– Több prózaköteted is megjelent, de új könyv a neved alatt nem látott napvilágot az utóbbi időben, gyűlnek-e a megírt oldalak az asztalfiókban?
– Sajnos, nem. Sem az asztalfiókban, sem a vincseszteremen. Egyébként sem vagyok az a gyűjtögető típus, aki az utókornak vagy a szebb jövőnek ír. Legutóbbi kötetem megjelenése óta kereken hét esztendő telt el, és az azóta keletkezett írásaim mindegyike megjelent valahol, leginkább a Székelyföldben. Néhány novelláról, karcolatról, recenzióról, illetve publicisztikai írásokról van szó. Most hogy kérdezed, jut eszembe, hogy talán publicisztikából van már egy kötetre való, csak össze kellene gyűjtenem őket. A századfordulón az Udvarhelyi Híradónak, a Krónikának, legutóbb pedig a Magyar Hírlapnak küldözgettem több-kevesebb rendszerességgel írásokat.
– Mi az akadálya az összegyűjtésnek?
– Jelenlegi életformám. Serdülő-korom tájékán láttam egy életrajzi filmet (már nem tudom, melyik írónak az életéről szólt), amelyben a főhős mereven elzárkózik a házasságnak még a gondolatától is, mondván: „Az ember vagy könyveket csinál, vagy gyerekeket.” Ez már akkor is szíven ütött, magamban el is ítéltem ezt a mentalitást. Most azonban, hogy három szép fiúgyermeket nevelek, belátom, hogy némi igazságtartalma volt a kijelentésnek. A gyermekek is egész embert követelnek, és joggal. S van annyira erős bennem a genetikai kód, hogy ha sorrendet kell felállítanom, most is azt mondom: előbb a gyermekek, a család, és csak őutánuk következhetnek a könyvek. Persze, a kettőt nem kell ilyen mereven szembeállítani, ez egy hamis dichotómia. Talán ez is azon esetek közé tartozik, amikor meglelhető egy arany középút. Magam hét éve keresem…
– Nem lehet, hogy eltévedtél?
– Erre az interjúalanyok klasszikus válaszával felelhetek: „Ez egy jó kérdés”. Ami valójában azt jelenti, hogy a kérdés nem jó, mert az illető nem tud válaszolni rá. Komolyra fordítva a szót, nem zárom ki, hogy el is tévedhettem. Gyakran érzem úgy, hogy olyan „mókuskerékbe” kerültem, amelyből rettentően nehéz kiszállni. A minap jutott eszembe, hogy gyermekkoromban számtalan olyan hollywoodi filmet láttam, amely arról szólt, hogy a családapa éjt nappá téve dolgozik, hogy a családjának „mindent” biztosítson, amit a kor és a reklámok szerint biztosítani kell, a családja pedig éjt nappá téve elégedetlenkedik, hogy ezt a „mindent” kapja az apa helyett, akit jószerivel csak akkor látnak, amikor a reggeli puszi után munkába indul. Akkor, a szocializmusban, nem is értettük igazán ezt a témát, hiszen nálunk az apáknak nem kellett „hajtaniuk”, sőt… Ha túl jól sikerült a „hajtás”, könnyen bajba kerülhettek. Most pedig azt kell látnom, hogy az én életem is egy ilyen „kétállásos-nincsidőmsemmire” hollywoodi katyvasszá alakult, holott csak nyugodt életre vágyom, nem a „terepjáró-halastó-külföldi utazások-nyaraló” négyszögben próbálok helytállni. És itt most megengednék magamnak egy kis társadalomkritikát is: az valahogy mégsincs rendjén, hogy például hiába tehetséges a gyereked, nem tudod tánciskolába íratni, mert képtelen vagy előteremteni a havi tandíjat…
– Kissé messzire kerültünk az írástól…
– Attól messzire, de az üres asztalfiók magyarázatához lényegesen közelebb. Pedig nem is olyan régen még én is arról álmodoztam, hogy egy szerkesztőségben dolgozom majd, s az irodalommal kelek és fekszem.
