Egyedül mentem végig az udvaron.
A kapu közelében álló kis csoportok elnémultak közeledtemre, röpke pillantást vetettek rám, majd félresiklatták tekintetüket. Nem köszöntem senkinek. Igyekeztem minél fesztelenebbül járni, de úgy éreztem, minden egyes lépésem túlzottan kimunkált, művi mozdulat. A büfésnő éppen egy tejföllel megkent lángosra eregette a sajtreszeléket, mihelyt észrevett, még pislogni is elfelejtett, csak állt tátott szájjal, mozdulatlanul, talán még az ujjai közül alápergő sajtcsíkocskák is megtorpantak a levegőben egy pillanatra. Az udvar másik végén futballmeccs zajlott. Elsőnek a kapus figyelt fel rám, és mintha teljesen kirekesztené magát a játékból, kezével a kapufélfának támaszkodva bámult. Egyik támadó kihasználta a helyzetet, gól. Felugrani készült, diadalittas mozdulata azonban félbemaradt, társai is abbahagyták a játékot. A gól öröme-bosszúsága meg sem közelítette tudatukat, csak álltak mozdulatlanul, és néztek engem.
Beértem a líceum épületébe, végigmentem a folyosón. Nem találkoztam senkivel, mindenki kint várta a becsengetést. A faliújságra új hirdetéseket rajzszögeztek, de nem álltam meg elolvasni, betértem az osztályterembe.
A táblán a tegnapi lecke maradványai fehérlettek, valami földrajzi nevek, már nem emlékszem pontosan. Beültem a helyemre, táskámat belöktem a padba, majd folytattam a tegnapelőtt abbahagyott ügyködésemet: körzővel cirkalmas díszítést faragtam a pad lábába. Nemsokára megszólalt a villanycsengő, léptek özönlöttek a folyosóra. Valaki vonalzóval a falburkolaton kerepelt, hamarosan megtelt az osztály. Padtársam néma biccentéssel ült le mellém, felkönyökölt, tenyerét dörzsölgette, ujjaival babrált, közben a lábát rázta, és homlokráncolva figyelte a táblát. Nagyon érdekelhette a téma. Úgy sejtettem, akar mondani valamit, magyarázkodni, mentegetőzni szeretne, de csalatkoztam. Továbbra is rendíthetetlenül hallgatott.
Fél nyolcat mutatott a címer alá akasztott óra.
Pontosan úgy ültem két nappal azelőtt is, amikor benyitott az osztályfőnök elvtárs, és szólított.
− Keresnek − mondta az ajtó előtt. − A kapusszobánál.
Vártam, hogy induljon s én követhessem, de ő hátat fordított, és szakállában turkálva kitekintett az ablakon. Megfeledkezhetett rólam, gondolatait egy vidám dallam foszlányai közé menekítette, a taktust is verte cipője orrával. Jó ideig eszembe se jutott, vajon ki kereshet és miért, annyira megdöbbentett osztályfőnököm szórakozottsága. Egyszer csak megfordult, és mintha meglepte volna jelenlétem, nagy szemeket meresztve intett, induljak. Nem ismertem rá: diákpárti tanár volt, aki, ha tehette, támogatta, segítette tanítványait.
Útban a kapusszoba felé rángatózott a gyomrom, hányinger kerülgetett. Be akartam nyitni a kapusszobába, de ahogy megmarkoltam a kilincset, a tanári mosdó ajtaja előtt álló, fekete öltönyös, sörtefrizurájú alakra lettem figyelmes. Éreztem, ő vár rám. Félbehajtott papírlapot nyújtott felém.
− Tanítás után jelenj meg a Márványpalotában − mondta, s azzal sebes léptekkel kiment a főbejáraton.
