"Édes Istenem, tudsz Te magyarul?"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 20. (538.) SZÁM — OKTÓBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Cseke Péter
Mekkánk, Kisbacon
Karácsonyi Zsolt
„Optimista vagyok, másként nem tehetek” - Beszélgetés Lakatos Mihály íróval
Jancsik Pál
Vox humana
Szőcs István
TALLÓZÁS - „Ergo mentem és vagáltam…"
VASZILIJ BOGDANOV
Egy Rilke-vers átvilágítása, avagy a csőd beismerése
Szálinger Balázs
Nyílt nap
Dobai Bálint
Szegény Suzy az írótáborban
Dimény Lóránt
A honfoglaló magányossága
Király Farkas
Rajzok az amorfózisról
Váradi Nagy Pál
Kétarcú Jána
Nure kapo
Ungvári László Zsolt
Európa világítótornyain
Villon
Öregek rézkürtje
Fábián Lajos
Rövidprózái
Balázs Imre József
A mélyszerkezet kitüremkedései
Bakk Ágnes
Mágikus füzér
SZABÓ ANDRÁS PÉTER
A Generalissimus Siculiában
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATUNK - ZENÉT? - meg – ÍGÉRT zene
Novemberi évfordulók
 
Ungvári László Zsolt
Villon
XX. ÉVFOLYAM 2009. 20. (538.) SZÁM — OKTÓBER 25.

Kenderkötelek hajlonganak a szélben, lila, szederjes nyelvüket kiöltik a nemlétbe hibbant akasztottak, s az utca melletti temetőben, ahol lakott François Montcorbier – Villon, földdel sózott holtakat emeltek ki a sírból, tettek ki száradni a bitókra, hullaszagú és tölgyillatú napfényes délutánokon kéjhölgyek és gyermekek sétáltak itt, a középkor alkonyán, midőn először tűnik föl a trágár, s végül Mária-himnuszt invokáló költő stanzáiban Vergilius verssora, mint az egyetemes költészet első emléke versben; szétosztja Hagyatékát bő kézzel, hat garasát három árvának, s levágott hajfürtjét is, mely babérként lóg az egyetlen, róla fennmaradt középkori metszeten.
Villon kora következhet még, Frémin jegyzi ma is a sorokat a fehérre meszelt apátságban, s François a bordélyházaktól a Sorbonne pulpitusáig emeli rangját, ő, az arcátlan igazmondó, kinek nem adatott palást, királyi, de mindig kegyüktől vagy rendőrfőnökök halálítéletétől függött sorsa, rablóbandái fosztogatásaival együtt, a halálos késszúrás alól is felmentetten, Párizs városában, majd száműzetésben, a végső eltűnésig, kevéssel harmincadik életéve után.
A lázadó fellebezés a társadalmi vasszigor ellen mindig győz, nem a törvényhozók, álságos bíborosok döntenek a szóródó időn, a vers marad, megénekli Párizst, asszonyaival, kurtizánjaival, de arcot fordít az ifjúságát sirató öreg cigányasszony és  a költőt végig kísértő, fekete virágként lehajló halál felé is.
Franciaország, hol van letűnt középkorod? Akár az Afrikába szegődött Rimbaud, a tizenkilenc éves zseni, az addigra kiégett költőviador – mi is fegyverkereskedők leszünk? E kamasz váteszi sáfárkodásai a szóval, a hangzókkal, zenével ma sem korszerűtlenek, bezárnak a metrumba, a halhatatlanságba, midőn jövendő korok döntenek, ki érdemli azt meg – egekig dörg választott mércéjük basszusa.
Ófranciából magyarra és más nyelvekre tolmácsolták, máig hat Villon, bár életműve mindössze száz és pár oldalnyi verset, balladát, a Kis és Nagy Testamentumot fogja egybe. Változó korok küszöbén előkerültek a polcról e versek, sőt, másolták is a harmincnál több kiadást megért Villon-remekeit – vallotta Faludy György az 1940-es évek történelmi forrongásaira emlékezvén.