– És „gyereket” is neki csinálsz…
– Helyes az észrevétel, ezt nem volt szabad kihagyni… Azt is mondhatnám, hogy valahol utat tévesztettem, ha nem lennék meggyőződve arról, hogy egy, a miénknél hatalmasabb erő vagy akarat kalauzolja a lépteinket, s ne tapasztalnám azt, hogy ha időnként valami ellenemre történik, arról hosszú távon általában kiderül, hogy úgy volt jobb nekem. Ez talán a tánciskolára is érvényes… Amúgy pedig igen, írni szeretnék, és remélem, hogy két novellás- és egy drámakötet után regényt érlel bennem az idő.
– Apropó, drámakötet…
– Igen, éppen tíz esztendeje, hogy nem kisebb szerzők ünnepelték Szegeden a drámaversenyen egy éjszaka alatt megírt művemet, mint Görgey Gábor vagy szegény Gyurkovics Tibor, akiből nemrég fogytunk ki, hogy színészekről meg rendezőkről most ne ejtsek szót. Aztán egy hét múlva már feledésbe merült az egész, én pedig nem vagyok kilincselős fajta. A drámakötetem darabjai pedig azóta is színrevitelre várnak. Optimista vagyok, másként nem tehetek…
– Nem csak próza- és drámaíró, de bölcsész is lennél, Nyírő József életművével sokat foglakoztál. Most, születésének 120. évfordulóján, miként látod az ő jelentőségét, helyét az irodalomban?
– Nyírő esetében az az érdekes helyzet állt elő, hogy amíg a tiltott szerzők listáját gyarapította, addig valóságos titkos kultusza volt, most pedig, amikor már szabadon lehetne, akkor nincs. Más szerzőnek van, neki nincs. Egyelőre értetlenül állok a jelenség előtt, hiszen amit Wass Albert megírt, azt Nyírő is megírta, csak jobban. Ha már mindenképp kell „kultiválni” valakit, akkor miért nem őt, aki tényleg rászolgálna?! De nem folytatom, hanem azt mondom: talán jobb is így az életműnek. Nyírő őstehetség volt, egy olyan friss és erőteljes hang, amely még ma is szíven üti az embert. Kivételes érzéke volt a tragikum iránt, talán egy zenei kifejezéssel lehetne a legjobban illusztrálni: olyan „akkord-fűzéssel” dolgozza fel novelláiban a tragikus, élet-halál mezsgyéjén, határhelyzetekben játszódó szituációkat, amilyenre a kortársaknál nincs példa. Csak a hatvanas években csillan fel egy hozzá fogható rokonlélek: Sánta Ferenc. Talán az sem véletlen, hogy mindketten ugyanarra a drámai élethelyzetre építenek fel egy-egy hihetetlenül erős novellát, melyek irodalmi ikertestvérek is lehetnének. Persze, szembe lehet állítani Tamásival (ha már székely virtusból ők is rivalizáltak egymással), aki szintén a szívem egyik csücske a sok közül, és igazuk is lehet azoknak, akik azt állítják: Tamási közelebb áll az ún. magas irodalomhoz, elvontabb, szubtilisebb, kevesebb engedményt tesz a populáris régió szirénhangjainak és jobb a humora is, de az vitathatatlan, hogy Nyírő életműve megkerülhetetlen. Bármely irodalomtörténet, mely nem említi a Jézusfaragó embert vagy az Isten igájában c. regényt, számomra hiteltelen.
– A próza mellett egyre gyakrabban jegyzel műfordításokat, elsősorban román prózaírók műveit ülteted át magyar nyelvre. Úgy tudom, egy román prózaírókat bemutató antológiát is szerkesztesz éppen...
