Rilke: Az őszi nap
Az eredeti vers hozzávetőleges
nyersfordítása
Idő van, Uram. Nagy volt a nyár.
Engedd napórákra árnyékaidat,
a szeleket bocsásd széjjel a mezőn.
Parancsold, érjenek be az utolsó gyümölcsök.
Egy pár szép ősz napot még adj nekik,
késztessed őket tökéletességre,
a súlyos fürtökbe adjál ízeket.
Akiknek nincs ma házuk, már nem is lesz.
Aki magányos, mindig az marad.
Virraszt, olvas, hosszú leveleket ír,
és fasorokban sétál fel-alá,
nyugtalanul, ahogy a szél űzi a lombokat.
A körülmények
1.
Boldog vagyok, miért és mi végre
vagyok boldog? Állva, fekve, nézve
a felhők között is Rilke verseit.
Egy Rilke-vers bizton hozzásegít,
az érzéshez, mely eltölt, megvigasztal,
fordításokkal van teli az asztal.
Variánsok, igaz, de mégis mások,
próbálják leképezni a világot,
ami egy Rilke-vers! Tessék, tessék,
mi és mennyi kell még, hogy kitessék,
hogy mitől vagyok boldog? Önfeledten
mormolok, s nincs, aki megsegítsen.
Vagy mégis lenne? Fenn, az égi kékben,
ahol egyenlő önmagával minden?
2.
Kinek nincs háza, nem lesz soha annak,
hosszú levélbe mindhiába kaphat,
míg a fasorban járkál, alakít.
A lombok között szél süvöltözik.
De ki kit alakít, amíg lombot
hajtogat a szél egy másik lombhoz?
Még az első sor: Uram, betelt nyarad!
Az idő folydogál, meg-megszakad,
míg Te orkánjaidat ránk bocsátod,
herdálják el nem készülő világod.
És gyümölcseink megérleled,
Zamatosak a szőlőszemek.
De ki magányos, mindig az marad,
allékban kereng, hosszú levélbe kap.
3.
A variációink pontosak.
Persze mindig lehetne pontosabb.
Hány variáns ég a szőlőszemekben?
Nyarad betelt, Uram. Hihetetlen!
De érleled még gyümölcseidet,
hiába ízes, lehetne ízesebb.
S a ház, ami nincs, és most már nem is lesz.
A magány késztetés a levelekhez.
Napóráinkra árnyakat bocsátasz.
Hét variáns van, Uram, Te kell válassz.
Aki magányos, már az is marad.
Nézi napórákon az árnyakat.
Sötét fasorban kószál egymaga.
Időd betelt, de tart az éjszaka.
4.
És akkor mondjam, mitől vagyok boldog?
Miért? Mivégre tartnak szét a dolgok?
Mind üveglapra szórt vasreszeléket,
az üveg alá tolt mágnes, a vidéket,
orkánok rázzák, tépik, szétcincálják.
Árnyékban holttá válnak a napórák.
Kinek nincs háza, sose is lesz annak.
A magányosak magukra maradnak.
De nem világos, hogy mégis kinek
irkálják hosszú leveleiket?
Míg Te zamatot érlelsz, önfeledten,
két-három napra garantált melegben.
De vége lesz, a Te időd betel.
Avart kotor a szél, és felesel.
5.
Innom túl sok volna, túl világos,
A kilencedik „pontos” variánshoz.
Csillogása már elönti elmém,
képzelt fasort a hajnali verőfény,
míg a szél a fák lombjába kap,
a láthatárra érkezik a nap.
Több fényt! – ahogy Valaki másutt mondja.
A gyümölcseinkre kinek legyen gondja,
ha nem Neked, Uram? A Te nyarad,
mint borostyánba zárult bogarak,
nem telhet be soha, megmarad!
Napóráinkról a setét árnyakat
felszívja a fény. S ki már nem remél,
megdöbben: befut a válaszlevél.
A siralmas végeredmény
a kilencedik variáns, balcsillagzat alatt
Letelt időd, Uram. Betelt nyarad.
Napóráinkra árnyadat bocsássad,
s engedd szabadon orkánjaidat.
Parancsold gyümölcseinknek: érjenek!
Adj nékik még két délies napot,
égess vadító, erős zamatot
szőlőszemekbe, végső édeset.
Kinek nincs háza, nem lesz soha már.