Visszatértem az osztályba. Éppen énekóra volt, indulókat, hazafias dalokat énekeltünk. Néhányan megkérdezték, mit akart az osztályfőnök, de én csak vállat vontam, nem akartam elrontani a meglepetést. El sem olvastam a lapon az írást, tudtam, miről van szó: mi másért hívatnának a Márványpalotába, ahol az Ifiszövetség székel, mint hogy közöljék, kitüntetnek építő tevékenységemért, az ifjúsági gyűlések és kirándulások szervezésében tanúsított odaadásomért. Hírből hallottam, jártak el így másokkal is. Már el is képzeltem, ahogy a következő ünnepkor kiszólítanak a pódiumra, és az egész iskola előtt érmet akasztanak a nyakamba. Talán még egy versemet is felolvashatom. Mindenki egyenruhában, lengenek a szélben a vörös szalagok, taps, éljenzés.
Alig bírtam kivárni a tanítás végét. Nem tudtam figyelni az órákon, állandóan a rám váró kitüntetésen járt az eszem. Képzeletben százszor is lepörgettem a jelenetet, ahogy az Ifiszövetségen egy magas rangú elvtárs mosolyogva kezet nyújt, hellyel kínál, üdítőt meg süteményt hozat, majd szélesen mosolyogva megdicsér. Az utolsó csengetés után elsőnek hagytam el az osztályt. Szemerkélt az eső, táskámat a fejem fölé tartva, szaporán lépkedtem az utcán. Ebédelni sem mentem haza, egyenesen a Márványpalota felé vettem az irányt. Nem volt messze a líceumtól, mégis jó időbe telt, míg odaértem, állandóan tócsákat, eldugult kanálisokat kerülgettem, igyekeztem nem felverni a nadrágom szárát. Valahányszor lassítanom kellett, mérgesen dohogtam magamban, azt hittem, sosem érek már oda.
A Márványpalota komor, háromemeletes épülete újonnan felhúzott tömbházak szomszédságában állt. Rácskerítés szegélyezte, udvarán katonás rend uralkodott. A sima betonsétányok fénylettek az esőben, a szökőkútban fegyelmezetten íveltek a vízsugarak. Egy őrházban katona posztolt állához szíjazott rohamsisakkal, vállra vetett géppisztollyal. Végigmentem a főbejárathoz vezető ösvényen, megtörültem a lábam, az előtérben lepalltam iskolai egyenruhámat, és ujjaimmal megfésülködtem. Felmutattam az idézésem a szolgálatosnak, mire ő a földszinti folyosó végére irányított. Alig tudtam palástolni meglepetésemet: mióta az eszemet tudtam, az Ifiszövetség székhelye a másodikon volt. Nem hallottam, hogy elköltözött volna.
Rövid keresés után masszív ajtó előtt álltam meg, melyen a táblácska egy felügyelő elvtárs nevét és rangját tudatta. Hirtelen arra gondoltam, ide az embereket nem kitüntetés céljával szokták beidézni, de aztán eszembe jutott, nekem nincs semmi félnivalóm, ha kell, ifiszövetségi becsületszavammal erősítem meg feddhetetlenségemet. Elszontyolodtam: mégsem tüntetnek ki, bizonyára félreértésről lesz szó, talán rosszul címezték az idézést, vagy összetévesztettek valamelyik iskolatársammal. Jobb kezemből a balomba vettem át táskámat, azon töprengtem, hogyan kopogjak: alázatosan, illedelmes félénkséggel, vagy bátran, határozottan? Mintha vala-miféle gondolatolvasó szerkezet működtetné, az ajtó kitárult, én meg tétovázás nélkül beléptem.
