A halál elől nem sikerült kitérnem. Gondoltam, utam hosszabb lesz, mesém daliásabb. Ha gondoljátok, értékeljétek életemet szépnek, értelmesnek, hősiesnek. Ettől még számomra csupán egy kudarc fog maradni, elhasalni az üdvözülés kapujában. Most lassan kiszáll karjaimból az erő, mint a kezdet kezdetém, újra magamra maradok, hogy szembenézzek a halállal, a senkiföldjén.
Ha kifogytam volna a szuszból, kérlek csapjatok el. Egyszerűen hívasson magához a főnök, és magyarázza el, hogy a csapat nem tud ilyen fékkel haladni, mint amilyen én vagyok. Legyen profi, pragmatikus, és győzzön meg, hogy szart sem érek, egy határozott mozdulattal intsen a pribékeknek, tuszkoljanak ki a sátorból, lökdössenek, aztán vessenek a csapat dühe alá. Rugdossanak meg, fetrengjek vérben az avarban, majd fáradt fejem utolsó erőmmel nyugat felé fordítsam, és agóniám utolsó pillantásával a poroszkáló csapat után nézzek, ahogy halad az ígéret földje felé.
A kérdés döntéssé érett. Átkelünk a folyón, gólyalábakat ácsolunk a csapat összes tagjának, és megpróbálunk a hegy déli csücskénél, a feneketlen mocsaraknál ráfordulni az ösvényre. A sámán éjszakát tett napallá, hogy bocsánatot nyerjünk lelkeink árnyaira. Talán még van remény, hogy légzésünket ellehetetlenítő bűneink feloldozást nyernek az egek kapujában. Reméltük, hogy nem hagynak el a hatalmas égi erők, hogy csapatunk ereje nincsen fogytán, és bár együtt haladunk, mindenki saját csendjében fogja megérinteni az első ágakat az ígéret földjén.
Álltam a folyó partján, és azon tűnődtem, hogy ha nem lennének csillagok, és az egek csatornáit fellegek takarnák el hajnaltól alkonyatig, mernénk-e ígéret földjéről álmodozni, elindult volna lelkes csapatunk, és egyáltalán, meddig tudnánk kivetni elménk foszló horgait? Talán csak a fellegek lábához. Néztem a pislákoló csillagok fényét, évmilliók fáradhatatlan emléke hozta a mindig állandó, látszólag megmásíthatatlan idő képét. A tábor fölött a kilátástalanság lidérce, ha nem találunk vizet, a csapat egy része visszafordul. Nincs remény. Könyörület Anyja ne hagyj el!
Vétkeztem. Bár az idők régulái tiltják, lelkem tisztasága amúgy sem volt patyolat, elmém kicsapongásai lázadó lelket sejtettek, és ma reggel karnális kapcsolatot létesítettem egy élőlénnyel. Egy kis, prémes, puhaszőrű, omló húsú sivatagi egérrel. Nem volt fájdalommentes, agyamra sötétség borult, de lelkemet új erők, álmok hajtásai nőtték be, újra merek remélni, és a szomjúzás agóniás napjai után újra magamba tudom folytani könnyeimet.
Magunk mögött hagytuk a határhágókat. Türelem, csendes menetelés, előttünk a sivatag. A vége talán a Föld, talán egy Tenger. Része vagyok a csapatnak, sejtje, áteresztek, hajtok, meleget gerjesztek. Folyik át rajtam a nyirok, megszűröm a méregtől, elraktározom a szutykot. Benne ülök a csapattestben, egy tucat sejtközti tér mezsgyéjén, és végzem kis feladatom, tartom a ritmust. Mint a juhok, úgy lépegetünk egymást érintve, porzik lábunk alatt a kövek pora.
Úgy döntöttem, hogy csatlakozom a csapathoz. Életem legboldogabb napja ez. Velük mehetek, beépülhetek az élő testbe, kimászhatok foszló mészvázamból, és elindulhatok arra, amerre véreim jártak. Magamba kell építenem a csendet, elfogyasztanom az elfogadás vacsoráját. Meg kell változnom, hogy elfogadjanak. Rohanok a hegyoldalon lefelé, belebucskázom a patakvízbe, örömömben csak az erdő a társam, ki tudna elítélni, csupán a végtelen, én meg oda megyek, hogy találkozzam vele, és szembesüljek a fénnyel.
