Besötétedtünk, mint a Duna- vagy Volga-parti sirályok röpte fölött az égbolt. Valahová, északra kalauzolna a nyugtalan emlékezet, nincs elfeledve semmi, nincs megbocsátva semmi. Mintha egy kardot rántanánk ki félig a hüvelyéből, de a mozdulat, az aranyozott markolatra tapadó kéz erőtelen. S mindenható generálisaink fújnák, mint paripák a habzó tajtékot, a riadót, a kérlelhetetlen indulót. Merre tartunk ily szablya-tekintetek között, hol a damaszkuszi acél velőig vág, áttüzesíti a hideglelős magányba nehezülő éjeket, s a nappal, a nappal is sötét, árnyak járása félszeg léptekkel, mint a féllábú ólomkatonáé? Időtlenülhet-e a halandók perce, megváltható-e sorsok, fények, borok ragyogása közt a nap, mely múlik csendesen, vigaszként talán egy múlt századbeli vallomásra, hogy a lélek szervei átültethetetlenek, mert átültethetetlen e mai kor a voltaire-i utópiákba, hol méz csorog, s bőven jut mindenkinek, nincs szükség tulajdonra, állatbőrökre, netán málhás pénzzsákokra, csak arra, hogy higgyük, a világ rendje egységes. Ami soha nem volt, mert nincs két egyforma agybarázda, s nincs más, csak kihívás, a kor horatiusi kérdései, próbatétel, de főképpen magunk előtt, a szépségkeresés lelkiismeretében, mely nem altatható és áltatható semmivel, a józan ész követeli birtokát. Elindulok az őszi derengésben, miközben sötétednek Európa világítótornyai, lámpások helyett jánosbogarak világítanak, s üzenetek érkeznek a mindenség világjárta képernyőiről, villany nélkül, csak a belső szemből, mely nem küklopszi, igázó tekintet, hanem a világosság indíttatására néz rám. Ha végigmegyek városom utcáin, a toronyóra a rendre figyelmeztet, mely lőn a semmiből, érvényes minden időben és áthat mindent kérlelhetetlen logikájával. Ami ma maradt belőle, a tagadás és igenlő fejbólintás kereszttüzében benne van a járásunkban, botladozva, menetelve vonulunk ki és be a történelem szélszakította ajtóin, s ha lenne kérdés, melyet feltennénk, nem lehetne válasza más, mint hogy vagyunk, s életünk, énünk nem eszköz, hanem cél, nem a túlélni-hagyj egyperces helytállása, hanem a mássá-többé-lenni-hagyj akár dühöt szikráztató felkiáltójele. A különc sorsa nem csak a magány, mert többet sejt arról, hogy az őstudás magvát hogyan kell kinöveszteni, fává terebélyesíteni, mint az, akinek elviselhetetlen az egyszerű, klasszikus csend, a csend, melyben magunkkal beszélgetünk a számvetésről, többszörözött énünk jelenik meg előttünk, más-más életidőből hívva vagy űzve a múltba mai arcmásunkat a tagadhatatlan jelenből, mivé lettünk, és mivé válhatunk még? Lakunkban mennyi a fölösleges tárgy, az elhajítandó kacat? Egy gyertyacsonk a kolozsvári Szent Mihály-templom húsvéti körmenetéről, a C-dúr Mozart-mise emléktöredéke, vagy két szál színevesztett ibolya egy bohó áprilisból, midőn világok fonódtak szerelemmé. Mindez ködösül, csak a kárvallottak szépítgetnék, őriznék a tárgyi múltat, ha az már lényegtelen, midőn erőt nyer a szóban. Ellentmondok: mint régi ruhadarab, hozzánk nőnek a múlt tárgyai, vetkőzni így hát nem erényes, mert nem az emlékezés fáj, hanem a nem-emlékezés, s néha mintha a fordítottja lenne igaz, egy fénykép vagy egy visszatérő látomás életünk meghatározó részévé válik, tart és megtart, vagy veszejt, a tudatalatti mélyrétegeiből előbukva.
Sötétedünk, álmaink hívnak, jelzéseket küldenek a jelenbe, s hogy most minden eldől, mégsem hihető. Lidércnyomásos holtakkal álmodni nem jó, hiányoznak életünkből a derű állomásai, a tenger, ahol kitárulkozhat a lélek, mely rokona a víz zabolázhatatlan szeszélyeinek. S az éj halálpillangók, denevérek röpte, de a ragyogás belső lélek-évszaka is, az aranyé. A tinta száradása a vakító papíron, midőn élni kezd a szómágiában, teremteni kezdi magát egy öntörvényű világ, mely sohasem létezett azelőtt, hogy a keletkezés formát adott volna néki. Az éj a meztelen testek impesszáriuma is, vagy az írógép, hangszer fölött görnyedő gerincé, a leütésektől sajgó ujjbegy, s végül, a szellem fenséges nyugalma, a munkáé, mely a szobrásznak megfeszítő testi erőnlétet is kíván, a betű emberének pedig állandó nyelvi jelenlétet, őrködést a világítótoronyban, hogy figyeljen az érkező, váratlan fényjelzésekre. A jelzések pedig fölizzanak a mélyvilági sötétben, szólítanak a láthatatlan társak, időn túl, valóságon túl, kirekesztve a kulcsfontosságú pillanatból mindent, ami köt a földi vonzásban.