Ki most magányos, mindig az marad.
Olvas. Körbe jár. Hosszú levélbe kap.
Setét allékban virraszt. Meg-megáll,
míg szél ráz süvöltözve lombokat.
Megkérdeztem Léna nagymamát, mikor fordított először nagyapa Rilke- verseket, hisz rajongása a nagy német költő iránt, előttem is ismert volt. Mindég, mondotta nagymama, ideillő túlzással. Még a tízes években, fiatal költőként kezdette el Párizsban, ahol meg is ismerkedett, többször beszélgetett is a költővel, de a húszas-harmincas években is kísérletezett Rilke versek oroszra fordításával, a megviselt Rilke-verseskönyv Szibériába is elkísérte, de a hetvenes évek elején kapott felkérést egy Rilke-verseskönyv fordítására. A válogatást sajnos nem ő végezte. Akkoriban íródhatott a fenti ciklus, megpróbálta átvilágítani, szétszedni Rilke egyik leghíresebb versét, de tudatában lehetett annak, hogy bármennyire is megmagyarázza és szétszedi, a vers kemény magja érintetlen marad, a költemény nem adja meg magát. Valószínű, ezért illesztett egy nyersfordítást is a ciklus elé. –
Tatjána Bogdanova
BOGDÁN LÁSZLÓ
Vaszilij Bogdanov (1895–1982) méltatlanul elfelejtett orosz költő életművének jelentékeny része, egészen a legutóbbi időkig lappangott, de aztán előkerültek a költő füzetei, és unokája Tatjána Bogdanova, a harvardi egyetem szlavisztikai tanára megkezdte a szentpétervári, szibériai és amerikai füzetek anyagának közreadását, magyarázó jegyzetekkel természetesen, amelyek sokat elárulnak a korról és a váltakozó irodalom felfogásról s arról is, hogy milyen kevéssé értjük a sztálinizmust, irodalmáról és kényszerhelyzeteiről nem is beszélve. Az arisztokrata katonacsaládból származó Vaszilij Bogdanov – unokája már dolgozik a költő biográfiáján is – Párizsban kezdte pályáját, a tízes években két kötete is megjelent (Üvegvilág, 1917, Árnyak délutánja, 1919) 19l6-ban vette feleségül Léna Nyezvanovát, a neves költő unokahúgát, az ismert pétervári belgyógyász kisebbik lányát. Noha szüleik már nem éltek (édesapja tüzértábornokként a galíciai fronton halt hősi halált, édesanyjára a lázadó muzsikok gyújtották rá a kastélyt, apósát részeg vörösgárdisták lőtték le nyílt utcán, anyósa a tizennyolcas spanyolnátha áldozataként halt meg… „A család körül – Andrej Belij szerint – körözött a halál fekete madara!”) Bogdanov és felesége, a húszas évek elején mégis, barátaik kifejezett ellenkezése dacára is, úgy döntött, hazatelepszenek. Szentpéterváron, 1924-ben még megjelent egy verseskönyve (Orosz ábrándok), de hamarosan a gonosz, rosszindulatú támadások kereszttüzébe került s az irodalom peremére sodródott, verseit nem közölték, Dumas, Victor Hugo, Verne és Walter Scott regényeinek fordításaiból élt, s következő könyve, A szuzdáli harangok negyven év késéssel, 1964-ben, a hruscsovi olvadás utolsó pillanatában jelenhetett meg, alaposan kiherélve, ami el is vette a költő kedvét a további próbálkozásoktól, ezután már csak íróasztalfiókjának írt… Utolsó éveinek nagy élménye egy különös amerikai utazása volt…Imádott leánya, Tánya még az ötvenes évek elején ment férjhez a moszkvai amerikai követség harmadtitkárához és távozott az Egyesült Államokba, de a költő útlevélkérelmét következetesen visszautasították, míg kevéssel halála előtt, 1979-ben mégis kiengedték, s néhány felejthetetlen hónapot töltött Berkeleyben, megismerkedett Milosszal és Robert Lowellel, mindketten kiálltak versei mellett s az orosz kiadást jóval megelőző angol és lengyel válogatások utószavait is jegyezték…Mi most a Tatjána Bogdanova gondozta kritikai kiadásból válogatunk, de szándékunkban áll Bogdanov egész hozzáférhető életművét s unokája életrajzát is lefordítani...
A fordító
