szomorúfűz lehajló ágai alatt, és mondja: Tudtam; s egy észrevehetetlen mozdulattól lehull a fátyola, minden öltözéke az aranykorona, de két kezével széttárja maga előtt az ezüst leplet, melyen olvashatóvá lesz a kék betűkkel hímzett felirat, Hidj, Remély, Szeres, hogy Boldog lehes… Habtestén rubintos pára-visszfények, és mosolyog: tudtam, hogy vissza fogtok sírni, és azt mondjátok, hogy akkor már inkább…
Amikor a múlt század legelején, vagy még azelőtt a művészet berkei körül a múzsák lant-pöngetéseit kezdték túlharsogni a tudákos ideológusok, már akkor, mindjárt a legelején elkövettek néhány nagy csúsztatást, ferdítést, csűrcsavart; mikor harcot hirdettek a romantika s a romanticizmus ellen, amikor a szép, a fennkölt, a harmonikus eszméit megkezdték egybemaszatolni a giccs fogalmával, vagy legalábbis a giccs-veszéllyel, elhallgatták, hogy éppen a romantikának a taktikai jelszavait abszolutizálják. …Tudniillik, hogy a művészetet ne a szép, hanem a különös, az érdekes, az eredeti foglalkoztassa, hogy a művész ezeket keresse; ugyanakkor a százezernyi giccs-meghatározás, értelmezés és giccs-leküzdés során nem átallották azt a teóriát elsütni, hogy a giccs keletkezésének az oka a „giccs-ember”. Ebből az következne, hogy az emberiség többsége alacsonyabb rendű, sekélyes lelkivilágú, akik ellen küzdeni kell!
Elhallgatván többek közt azt a sajátságos tényt, hogy előfordul: egészen nagy írók, költők, művészek alkotásaiba is be-beszivároghat egy-egy giccses mozzanat, elem, életművébe egy-egy giccses alkotás is. Az is jellemző, hogy e művészet-teoretikusok, amikor a hagyományos művészet értékrendjét támadják, követendő például tűzik ki a gyerekek, „primitívek” és elmebetegek alkotásait; holott ezeknek legalább akkora része giccs, mint a többi romantikapótló terméknek (illetve, nagyon sokszor csak szeretnének giccsértékűek lenni, de ez sem sikerül). És éppen itt, az elmebetegek és egyes primitívnek nevezett, egzotikus műtermékek kapcsán szembetűnik a legsunyibb elhallgatás: giccs nemcsak a szépelgés, az érzelgősség, a bájolgás mezején terem, hanem legalább ugyanannyi a rútság, az iszony, a borzadály, az undorító, az émelyítő, a nyomasztó, a szörnyködés (lásd: horror) ültetvényein is.
A rút giccs és a modernista giccs ellen nincs annyi kirohanás, felháborodás, affektálás, sápítozás, mint a szépnek, bájosnak, kedvesnek látszani akaró giccsek ellen. És elhallgatás fedi a lényeget is: a giccset nem a témája, hanem a kivitelezés alacsony színvonala, tehetetlensége vagy naivsága hozza létre. Mivel a giccs olyan nagyotmondás, amit a részletek nem hitelesítenek!
Érdemes felfigyelni a magát „legigényesebbnek” feltüntetni áhító művészeti irányzatoknál egy újfajta giccsre, különösen a szobrászatban és színészetben: „áttörni a mű, illetve a művészi teljesítmény és a műélvező közötti láthatatlan falat”, a művet és a szemlélőt ugyanabba az erőtérbe helyezni. Vagyis intimizálni, banalizálni, profanizálni. A tudomány vagy a történelem hőséről készült szobor a gyalogjáró szélén, a járókelővel egymagasságban álldogál, a költő lekuporodik a virágágyás szélére; a tündérkirálylány felcsimpaszkodik a rakpart kerítésére. Karonfoghatom a héroszt, barackot nyomhatok a költő fejebúbjára, megvakarhatom a tündér orrát. A kiemelés, körülhatárolás nélkül a járószintre helyezett kegytárgy szinte provokálja a szentségtelenítést!
Hajdan a legegyszerűbb emlékoszlopot is, ha nem több, de két lépés széles sáv, akármilyen alacsony kerítéssel, de elválasztotta a közönséges jövés-menéstől. A színész és a néző ma olykor egy szinten helyezkedik el, sőt beül mellém a sorba, hadd érezzem verejtékszagát és lássam a festékek zsírját az ábrázatán.
