1. A hanyattfekvés hátrányai és előnyei
Egyik az, hogy énem beleragad a nem-énbe. Másik az, mintha lépcsőházba érkeztem volna éjszaka, mindent ellep a sötétség. Örülök neki, legalább nem kísérget árnyékom, mint besúgót a múltja. Iszonyú erővel szögeztek bele a földbe, csak hogy megszabaduljanak tőlem. Csöndbe fagyott alakom szétporladásra váró, ideiglenes megoldás, az volt életemben is. Közben rettenetesen elzsibbad a hátam emléke (lyukad ki – mondanám – ha csúfolkodhatnék a belém öltözött ürességgel), hiszen a legtöbb világvallás szerint majdnem egy örökkévalóság telik le, amíg változtathatok test nélküli testhelyzetemen. Nem vagyok csiklandós, így nem zavar az, hogy mindenféle nyüzsgő kis élőlény hancúrozik rajtam. Túlhaltam őket, később telik le a nem-én időm. Nem mocorgok, lélegzetet sem veszek, és nem próbálok fölhajolni a test leggazdaságosabb deszkadobozából, koporsómból.
Ezek után ne lepődj meg azon, hogy mindig oldalamra fekve aludtam át életem jobbik részét. Nem a mindnyájunkat fölébresztő horkolásom miatt féltem. Ha majd elporladok, ez a vízszintes zsibbadás kimarad belőlem. Morbidnak véled? Próbáld ki, majd együtt hallgatunk a sötétben, ahol minden – hívő és hitetlen – marha fekete…
2. Agónia
A gyűlölet csöndes órájában, amikor már csak a tekintet izzik a fájdalomtól. A kiköpött fogakat, letépett körmöket, kín és borzalom megannyi üdvjelét eltakarították, a hóhér sem szítja tovább serpenyőjében a parazsat. Az iszonyatnak hörgéstől nem karcolt pillanatában, amikor a merő seb arc már mindenkié, mint az égbolt. A kínzókamra bágyadt félhomályában, amíg ebédszünetet tartanak a vallatók. Amikor vér, ürülék és genny tagadássá lényegül, a szívverés már a túlsó parti döbbenet megalvadó visszhangja. Már kész a lélek, de a test még erőtlen, arra sem képes, hogy kilehelje a megfoghatatlan borzadályt. Isten félrefordulva hányja ki kegyelmét, misztikus rózsa fuldoklik vizeletszagban. Minden megkínzott test, meggyalázott lélek, összetört akarat nevében. Az életvágy örök vesztesei, a szorongás és félelem tönkrevert bajnokai, az ártatlanul meghurcolt gyámoltalanok, a kicsúfolt és mindenükből kiforgatott élhetetlenek üveges tekintete előtt. A gyűlölet csöndes órájában már csak a bosszúvágy csörgedezik az erekben. Nincs feltámadás, csupán a haldoklás szégyenteljes neszei, a szenvedésen túli félelem üres vonaglása. Hideg cementen az ürülékbe dermedt pillanat.
A gyűlölet csöndes órájában valld be, hogy szeretsz. A megkínzott lélek nem válaszol, önzésed csöndjében sikoltóan éles a másik hallgatás. Döbbeneted nem hosszabbítja meg az eltaszított szerelmes haláltusáját.
3. Az ő álma vagyok
Legkellemesebb érzés az, amikor tudod, hogy valaki szeret téged. Te vagy az élete, mindenki más melletted csupán papírfigura, kellék, árnyék. Látásodra elpirul, hangja reszket, amikor téged szólít. Mind az apró jelekből, melyeket utadban hagy, mind a nagy tettekből, amelyeket neked címez, egy bizonyosság süt feléd: szeret. Minden mozdulatod, gesztusod, szavad, cselekedeted boldogságot gerjeszt benne. Szeretete aurájában boldogan ragyoghatsz: a tökéletes te vagy. Mindezért semmit sem kell tenned, már mindent elkövettél azzal, hogy létezel. Vér, kard, gyöngy és por kibírhatatlan pillanataiban az erő számára te vagy. Mennydörgés dübörög, villámok cikáznak körülötted, majd diadalmas szivárvány övezi homlokodat: szívverését hallod, tekintete kutat utánad, szerelmes mosolya süti arcodat. Kihagyhat eszméleted, szívdobogásod, elveszítheted önmagad is: rád-gondolásában immár mindörökké és szüntelenül létezel. Az ő nappala, gyönyörű világra nyíló ablaka a te lelked; kétségbeesése éjszakája, szívbe markoló rémülete is te vagy azzal, hogy holnap talán nem leszel… Ezt az egyet nem ronthatod el életedből, légy bár erős és aljas, vagy gyáva és gyenge. Viszonzod érzelmeit, ügyet sem vetsz rá, másért lobogsz, kiégtél, meghalni szeretnél, mindegy: az ajándék számára te vagy. Tekintetének fényében ragyogsz hajnaltól hajnalig: a kiválasztott te vagy.
