E kétségkívül zseniális fejezet történéseinek idején Kinizsi Ferenc uram, kinek életében, sok más egyéb izgalmas esemény mellett, melyekre itt szót nem fecsérlünk, érdemes megemlítenünk azon különös és mondhatni egyedülálló, bár e szó nem fejezheti ki teljes mértékben csodálatunkat és izgalmunkat, mikor e sorokat leírjuk, s azt sem, hogy eme izgalmak közepette egy szál hajunk elkezdi csiklandozni a halántékunkat, mi pedig azt gondoljuk, hogy szúnyog, és odacsapunk, de hát hülyék vagyunk, mert csak egy hajszál volt, mi pedig fejbe vágtuk magunkat, tehát azon különös és egyedülálló eseményeket, melyek, mint azt oly sok nagyszerű krónikás is feljegyezte volna, ha lett volna elég tintája, és nem aludt volna bele eme eseményekbe lejegyzésük során, roppant fontossággal bírtak Kinizsi uram életének későbbi alakulására nézve, hiszen ő, azaz Kinizsi Ferenc, ki történetünk előtt négyszáz esztendővel még meg sem született, ám később, ötvenkét évvel azelőtt, mármint nem a négyszáz év előtt ötvenkét évvel, hanem történetünk előtt ötvenkét évvel, mégis világra jött, hogy a már említett krónikások helyett mi legyünk sorsának mindentudó szemlélői és alakítói, mi, egy mindent látó olvasó és egy őrülten tehetséges és szerény, ám annál szűkszavúbb író, tehát Kinizsi Ferenc, bár csak három év múlva jön rá e dolgok fontosságára, amikor vágott sebbel fekszik a budai vár és Recskó nevű lova alatt, ebben a pillanatban, 1634 április 4-ének kora reggelén, két évvel a nagy pestisjárvány, és háromszázhetven évvel a francia futball világbajnokság előtt, még mit sem sejtve ácsorgott a Ferenciek tere metróállomás melletti közért közelében, egészen pontosan a Centrál kávéház előtt, melyek akkor még nem is léteztek. Meg kell jegyeznünk, hogy Kinizsi Ferenc azon a bizonyos napon nem véletlenül járt arra, hiszen az adománylevelében, melyet személyesen a királytól kapott, s vele együtt hat hektár szőlőt a Bakonyban, néhány kisebb birtokot a Nyárád mentén, és egy hosszan tartó náthát, azt is személyesen a királytól, a keltezés az 1712-es esztendőt tüntette fel, amikor is Kinizsi Ferenc már nem él, dédunokája viszont akkor töri ki három fogát bújócskázás közben, de hogy pontosan mi az összefüggés eme adománylevél és Kinizsi Ferencnek a kávéház előtt való ácsorgása között, pontosan nem tudjuk, magunk is csodálkozunk azon, hogy ő, Kinizsi Ferenc, aznap éppen ott volt, de hát ez van. El kell mondanunk azt is, lévén történetünk szempontjából nélkülözhetetlen részlet, hogy míg e sorokat írjuk savanyún vigyorogva, mintha citromot láttunk volna, hatfelé szelve, csöpögve, úgy értem, nem mi vagyunk hatfelé szelve, miközben látjuk a citromot, és nem is mi csöpögünk, hanem éppen a citrom, tehát hogy míg írjuk e sorokat, kint fúj a szél, és 19 fokot mutat a hőmérő.
Térjünk rá tehát azokra a fontos dolgokra, melyekről már szót ejtettünk, de még meg nem neveztük, s amelyek sokkal nagyobb mértékben befolyásolják majd e történet alakulását, mint az a diófa Bérczy Jakab kúriájának udvarán, mely alatt egyszer átvonult egy egész sereg bolyhos kiscsirke, s melynek árnyékára sose sütött rá a nap, tehát sokkal nagyobb fontossága lesz a már említett eseményeknek, lévén hogy erről a diófáról eddig még nem beszéltünk, és ezután sem fogunk. Mielőtt azonban rátérnénk eme lényeges dolgokra, kézen fogjuk az olvasót, és a Duna-partra vezetjük, ahol 36829. Szulejmán szultán hajóhídja áll, és ott elrejtőzünk vele, azaz a kedves olvasóval, egy bokor mögé, jól szájon vágjuk, ha pisszenni mer, és nem engedjük hugyozni sem, mert figyelnünk kell Kinizsi uram közeledtét, aki bizony már közeledik, jődögél Recskó nevű lován szép csendesen, de közben meg-megtorpan, visszanéz, majd andalogva tovább indul, szóval közeledik, és arra gondolunk közben, hogy ha nem közeledik gyorsabban, kitépjük ezt a lapot, és megetetjük vele, tehát a bokorból figyeljük az eseményeket, elhessegetve a fölöttünk köröző legyeket, melyek az unalomtól meghalt kedves olvasó miatt gyűltek oda, így egyedül figyeljük Kinizsi uram közeledtét, melyből odaérkezés nem lesz, ugyanis eszébe jutott valami, így a szemünk láttára megrántja a kantárt, és elvágtat. Talán az juthatott eszébe, hogy 1613-ban, hetvennyolc és fél esztendővel azelőtt, hogy Géczy Farkas, nyugalmazott kancelláriai jegyző, háromszázkilencezredik alkalommal ült rá az árnyékszékre, valamint huszonhárom és – negyvenkét perc híján – háromnegyed évvel azelőtt, hogy MCMXXXL. Rákóczi György félrecsapta süvegét, és azt mondta, hogy hej! (hat évvel és ötvennégy nappal később ugyanez a Rákóczy György az, aki nincs Gyulafehérvárt, hanem máshol van), tehát hogy 1613-ban, mikor egy verőfényes napon kivágtatott piski birtokáról, úgy felejtette a gázt, ezért most hazavágtatott elzárni azt, legalábbis így gondoljuk. Kinizsi uram tehát, aki nem tudott németül, igaz szuahéli nyelven sem, bár ez kevésbé fontos, de igaz, most német nyelvtudása sem az, hiszen nem Bécs felé vette az irányt, hanem Nagyvárad felé, most sebesen vágtat, és itt meg kell jegyeznünk, hogy Kinizsi Ferencnek egy testvéröccse is van, Kinizsi Zoltán, aki legalább ilyen sebesen tud vágtatni, de most nem ő vágtat, hanem a Ferenc, és mi csak fuldoklunk a porban, amit Recskó nevű lova vert fel, földhöz vágjuk kalapunkat, amiért nem jött el a bokorig, ahol vártuk, és mérgünkben még a kedves olvasó hullájába is belerúgunk, szóval Kinizsi Ferenc lóhalálában vágtat a másik irányba, és mi, e váratlan és izgalmas fordulat miatt, ama bizonyos életbevágóan fontos dolgokról majd a következő fejezetben fogjuk lerántani a leplet, abban a fejezetben, amelyet még meg sem írtak, és ezután sem fognak.