Az ablak nélküli helyiségben nem volt egyéb, csak egy súlyos íróasztal két, bíborvörös plüssel bevont karosszékkel. A fényesre sikált padlón a falra szegezett címeres zászló színei tükröződtek. Simára borotvált arcú, egyenruhás férfi ült az asztal mögött, keményített ellenzőjű sapkáját kezében forgatta. Intett, kerüljek beljebb. Felmutattam az idézésem, de ő hanyag kézmozdulattal elhárította, jelezve, tudja, mi járatban vagyok, majd hellyel kínált. Csak akkor vettem észre, mennyire átázott a ruhám. Megborzongtam. A felügyelő elvtárs a sarokba állított fogas felé mutatott, akasszam fel a kabátomat, majd mikor újból leültem, mélyen a szemembe nézett, és kinyitotta íróasztala fiókját. Egy csomag rágógumit vett ki, egyet a szájába csúsztatott, a többit pedig maga elé tette az asztalra. Engem nem kínált meg. Egy darabig csámcsogva majszolt, olykor csettintett egyet, éreztem a szájából felém áradó édeskés illatot.
Ajtók csapódása, léptek kopogása hallatszott kintről. Feltűrt ingujjú férfi nyitott be, vékony aktacsomót helyezett az asztalra, tisztelgett, majd szó nélkül távozott. A felügyelő elvtárs hátradőlt a székében, keresztbetette lábait, majd nyakkendőcsomóját igazgatva megszólalt.
− Tudod, mit jelent a nemzetbiztonság fogalma?
Bólintottam.
− A kollégáimmal a nemzetbiztonság megőrzéséért harcolunk. Fontosnak tartod a munkánkat?
Ismét bólintottam.
− Feladatunk azonban nem egyszerű, rengeteg ember teljes odaadását igényli. − Fellapozta az előtte heverő aktákat. − Tudod, hogyan vagyunk képesek elvégezni ezt a nehéz munkát?
− Nem, felügyelő elvtárs − feleltem. Erősen kapart a torkom, megfázhattam az esőben.
− Képzelj el engem, mint egy nagy információbegyűjtő műholdat. Körülöttem meg sok kicsi szatellit kering, ők tudósítanak mindenféléről, ami érdekes lehet számomra. Tiszta?
Nem tudtam kibogozni, mire céloz.
− Nem teljesen, felügyelő elvtárs.
− Nem érted a metaforát?
− Sajnos nem, felügyelő elvtárs − feleltem kissé szégyenkezve.
− Furcsa. Pedig úgy látom, kedveled az irodalmat − mondta, miközben két ujja közé csippentve egy lap gépelt oldalát vizsgálta.
− Igen. − Csak akkor ötlött eszembe, lehet, komoly bajban vagyok.
− Egész jók a verseid. Ezt te írtad, ugye? − tette elém a kezében tartott lapot.
Azelőtt sosem láttam legépelve a verseimet. Idegennek tűntek, mintha nem is az én tollamból születtek volna. Nem éreztem sajátomnak a lapon hemzsegő betűket, a megannyi, mechanikusan odavert tusvonást. De hogy kerülhettek az írásaim a felügyelő elvtárshoz? Csak néhány barátomnak mutattam meg a kézirataimat, köztük a padtársamnak is…, aki lemásolt néhányat füzete hátsó oldalaira. Azt mondta, nagyon tetszenek neki.
A felügyelő elvtárs visszatette a lapot a többi közé.
− Szép költemények − ismételte −, de helyenként rájuk férne némi csiszolás, nem gondolod? Itt-ott félreérthető a szöveg, és nem vet rád a legjobb fényt. Vedd ezt jóindulatú figyelmeztetésnek, és fontold meg, amit mondtam a szatellitekről. Lesz időd gondolkodni.
Sosem gondoltam volna, hogy a Márványpalota alagsora többszintes. Már vagy fél tucat lépcsősoron leereszkedtünk, és még mindig mentünk lefelé. A festetlen falak végtelen hosszan nyúltak a sötétbe, sehol egy fényforrás, csak két kísérőm kezében villództak a zseblámpák. Rohamosan melegedett a levegő, valahonnan gépek fújtatását hallottam. Eszembe jutott, a felügyelő elvtárs szobájában hagytam a táskám meg a kabátom. Szóltam is kísérőimnek, de nem engedtek vissza, azt mondták, nem lesz semmi baja a holmimnak, ne aggódjak, inkább nézzek a lábam elé.