Éjjel álmomban ismét szeretett az egyetlen, aki önzetlenül képes volt szeretni engem, nem önmagamért, nem értékeimért vagy silányságomért, nem önmagáért és nem kettőnk egymás fölötti győzelméért. Álmomban ismét az szeretett engem, aki csak szeretni tudott, semmi mást meg nem élt. Szeretete forróságából kiemeltem piruló arcomat: megint arra ébredtem, hogy árnyék vagyok. Szeretem az éjszakát, tehetetlenül várom az álom folytatását, találkoznom kell az egyetlennel, aki tényleg tud szeretni. Szeretnék belehalni abba az álomba, amelyben ismét szeret engem az, aki csak ezért létezik. Nem akarok fölébredni az ő álmából. Nem akarom, hogy ismét nappal legyen számító szépséggel, képmutató jósággal. Közönyöddel többé nem árthatsz nekem, hiába löksz ki tekintetedből. Noli me tangere: az ő álma vagyok.
4. Játékok
Névnapjára egy kisautót kapott ajándékba, Alfa Romeo márkájú, ezüstözött játékcsodát, amelyik fémes hangon tülkölve vette az akadályokat a szalagparkettán. Sajnos, a távirányítós autó nekiszaladt a szekrény sarkának, és hörgő roppanással elhallgatott. Szíve összeszorult a bánattól: amikor a felnőttek nem figyeltek oda, összezsugorodott a kisfiú és beleült a sérült autóba.
Göndör hajú, szőke Barbie-baba pihegett mellette az ülésen, és hangosan sikongott:
– Lassabban hajts, úgy félek! A férfi beállt autójával egy lassan döcögő dömper mögé és arra gondolt, mekkora öldöklés lenne abból, ha minden felnőttnek megadnák a fegyverviselési engedélyt. Egy élesebb kanyarnál előzni próbált: sziklának vágódtak és elsötétült előttük a világ.
Napsütötte udvaron tért magához, könnyedén suhanó hintán lebegett. A szőke Barbie nem volt sehol, de egy ifjúnak, aki férfias bátorsággal suhan a hintán, nem illett holmi játékbabákra gondolni. Főleg azért, mert ezüstcsövű kis revolvert szorongatott a kezében, azzal vette célba a gesztenyefa koronáját és fölötte a felhőket. Nagyot dörrent a játékpisztoly és közelebb jöttek a felhők.
Amikor föleszmélt a férfi, az alkonyi vörös fényben fürdő kis szoba foteljében ült. Csöndesen köhécselő, égő arcú szőke kislány játszott a szőnyegen billentésre sírva fakadó Barbie-babával. A másik Barbie sápadt arccal hajolt egy könyv fölé, könnyeit morzsolgatta el szeme sarkában. – Ne bőgj, a k…a istenit, ne sírj! – zihálta a férfi feleségének. Idegességében célba vette mindkettőjüket, majd halántékának fogta a gyermekkorából átmentett játékrevolvert.
(A kisfiú játékautót kapott ajándékba névnapjára, de ő – a vendégek nem kis derültségére – Barbie-babát akart.)
Valaki szedje össze a játékokat a dörrenés után…
5. Küklopsz
Kezdetben egy darabból volt az életem, az egészet álmodtam. Reggel arra ébredtem, hogy álomszerűen áttetsző a napfény, az égbolt és a pázsit a parkban. Délelőtti zsibongó melegben is elaludtam, nem féltem az álmoktól, amelyek olyan valóságosak voltak, mint a nappali fény és árnyék a felhők alatt. Aztán valamit ottfeledtem az álmomban, később visszaaludtam, de nem találtam meg sem azt az álmot, sem az elvesztett holmit.