– Igen, Fázsy Anikó felkérésére a Nagyvilág számára állítok öszsze éppen egy válogatást a kortárs román irodalomból. A szerkesztést igencsak megkönnyítette, hogy nagy örömömre a baráti körömből sem kellett kilépnem ahhoz, hogy tíz kiváló fordítót találjak, akik első szóra és lelkesen kapcsolódtak be a munkába. Hogy miként haraptam rá a műfordítás ízére? Két esztendeje, hogy az E-MIL gálaestjén az én drága barátom, Fekete Vince a kezembe nyomott két román regényt, mondván hogy „olvass beléjük, és ha tetszenek, fordíts le ezt-azt belőlük a Székelyföld számára”. Nos, a szerző, Ioan Groşan stílusa olyannyira az ínyemre volt, és mentalitása annyira közel áll az enyémhez, hogy ez év tavaszán meg is jelent a budapesti M-érték Kiadónál az egyik regény, Vaslui megye a NATO-ra gyúr címmel. A mű valójában egy sci-fi paródia, illetve gyilkosnak is nevezhető szatíra a századfordulón NATO-csatlakozásra váró Romániáról. Megjegyzem, minden további erőfeszítés nélkül érvényes a teljes közép-kelet-európai térségre. Talán ennek tudható be, hogy a magyarországi felolvasásokon, meg értelmiségi körökben is igen lelkes fogadtatásban részesült. Mostanság éppen Groşan főművét fordítom, amely már bekerült a romániai tananyagba is, az O sută de ani de zile la Porţile Orientului c. regényéről van szó. Közben személyesen is megismerkedtem Groşannal, rajta keresztül pedig legalább egy tucat kiváló román szerzővel, akik egyre többször keresnek meg műveikkel. Így lassan-lassan egy új világ tárul fel előttem, mely – be kell vallanom – gyakran késztet ámulásra. És fordításra.
– A román-magyar műfordítói kedv mintha újabb lendületet vett volna, miben látod ennek a magyarázatát?
– Egy okos és képzett interjúalany erre azt szokta válaszolni: „ez egy összetett kérdés”. Nos, ez egy összetett kérdés. Köszönhető részben annak, hogy felnőtt egy olyan népes írógeneráció, mely már elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy portyázásra induljon más irodalmak területére és a zsákmánnyal a magyar olvasóközönséget gazdagítsa, köszönhető annak is, hogy az eltelt húsz év elegendő volt arra, hogy a negyven évnyi diktatúra által belénk plántált ellenszenv minden iránt, ami többségi, elpárologjon a fejekből, továbbá annak, hogy a pártideológia szorításából szabaduló román irodalom mostanra olyan művek sokaságát hozta létre, amelyek méltók a fordításra, illetve nem utolsó sorban annak, hogy a román állam az utóbbi időben különböző csatornákon keresztül erőteljes anyagi támogatást nyújt a román irodalmi művek idegen nyelvre való fordításához. Amúgy ez az „újabb lendület” jó sokat váratott magára, talán négy évtizedet is….
– Az árkosi írótábornak, idén szep-temberben, a műfordítás volt a központi kérdése. Ott elhangzottak olyan vélemények is, melyek szerint nagyon szép, hogy fordítjuk a különböző nyelveken író kortárs szerzőket, de bennünket, (erdélyi) magyar írókat nem igazán fordítanak. Szerinted miként lehetne a másnyelvű műfordítókat „lendületbe hozni”, hogy a magyar irodalom legfrissebb értékei a magyar nyelv határain kívül is ismertebbé váljanak?