Nem tudom, hány folyosón mentünk végig, hány lépcsőn ereszkedtünk le, mire egy halvány fényben derengő terembe értünk. A mennyezethez csigaszerkezetet rögzítettek, az arra feltekert fémsodronyon étellifthez hasonló alkalmatosság függött a padlóba mélyedő szögletes lyuk fölött. Kísérőim utasítottak, másszak bele. Megkérdeztem, mi az, erre egyikük az arcomba öklözött. Annyira meglepődtem az ütéstől, hogy ellenkezni sem volt erőm, mikor betuszkoltak. A szerkezetet alkotó rudak nyomták a hátamat, nem tudtam felegyenesedni, de leülni sem.
Görnyedten álltam, nyelvemmel alsó fogsoromban kutattam, úgy éreztem, meglazult az egyik fogam. Hirtelen megrázkódott a ketrec, és hangos csikorgás közepette ereszkedni kezdett. Nem mertem ordítani, nehogy még mélyebbre süllyesszenek, még láttam kísérőim falra vetülő árnyékát. Aztán megállt a szerkezet, beszélgetés foszlányait és léptek dobogását hallottam fentről, majd kialudt a termet megvilágító gyenge fény is. Egyedül maradtam.
A sötétség az orromra ült.
Minden porcikám elzsibbadt, már azt sem éreztem, nyitva van-e a szemem, vagy sem. A közelben lehetett a kazánház, pokoli volt a hőség. Kezeimet annyira sem tudtam felemelni, hogy kigomboljam az ingem, csak a nadrágomat toltam le, nagy körülményesen, csekély hűsülés reményében. Időnként úgy véltem, hallom a lábszáramon alápörgő verejték pattogását a nadrágom szövetén. Nyelvem megduzzadt, szárazan súrlódott ajkaimhoz. Szempilláim elnehezültek, nem tudtam eldönteni, álmodom-e, vagy sem. Aztán eszembe jutott, bizonyára ébren vagyok, mert olyanról még nem hallottam, hogy az ember álmában álmos legyen. Szűnni kezdtek a zajok, öntudatom fokozatosan zsugorodott. A legutolsó dolog, amire emlékszem, az egy hang: mintha valami folyadék csordult volna a ketrec fémpadlójára.
(Szatellitek.)
Hátracsapódnak a székek, felállunk. A tanár elvtárs naplóval a hóna alatt lép be. Nem néz ránk, leül a katedra elé, névsort olvas. Mikor hozzám ér, nem mondja ki hangosan a nevem, csak kipillant a kemény kartonlap mögül, és nyugtázza, jelen vagyok.
Aztán mély basszusán belefog a magyarázatba. Füzeteink fölé hajolunk, serényen körmölünk. Jegyzetelés közben meglazult fogamat nyomogatom a nyelvemmel. Gépiesen kaparom a füzetlapot, mindent gondolkodás, kétely nélkül leírok.
Fokozatosan zsongul el a tanár hangja, teljes csönd vesz körül. Felnézek, egyedül vagyok a teremben. Megszorítom a töltőtollam szárát, megreccsen a silány fröccsentett műanyag. Végre tudok gondolkodni.
Friss oldal. Halvány segédvonalak, azokra merőlegesen vörös filccel meghúzott margó. Tollam halk csikordulással fut a lapon, nem fröcsköl, nem piszkol, szavaim tiszták.
Írok:
Egyszer talán partot érünk mindannyian. Messzi, kék homályba vesző szigeten, hol lágy vonalú, tiszta kezek morzsolják homokká a kavicsot, ahol az éles, törött kagylóhéj a múlté, és már csak csillámszemként szikrázik a porban.