Ez a giccs-gerjesztő beállítás nem az ábrázolás tartalmát, nem is az ábrázoló művészt kínálja nekünk, hanem a látványtervező „merészségét”, a rendező fölényét, a menedzser stílusát. Vacsora helyett a főpincér ágálását. Az igaz, hogy ezek a művészet-nadályok nem érdemlik meg a három lépés távolságot, viszont a művészet megérdemelné. Anélkül a giccsel egy szintre kerülhet, még ha ő maga nem is az.
2. Ki kinek a felesége?
Amikor olvastam volt Borbola Jánosnál, hogy mondai királylányunknak, Emesének a neve, ha óegyiptomiul olvassuk ki, azt jelenti, hogy Holdleány, felujjongtam: hát persze, hiszen magyarul is: Éj mása! Emesu.
Az éj eredetileg holdat jelent, vesd össze: nappal-éjjel… És az is szokásos, hogy a j-hang kimarad, lásd nemcsak éccaka, hanem észak stb. Nyilvánvaló az is, hogy egy hercegkisasszonyt inkább neveznek holdleánynak, mint szoptató kocának.
Igen ám, de jönnek a „törökösök”: a disznó a régi török népeknél totemállat volt. Sőt, az ótürköknél is meglévő Kán uralkodó, herceg, vezér jelentésben nyilván azonos a kan szóval; tehát az emse is tartozhat a földi előkelőségek övezetébe.
Lehetséges. Csakhogy Emesének más vonzata is van. Emese álmában egy madárral, sassal, karvallyal vagy turullal szerelmeskedik és esik tőle teherbe. Ez a motívum azonban (igen részletesen olvashatni erről Magyar Adorjánnál!) nem etnospecifikus. Ez a madárférj motívuma… Van, ahol hattyú, van, ahol galamb, vagy éppenséggel griffmadár! Magyar Adorján szerint a lüdérc, lidérc neve szóról szóra ezt jelenti: lúd vérc! A ludat nem kell magyarázni, a vércben a vér(c) úgyszólván azonos a fér(j) szóval; a fércel ige a nép nyelvén a madarak közösülését jelenti, függetlenül attól, hogy etimológiai szótárunk szerint a német fitzen: matringol, gubancol jelentésű igéből jönne. A magyar szemléletben, aki fércel, az nagy öltésekkel varr. Egybeköt, egybefűz.
Nem olybá tűnik, mintha eufemizmus lenne. Ugyanis, mi az a fér, vér, ami teljesen egybecseng a latin vir=férfi szóval? A férj nem rangot adó kifejezés: csak nemi partnert jelent, állandó, nyíltan felvállalt kapcsolatot, mert különben a nőnek a házasságban embere vagy ura van, a férfinak pedig aszszonya, ami ugyancsak úrnő jelentésű. A fér ige (lásd: belefér) azt jelenti, hogy belemegy, behatol. Nyilván kapcsolatban van a fúr igével is. Főnévként azonban a fér – a far, „hátsórész” jelentésű szónak magas hangrendű párja; jelentésben pedig éppen az ellentéte, mint ahogy a fan(tájék) a fen(ék) ellentéte.*
Tehát a feleség eredetileg fereség, férjesség volt (a nemi kapcsolatban elfoglalt helyzete miatt) és a fereség szó változott (nem szokatlan módon) feleség-gé. Azért nincs nőnek felesége, a nagy feleskedés ellenére sem, csak férfinak. E kis jegyzet nem alkalmas tér további részletezésre, csak egy ötlet útnak indítása. Egyébként a disznót jelentő szó a törökben hangzási asszociáció révén fennköltebb szót is idéz. (Lásd Tonuzaba besenyő király nevét is.)
Még csak annyit: nem lehet eleget emlékeztetni arra, hogy a totemállat nem maga az ős, hanem az az állat, amelyikbe a meghalt ős lelke költözött. Így minden Emese büszkén átérezheti, hogy ő Éj mása, azaz Holdleány…
*Az „oltás-öltés-verés-hímzés” hordozta képzetek sokirányú kapcsolatban vannak az IVARművészet területével, csak rejtjelezve. Az egyértelműen durva mondás, hogy az asszony verve jó, eredetileg kétértelműen „finom”.