– A kettőt oktalanság szembeállítani. Maradjunk annál, hogy nagyon szép, hogy fordítjuk a különböző kortárs szerzőket, és nincs „de”. Ez akkor is nagyon szép lenne, ha egyetlen magyar írót sem fordítanának más nyelvekre. Mert először is, önmagunk gyönyörűségére fordítunk, nem azért, hogy bármiféle viszonzást várjunk, másodsorban pedig a fordításokkal mi leszünk mindenféle értelemben gazdagabbak, magunknak és a magyar olvasóknak szerzünk esztétikai élvezeteket, a magyar nyelven megjelent könyvek polca lesz hosszabb és magasabb. De hogy a mindenben rivalizálni vágyóknak is mondjak valamit: nem mindig baj az, ha mi többet tudunk a szomszédainkról, mint ők mirólunk.
Ha azonban az lenne a szándékunk, hogy értékeink (már amelyek fordíthatók) masszívan megjelenjenek külföldön, akkor – a karnyújtásnyira lévő román példa alapján – sürgősen idegen nyelvű fordítók képzésébe kellene fogni. A Román Kulturális Intézet például évente hét különböző nyelvű műfordítót képez, ösztöndíjas pályázat alapján, bukaresti egyetemi tanszékeken, akik aztán vállalják a román irodalom külföldi népszerűsítését. Szorozzuk csak be: tíz év alatt akár hetven műfordítót lehetne képezni az állami költségvetés lehetőségeihez mérten nevetséges összegért, ami akkor is megtérül, ha később ezeknek csak tíz százaléka fordítja és terjeszti hivatásszerűen a magyar irodalmat.
Azokat viszont már Árkoson sem értettem, akik azon háborogtak, hogy sok román mű jelenik meg magyarul és kevés magyar mű román nyelven. Mi ebben az érthetetlen? A magyarázat ott van bármelyik alsó tagozatos történelemkönyvben. Az erdélyi magyar írók zöme már az óvodában tanulta a román nyelvet, s mára kiválóan beszéli, míg a román gyerekek, ha magyar környezetben élnek, sem tanulják intézményes keretek közt a mi nyelvünket. Mégis, honnan várjuk a fordítókat?!
– Vannak erre nézvést magyar állami stratégiák, például a magyar Oktatási és Kulturális Minisztériumban, amelynek főtanácsosa vagy?
– Nyilván, a magyar állam is törekszik arra, hogy a maga eszközeivel és saját kulturális intézet-hálózatán keresztül minél szélesebb körben ismertté tegye a magyar irodalom értékeit. Ezt a célt szolgálja például a Babits Mihály műfordítói ösztöndíj, amelyet a minisztérium megbízásából a Magyar Könyv Alapítvány hirdet meg minden évben, illetve a Balatonfüreden működtetett Magyar Fordítóház. Magam is évek óta szorgalmazom a határon túli irodalmi ösztöndíjrendszer műfordítói kategóriával való bővítését, egyelőre sikertelenül. Az ötletet jónak találják, szándék is lenne rá, csak hát az anyagiak… Most éppen nem olyan időket élünk, hogy ez könnyen menne.
Erdélyből indultál, most pedig Budapestről kissé távolabbról és higgadtabban szemlélheted az Erdélyben íródó magyar irodalmat. Hogy látod az itteni írók, folyóiratok és a budapesti kulturális intézmények (és természetesen a kulturális minisztérium) közötti viszonyt?
– Jónak és dinamikusnak látom, hiszen mára kialakult egy olyan árnyalt támogatási rendszer (Szülőföld Alap, NKA, OKM stb.), amelynek elemei közt szinte mindenki megtalálhatja a számára megfelelőt. Persze, ahogy a román mondja: „loc de mai bine este”. Hiszen tisztában vagyok azzal, hogy az erdélyi és általában a Kárpát-medencei irodalmi folyóiratok zöme egy pillanatra sem veheti le napirendről az „és mi lesz holnap?” kérdést, ami nem a nyugodt, felhőtlen alkotómunka záloga. Ezt a kérdést pedig – ahhoz, hogy a szerkesztők gondolatai főként az irodalom, és nem a pályázatírás nyűge, az alulfinanszírozottság okozta méltatlan helyzetek körül forogjanak – előbb-utóbb rendezni kell. Ugye, nem mondok meglepő dolgot azzal, hogy most éppen nem ez van napirenden. Ami az erdélyi írókat illeti, az ő helyzetüket – legalábbis a pályázati lehetőségek tekintetében – kissé jobbnak ítélem, hiszen 2004 óta, amióta a magyar kulturális tárca létrehozta a már említett irodalmi ösztöndíjrendszert, kb. 45 millió forint értékben nyújtott ösztöndíjat határon túli magyar szerzőknek, ennek legalább 50 százalékát erdélyi írók kapták. És akkor a többi ösztöndíjpályázatot (Móricz, NKA stb.) még nem is említettem.