Serdülőkoromtól kezdve rossz lett a nappal, beteljesületlen vágyakkal, és kívánatos lett az álombeli élet édes ízeivel. Este gyorsan leltároztam, hogy semmit se vigyek át a túlsó partra, az álmomba. Aztán megismertem az álmomba betolakodó némbert, és azért aludtam el, hogy rátaláljak az álomra, ahová ő nem tud befurakodni. Alighogy megtaláltam azt az álmot, ott szerettem volna maradni, hogy ne ébredjek rá az álmomba benyomuló arcra. Mindig kényes voltam az álmaimra, olyan menedék volt az, ahová nem szívesen láttam vendéget.
Már öreg vagyok, bele fogok aludni az igazi semmibe, ahol nincs álom. Jó lenne tovább álmodni azt, hogy nem leszek, de bekerítettek ezek a misztikus ködnyalók: álmomból nincs menekvés a nemlétbe, a nemlétből nincs kiút a valóságba. Néha eszembe jut, hogy álomszerű életemben képes voltam fölébredni kínos álmaimból, illetve folytathattam a bódítóan delejes álmot, ha visszaaludtam. Ma már nem érdekel az egész: nem szeretnék fölébredni az utolsó álmomból, nem akarok az ébrenlétbe se belealudni undorítóan nyálkás tekintetek elől. Nézem, hogy látnak, látom, hogy álom az egész. Látom a háromszögbe zárt szemgolyót: senkit sem álmodik, üres. Beleestem az álomba, fuldoklok és haldoklok az égbolt egy szeme előtt. Behunyom egy szemem, senki sem érdekel. Megvakított a tenger, az égbolt is kialudt fölöttem. Sötét van, de nem félek tőle, hiszen belőlem árad. Éjszaka azt álmodom, hogy nem álmodom, reggelre meghalok. Aludni akarok, vagy arra az álomra ébredni, amelyet egy szememmel láttam.
6. Moebius-keringő
Én nagyon szeretlek. Te iszonyodsz tőlem. Ő mindennek kivárja a végét. Eljön hozzám. Rólad faggat engem. Te mit sem sejtesz az egészről. Továbbra is kerülöd árnyékomat. Székedet arrébb húzod, vigyázol, hogy ujjal se érints. Reszketek a félelemtől, szégyentől és vágyakozástól. Ő is én lesz: téged akar. Te is ő vagy: sorsom nem érdekel titeket. Én szeretnék létezni helyette, hogy szeressél. Ő előrevetíti könnyed kalandotokat abba a délutánba, ahol már nem leszek. Ti vagytok a győztesek. Nyugalom: ők – mármint az istenek – nem léteznek. Csak az én leforrázott arcom süt vissza a túlvilágról. Ez az este már nem a miénk: én nem bírtam lenni, te nem voltál, ő rég halott. Mások tekintetében vöröslik az alkony. Felhőpárnán ébredő szél reszket a kíntól: az álombeli ajkat keresi, amelyről tovalibbent. Lehull a rózsa.
++++
Visszanézek: tükrödben megpillantom elkínzott tekintetét. Szeressed őt!
7. Vallomás
Ha egy délután azzal érkeznél haza, hogy szeretsz! Késő őszi, rozsdás hangulatú alkony ragyogna be a hideg ablaküvegen, szívemen átsuhanna a kikerülhetetlen elmúlás hófehér angyala. Éppen dolgaidat rendezgetném szeretetükre éhesen: sóhajtásommal simogatnám fogasra árvult blúzodat, féltő gonddal pucolnám fényesre poros arcú, gyűrött lelkű félcipődet. Közben mindegy lenne, hogy hová irányul tekintetem, hiszen, mintha sűrű tömegben lennék, falakról, bútorokról, szőnyegekről is te nézel vissza rám.
Évek óta képtelen vagyok mást látni kívüled, másra gondolni hiába is akarnék, hiszen olyankor is felőled eszmélek magamra. Próbáltam én szabadulni a te hangodon szólaló belső beszédemtől, ezer szemed pillantásától is menekültem, de amint a legtávolabb kerültem tőled, magához ölelt lelked sötét árnyéka. Hozzád igazodásomban eljutottam a végső önátadásig: rajtad kívül nem találom hozzád igazodó önmegadásom. Talán gyűlölsz, vagy egyszerűen terhedre vagyok néma ragaszkodásommal, nem tudom, de megérdemelten bele fogok halni abba, hogy válasz nélkül hagysz.
