A relaxációs tanfolyamokon gyakran hangzik fel: képzeljen el egy szép tájat, vagyis: idézze fel emlékezetéből egy valós táj képét, hangulatát, varázslatos pillanatait. Mi magunk is millió dolgot idézünk fel a nap minden órájában különösebb felhívás nélkül. Felidézve ráhangolódunk a korábbi élményre, megnyugszunk, kikapcsoljuk magunkat a környező eseményekből, kimenekülünk a valóságból. A zene kiválóan alkalmas ilyen kirepülésre a megszokott mindennapokból. Ezért is hallgatjuk oly szívesen a felidézőzenéket. Brahms zenéje az egyik legtipikusabb a szép emlékeket felidéző muzsikák sorában. Brahms maga is szívesen idéz fel szép muzsikát, legyen az Beethoven, Haydn vagy éppen Händel-részlet. Beethoven a IX. szimfónia utolsó tételének elején minden előző tétel kezdetét felidézi, hogy búcsút intve nekik a végső kép, az Örömóda dallama új világot teremtsen, új zenei univerzum üzenetét közvetítse számunkra. A barokk zene átiratai, élén Bach, nagyszerű Vivaldi-átirataival szintén felidéző gesztus szülöttei.
A modern kor régi zeneműveket restauráló tendenciái is javarészt felidéző jellegűek, de van közöttük felélesztő, felébresztő, újjászületett értelmű és hatású zenei kísérlet is. Különösen régi hangszerek feltámasztása foglalkoztatja a muzsikus világot és ezekkel együtt a rajtuk megszólaló zenék tömege körül az érdeklődés előterébe. Soha zenetörténetünk évezrede alatt (a polifón zenére gondolunk) nem volt hasonló példa, legalábbis mennyiségét tekintve nem. Pedig a korai polifónikus zene bőven élt gregorián dallamidézetekkel, sőt más egyházi és világi dallamokat is szívesen idézett fel, mint a művek tartópilléreit vagy akár éppen mélybe ásott fundamentumát. Ezek nem voltak igazi felidézések, mert gyakran fel sem ismerhetők a szólamok gazdag televényében, mégis ott vannak; titkos energiaként hatnak. A későbbi századok zenéjét napjainkig jellemzi e titkos felidézések IGÉZETE. Ilyen igéző hangcsoport a BACH nevének melódiaolvasata. Amikor egyik modern zenéről értekező doktorandusom figyelmét felhívtam arra, hogy Penderecki Lukács-passiójában milyen gyakran és milyen sokféleképpen van jelen ez a hangzás-szimbólum, alig akarta elhinni, csak a részletes elemzés győzte meg.
A 19. század közepétől a 20. századon át máig a folklór felfedezése döntő fordulatot hozott Európa és a világ zenéjében. Kezdetben csak felidézték a népi zene világát, múzeumi tárgyként csodálták. Később MEGIDÉZTÉK a népzene szellemi világát is. A távolról csodált jelenségből élő valóság lett. A múlt század hetvenes éveinek folklór-reneszánsza már a népdalfeldolgozás műfaját sem fogadta el, a maga élő valóságában idézte meg a népzenét. Korszakalkotó fordulat állt be a zene-felidézések világában, és ez nemcsak a folklórra terjedt ki, de minden más zenére is. Régi gregorián dallamokat, középkori spanyol Mária-énekeket és még sok más hasonlót hallgathattunk meg kitűnő hangtechnikai kivitelezésben már a régi nagy fekete lemezek korában is. Azóta ez fantasztikus fejlődésen ment át, előadás és hangrögzítés terén egyaránt. Itt tartok a kezemben egy lemezt, amely nyolc művet (dallamot) tartalmaz, majdnem teljes zenei örökségét az antik görög kultúrának.
Néhány lelkes fiatal, talán amerikaiak, vállalkoztak az autentikus megszólaltatásra. Két Apolló himnusz, Pindarosz ódája, két Mesomedes himnusz, egy Homérosz dallam (a tartalomjegyzék szerint „possibly Homeric melody”), és végül egy Naphimnusz zárja a sort. Hajlandók vagyunk elhinni, hogy autentikus zenét hallunk, felidézés helyett, MEGIDÉZETT zenét. Számomra revelációként hatott. Hiszem, mások is így vannak vele, akik hallották ezt az érdekes felvételt. Először életemben kerültem közvetlen kapcsolatba egy, a zenetörténeti órák homályából elővillanó, kétezer év távolából felénk sugárzó igazi régi muzsikával. A legrégebbi dallamot, Pindárosz ódáját a tartalomjegyzék szerint Krisztus előtti 522–446 időközre teszik a közreadók. Hallgatom a félórányi muzsikát, ennyi jut el hozzám a csodálatos görög világ zenéjéből. Vajon mennyit őriz meg az emberiség kétezer év múlva a mi zenénkből?