– Különböző tisztségeket betöltve, már hosszú évek óta járod a „hivatal” olykor rögös útjait, mikor döntötted el, hogy (kultúr)politikus leszel, mit szólt ehhez a család, a baráti kör, és te hogyan érzed most magadat ebben a szerepben?
– Először is, tisztáznunk kell valamit: nem lettem „kultúrpolitikus”. A minisztériumi dolgozók köztisztviselők, akik belépésükkor éppen olyan értelmű esküt tesznek, amely kizárja a politizálást. A politikus helyzete jobb is, és rosszabb is, mint a köztisztviselőé. Jobb, mert döntési helyzetben van, irányt szabhat az éppen aktuális kulturális politikának, és rosszabb, mert el kell viselnie mindazt, ami a politika velejárója. A minisztérium egy hierarchikus szervezet, amelyben mi, ügyintézők, utasításokat hajtunk végre. Ez nem jelenti azt, hogy ne szolgálhatnánk saját ötletekkel, észrevételekkel, sőt, részben ez is a dolgunk, hiszen a politikusok a mi szakértelmünkre, ismereteinkre is támaszkodnak, amikor döntéseket hoznak. Egy ilyen ötlet volt az irodalmi ösztöndíjrendszer létrehozása is, amely elnyerte a felső vezetés tetszését.
– S hogy a kérdések száma mindenképp több legyen tizenháromnál, megkérdezném, hogy milyennek látod az Erdélyben íródó irodalom helyzetét a közeljövőben?
– Nem látok okot az aggodalomra. Az kétségtelen, hogy a mi népes „serénymúmiás” nemzedékünket egy némiképp „soványabb” nemzedék követte, de hál’ istennek a tehetségek „csordogálása” nem állt le, az irodalmi pálya a különböző városokban működő irodalmi műhelyeknek köszönhetően még mindig vonzerőt jelent a fiatalok számára. Kiküszöbölendő hiányosságnak tartom viszont azt, hogy napjainkban mintha eltűntek volna az irodalmi folyóiratokból az olyan, az ifjú tehetségek pátyolgatására és a tehetségtelenek eltántorítására fenntartott rovatok, amilyeneket a mi időnkben K. Jakab Antal a ti lapelődötökben, az Utunkban működtetett, vagy Lázár László az Ifjúmunkásnál. Áldásos munkájuknak sokan sokat köszönhetnek. Orbán János Dénes egy ideig időt és energiát fordított az Irodalmi Jelenben a műfaj visszahonosítására, de rajta kívül álló okok miatt ez elég hamar megszűnt. A fiatalok pedig várják a visszajelzéseket, és csak remélni tudom, hogy nem hiába. Nemesebb feladatot, mint az ifjú tehetségek gondozását, el sem tudok képzelni egy szerkesztő számára.
Lakatos Mihály
Író, drámaíró, műfordító, a magyar Kulturális és Oktatási Minisztérium főtanácsosa. 1964-ben született Székelyudvarhelyen, jelenleg Budapesten él. Kötetei: Előjáték, 1995; A ribanc, 1999; Vizit a gömb túloldalán, 2002; Etimó apó meséi, 2002., Ioan Groşan: Vaslui megye a NATO-ra gyúr (műfordítás), 2009.