Egy délután viszont azzal a hírrel érkeznél, hogy szeretsz. Miközben cipődet rángatnád le, lángszóróként érne hangod arcomig, megperzselné könyörgő tekintetem, lángba borítaná körülöttem a szobát. Riadtan zakatoló szívverésemtől alig hallanám csöndes, komoly szavaidat, miközben megsimogatnád csúnya, öregedő arcom. Hirtelen beesteledne, de én ott maradnék ébrenlét és álom, alkony és este leheletvékony határán, életfogytiglan örömtől égő szemekkel. Olyan biztos és egyszerű lenne a létezésem attól, hogy szeretsz: a nagy titoktól ragyogva járnám hétköznapi utamat a félelmek és kudarcok szövevényében, gondolataimban kiolthatatlan rád-eszmélésben.
Egyre nehezebben találok rá a két nemlét közötti nappalomra. Nem vetted észre, mert előtted is eltitkoltam azt, hogy a tegnapi napom már visszaolvadt a születésem előtti nemlétbe. Félek a holnapomtól, melynek ajtaja a halálom utáni nemlétre nyílik. Tegnap éjszaka azt álmodtam, hogy tíz körömmel kapaszkodom a hajnal piros csíkjába, aztán a görcs kioldódott, és én zuhantam visszafelé a semmibe. Nem merek elaludni, félek az éjszakától, ahonnan nem lesz újabb ébredés, mert pereme a nemlét. Napról napra haloványabb fénye nappalomnak, ahová fölkapaszkodom, hogy találkozhassak veled. Szavakká változóban elnémít a semmi árnyéka, némán tátogok alakod körül.
Talán holnap délután, talán sohasem… Hitegetem magam, mert élni szeretnék: egy késő őszi délután azzal az örömhírrel fogsz hazajönni, hogy szeretsz. Ma még fáradtan érkezel haza, ideges hangon válaszolgatsz ostoba kérdéseimre. Miközben újabb cigarettára gyújtasz, megszégyenülten hátrálok kifelé a szótlanságban önmagára záruló látóteredből. Szanaszét dobált dolgaid biztatóan lüktetnek felém, szinte hívnak, maradjak velük, amíg elmúlik fáradtságod. Nem merem elmondani neked, hogy ez a hallgatásodat övező várakozás éltet. Pillanataim feltöltődnek jelenléteddel, fokozatosan nyerem vissza lélekjelenlétemet. Lélegzetvételem is áldozat magasztos alakod körül. Semmi vagyok, egy álom, amit nagyon rég álmodtál, lelkedben emléknyoma sincs. Holnap?
8. Viszontlátásra, édes!
Fogalmam sincs arról, hogy van-e túlvilág, és ha van, milyen ott a program. Egy biztos: ha a halálom után vagy később, egy letelt örökkévalóság után én fölérzek és körülnézek, első pillantásommal téged foglak keresni. Előttem sem isten, sem másféle lény meg nem állhat, amíg nem tisztázza, hogy te hol vagy, mikor láthatlak, szabad-e a társaságodban lennem, legyen az a pokolban vagy menynyországban, a közeledben édes mindegy. Természetesen nem akarok már az örökkévalóság utáni első délután tolakodónak mutatkozni előtted, ezért az első intésedre elfogadom azt a helyet és szerepet, amit nekem engedélyezel. Ha téged zavarnálak végtelen idődben, annyival is beérném, hogy időket mérj ki, amelyekben láthatlak: éjszakákat, amelyekben kereshetlek, és akár évezredes nappalokat, amikor nem szabad a szemed elé kerülnöm. Másféle örökkévalóság nem érdekel, csupán az, amelyikben te is jelen vagy. Velem ne kísérletezzen senki természetfölötti lény, ne is ébresztgessen, csak akkor, ha biztos abban, hogy neked is közöd van ahhoz a túlvilághoz, amelyikbe engem bebörtönözne. Sem élet, sem halál, sem test, sem lélek nem érdekel nélküled. Én körülnézek abban az új virradatban, s ha nem pillantalak meg téged, akkor addig üvöltök, amíg rám szakadnak az összes egek. Ha pedig mégis anynyira utálsz, hogy nélkülem kell neked a teljes túlvilág, akkor boldog föltámadást, édes, én maradok a földi létezést követő megsemmisülés biztos örökkévalóságában. Itt szerettelek, és itt várom be, amíg eltelnek a különböző örökkévalóságok, amelyekből kiábrándulva visszatérsz majd a te érintésed melegét őrző poraimért.