Egyszerre kivonja bábjátékos kezét a földi életből a költő, eltávozik, elindul a bozótos ösvényen, egyedül, mert útja magányos a versben, mert magányos a teremtés állapota is. Villon sorsa ahhoz a vásártéri könnyező bohócéhoz, vagy a fölöttes tudásban verhetetlen, formaalakító ösztönben sziporkázó dalnokéhoz hasonló, aki túllép kora elefántléptű dogmáin, és játszik, mindenek ellen, a Bastille kapui előtt is, a Sorbonne magisztereként is, az egyetemen, mely Franciaország egész szellemiségét jelentette az 1440-es években, a börtönőrök képébe vigyorog gyúnyosan és kesernyésen, vagy kérlelhetetlenül néz szembe a bakóval és a bárddal. Különös összjátéka a hányatott sorsnak, hogy halála körül ma is legendák terjengenek,  s ő visszanéz kajánul a rá hurkot vető törvényre, eltűnik szellemárnyként a ködben. Egyénisége összetett – a kései középkori írástudók, a reneszánszbeliek össztudással bírtak még, a csillagászat, a matematika, mint az ókori görögöknél sem, nem vált külön Villonnál, fegyelmezett önképzésre volt szükség, hogy a költő megteremtse saját múltja, jövendője egyetlen, számára lehetséges verses világegyetemét.
A kalligráfia, a betűmetszés gyönyörű tudománya éltető erő, de a nyomtatott könyv, a betű tisztessége, az írás erkölcsisége lazul ma. Szigorú  kitartás kell most, kiűzetés a gépből, hogy az, mit két mezítlen, szent kéz művelt, csiszolt régen tökéletessé – legyen mesterhegedű, költemény vagy kézzel írott művészi értékű kódex – tovább éljen, s megmérettessék valódi törvény szerint. Villon mérlegre tette a kort, amelyben élt, s Galileo Galilei vagy Giordano Bruno sem tett mást, mint hogy megteremtette a maga heurisztikus önvilágát. Mi más lehet szebb a pillanatnyi létezésben, mint fel- és kitalálni a Valamit, ami a természet bonthatatlan rendjében a szellem öntörvénye szerint jön világra – születik, mint a gyermek.
A szegénysorsú Villon talán csak akkor kesergett, mikor rádöbbent, nem fogadja el kora, és ismétlődő, kóros bűntettei miatt üldözi, hallani sem akar az erszény- és polgárpukkasztó, kimondott igazságáról, mely a szegényeké. Ezért, hogy a vastag Margot – kedvenc  kurtizánja – unta az éles elméjű költőt, de a verseit talán értette és szerette is. A testi gyönyör vadóc Villonja mégis száműzött, kitagadott életű volt.
Örök vágáns ő, akár Faludy György, aki máig a leggyönyörűbb átköltéseket álmodta papírra a poéta verseiből, s pályája kezdetén az első, nagy, és a haláláig tartó dobbantást ezekkel a balladákkal s a Testamentum szövegével tette. Nem nyughatott soha, megszállott útjáró volt, a szellemiség szabadságában és a földi kötöttségben is. A könyvzúzda, az átok, a kitagadottság legtöbbször lángot gyújt ott is, ahol a disznófejű bitorlók nem is sejtik, mert a költő nem arra születik, hogy hallgasson: nagyobb nyomásban nagyobb erőfeszítést tesz, hogy megmaradjon.
Halálra is kényszerülhet, mint Ingrid Jonker. A páratlan zeneiségű verseket komponáló finn költőnő ifjúkorában vetette el életét, betáncolt a tengerbe, míg végképp összecsaptak feje fölött a végleges enyhet adó hullámok. A tragikus felhang sok költő regiszterében, lírai kelléktárában megvan.
A lázadó, az igazságért mindent vállaló, és minden hazug elvet feladó Villon egyéniségéből kitűnik, hogy nincsen sem vissza-, sem ki-,  sem hátraút a teremtésből, mert adatott a képesség, a lélekszikra. Te, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! – írja Dante a Pokol bejáratánál állva, s megnyitja a kaput, alászáll a mélyvilágba, hogy fölragyogjanak végül sorai a Purgatóriumban, s esztendeig tartó teremtő harc után, vörös lázban égő szemmel tegye le a tollat, a megváltás arany röptével szállván le a Paradicsomból a Földre, visszatérvén a való világ törvényeihez, megnyugodván a teljesített kihívás, a befejezett írás szépségében.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében