Dankuly
Csaba (vagy csabÁ?)
mér’?
mer szek.
…és mindegy, hogy hogy írom: mer’szek, merszek, merszek vagy merszek, akkor is aláhúzza a Word, „(talán azért, hogy már startból ne higygye azt senki, hogy itt pusztán versekkel van dolga?)” (Dankuly). Talán jobb is, ha mindjárt elfogadom az új műfajmegjelölést, s merészen be is vezetem a már meglévő lírai állományba, s egyúttal a Word szótáranyagába is.
Mivel van tehát dolgom? Ha valóban merészséggel, merész versekkel, akkor merész dolog ezekről írni is: mer’ ész kell hozzá. Kicsit olyan ez mindkét oldalról (szerzőéről és olvasóéról), mint egy-egy próbálkozás: kísérletezés a témával, beszédmóddal, amiből lesznek aztán a merszek; és kísérlet a reflexióra, valamivel szerényebben, mivel a merszek már kigyúrt, edzett alakok (lásd Dankuly első kötetét, az Egyfajta edzést). Nem marad más hátra, mint gyorsan felmérni az erőviszonyokat, és megszámlálni a merész ciklusokat: Taktik, Egy X, Schizo, +, Help.
Gyanútlanul lüktetek a Taktik taktusára, s kb. a Csatolt fájlnál levonom én is a Nagy Filozófiai Tanulságot, hogy minden, amiről szó (pontosabban betű) van, az az eszközökön keresztül jut el hozzám, s a lényeg nem is annyira a kódolt tartalom, mint maga a kódolási stratégia, a médium. A küzdésen, menekülésen, szólamok harcán, a másikon túl ott az a bizonyos virtuális tér, amiben szétfolynak vagy külön rendbe szerveződnek még a mindennapi reális dolgok is, mégpedig azáltal, hogy egy virtuális nyelv elbeszélt elemeivé válnak.
Mi is ez a virtuális tér? Mik az eszközök? Csupán az internetről volna szó? A Bebex leveleiből/re ciklus (tk. +) nagymértékben az e-mailre vonja a figyelmet, ám a teljes kötetből kiderül, hogy a virtualitás nem csupán a levelekre, csetelésre vonatkozik, hanem reklámokra, mobiltelefonos üzenetekre is, a számítógép tehát semmi esetre sem szabhat neki határt (Most meg, Egy bizonyos).
Különös élményt nyújtanak azok a versek, melyek a mindennapi helyzeteket, jelenségeket a látszólag kézzelfogható, érzékekkel többé-kevésbé jól felmérhető térbe szituálják. A mindennapi élet apró mozaikokban tematizálódik: séta, ismerkedés, csetelés, buszozás, verekedés, menekülés, kávézás, szerelem stb. (Vitt, Addig viszont, A séta kedveeeert, Szikrázik, Az a, Nem jött be). A veszekedésről, lincselésről azonban hamar kiderül, hogy az eredménye nem értelmezhető csupán egyszerű kidobásnak vagy lekapcsolásnak. Az ismerkedés, szerelem is apró virtuális ablakokon keresztül szövődik, egymás virtuális küszöbének átlépésével. A mosás (Most meg) pedig inkább válik egy üzenet virtuális szókockájává, amivel játszani lehet, semmint valós (elbeszélt) tevékenységgé. Ami talán még érdekesebb, hogy a különböző olvasatok nem zárják ki egymást, mivel a nyelv kétélű: egyrészt hétköznapi, bizalmas (egyáltalán nem túl lírai), másrészt olyan internetes, virtuális – mondanám egészen könnyedén, ha ezt a nyelvi tulajdonságot egyáltalán pontosan körül lehetne határolni.
Az identitás, személyiség is a megszokottól eltérő módon viselkedik: a virtuális dimenziókban olyan figurákká minősül át, melyek nemcsak önmagukat alakíthatják tetszés szerint (a felvett szerepek, státuszok, internetes álnevek által), hanem egymásra is hatnak. Tovább módosulnak, kimozdulnak egy-egy meghatározottságból (pl. ismeretlenből barát lesz egy OK-val), eltávolíthatók, megsemmisíthetők egy CANCEL-lel. Bonyolult játék alakul ki aszerint, hogy ki kit hogyan lát, kit szólít meg, ki lehet csak egy X, egy másik, az igazi, bátor, vagy bátortalan menekülő, szenvedélyteli női szív, bácsi, -« – verscímek, túlságosan általános típusok, emotikonok által megjelölt szerepeket próbál föloldani egy többé-kevésbé domináns schizo(frén) vers-én.
A virtuális skizofréniának (?) vagy egyszerűen az internetes nyelvnek egy-egy jellegzetességeként megragadható a sajátos tördelés, mely valójában tagolatlanság vagy önkényes törés. Ez folyamatosan átírja az előbbi tartalmat, árnyalva vagy teljesen ellentétes értelemre utalva (Karamba, Addig viszont). Sok az ellipszis, utalás, ismerős a nyelvi élcelődés, játék, gyakran a hasonló hangzású szavak vagy szótöredékek révén (Vitt, Dresszír, Sssssssss). Mindehhez hozzájárul még itt-ott az ékezetek hiánya is, a tipográfia különböző leleményeinek kihasználása, ugyancsak a nyelvi kétértelműség, rejtett utalások, célzások végett. Csak néhány példa: „egyik cigit a/ másik után szívtam. (Szívtan,/ jól hangzik, mi az? az/ lesz a vége.)”, „Le. Valami le-/bújba.” (Vitt); „addig nem porog/ az agyam 1re. hogy masok. (mar ugye// a rivalisok.) csak mosok. (sok mocsok.)” (Most meg); „beledurrantotta (mintha/ csak direkt!) masszív szögletes akta-/ táskáját az arcomba. Durrr. Nem vett észre// belőle semmit.” (Húzz); „Nem ingott meg. Nem is/ ütött. Se vissza, se az órája.” (Elég); „Aztán folyt/ atom. Ha t’om.” – Ha már semmi se megy?; „az anyucija beveti/ neki az ágyát, s az agyát/ helyette, hogy nehogy” (Dresszír.)
Feltűnő az egyszerűségre való törekvés, mely már-már banális, különösen azokban az esetekben, amikor az én magát (ellen)pozicionálja, vagy ha az egyszerűség a bizonytalanság, visszakérdezés, vagy különböző, összefolyó szólamok ellenfényében tűnik föl.
A megsokszorozódó én ugyancsak egyfajta virtuális tünet, színes maszkokról azonban kevésbé, inkább egy domináns énről, egyfajta hősről tanúskodnak a merszek. Elgondolkoztató egyébként, hogy a vers-én figurája vagy egyéb megoldások (a nézőpont, a banalitás vagy a kiszámíthatóság) miatt válik annyira személytelenné az a néhány kiszólás, mely az olvasó bevonása helyett inkább sajátos falat emel. Mintha kiszólna, de elbeszélne mellettem a saját kedvére – ez is a virtuális világ velejárója lenne?
A kötet végére, úgy tűnik, az én minden erőfeszítése ellenére csődöt mond: kétségbeesetten ismétli, variálja ugyanazt a tartalmat, de többször is elküldött levelei leperegnek a virtuális címzettről (HELP) – bár ez is látszólagos: a virtuálisan, mindenféle könyvszerkesztési folyamaton áteső kötet végül elérkezik az olvasóhoz, sőt, akár több példányban (akárcsak a Help levelei), az viszont nyitott kérdés marad, hogy az olvasó hogyan fogadja: komolyan, viccként, mint az öszszes többi előbbit, konstituálva vagy prostituálva…
Valójában ez a kérdés foglalkoztat: hogyan fogadjuk a merszeket? Miben lehetnek újak, miben nyújthatnak mást?
Szabadversek, önkényes központozás és tördelés, vibráló mozaikok, a reális virtuális díszletekké való átminősülése, különböző médiumok és műfajok beszivárgása a lírába, lecsupaszítás – ezzel szembesülünk, s mégsem tűnik lényegesen újnak. Az ötlet megvalósítására (azaz internet, virtualitás és vers összefércelésére) a szerző bizonyos mértékben még mindig klasszikus megoldásokkal próbálkozik. Ám az is lehet, hogy velünk, olvasókkal van a baj: megszoktuk már korunk paradox értékeinek megférését, ambivalenciáját, a változatos beszédmódok mindennapi kihívásait, s nem vagyunk képesek meglepődni. Öntudatlanul is bejáratott, különböző médiumokhoz szokott olvasási módszereinkhez nyúlunk, és elfut a szemünk a versen úgyanúgy, mint egy sms-en vagy egy e-mailen.
A merszek dekódolásának sikeressége nem utolsósorban a feladót is izgathatná, ő azonban még időben lelép, mielőtt megvárná a választ. A kötetzáró kétsoros (Letettem) viszont mégsem értelmezhető kizárólag egy utolsó frappáns búcsú gesztusaként. Lehet kilépés is, de félrelépés is; követheti ideiglenes invisible, s egy idő után a feladó talán újra beköszön egy olvasás alkalmával vagy akár egy újabb kötet által. Megvárjuk vagy lelépünk?
Dankuly Csaba: Á. Merszek. Koinónia Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008.
