„A pöttyös lányregényeken szocializálódott egyének ritkán kapnak kezükbe háborús történetként címkézett könyveket” – ha ajánló szöveget írnék, valószínűleg így folytatnám ezt a mondatot: „kivéve, ha az nem dél-amerikai író tollából származik”.
A dél-amerikai nagy mesélők legendáit nevezhetjük szürreális történeteknek; hol mély titokzatosság lengi be e műveket, hol pedig a nyers szókimondás rémíti meg az olvasót vagy okoz megkönnyebbülést a közönségnek. A úgynevezett háborús regényeik sem a szó szerinti háború borzalmairól szólnak, hanem sokkal inkább az azt kirobbantó mítoszról, annak fülledt romantikájáról – vagy éppen fülledt erotikájáról.
Augusto Roa Bastosban a mágikus realista stílus egyik ősatyját tisztelhetjük. Eddig egyetlen magyarra fordított műve nem is cáfolja ezt az állítást. A vérbosszú, az őrületbe kergető szerelem, leprás hősök és orosz, szentségimádó orvosok váltakoznak egyazon történet különböző színterein – kerek, egész világot alkotva.
A paraguayi író Embernek fia című regényében a legenda mindig újraírja önmagát, önmaga keretét, amely végül a profán mindennapokba hajlítja a mítoszt vagy a mitikus szereplőket. És utána nem mindennapi nyersességével vált ki megdöbbentő hatást.
A történet nem egységes helyszínen zajlik, nem egységes időben és nem is egységes elbeszélői hangon, a cselekmény (hogy mégiscsak követhessük az arisztotelészi sémát) az utolsó részben válik egységessé, holott az elbeszélői hang épp ezen a ponton vesz meglepő fordulatot – egy írástudatlan apáca képében…
Az elbeszélés előzőleg említett nyersessége jelenti egyrészt az erőszak különböző formáinak megnyilvánulásait. Másrészt a halálbátrak (értsd: a halálfélelmet nem ismerő alakok) vakmerő, néhol már-már emberi méltóságot sem becsülő tetteit és végső haláltusáját takarja. Számos szereplő csak egy-egy történetfoszlányban bukkan fel. Például a gonosz ikrek, akikkel először a könyv legelején találkozunk, a végén megtorló kegyetlenségükkel tűnnek ki: húguk megerőszakolására a tettes keresztre feszítésével válaszolnak. A megerőszakolás ebben a környezetben elfogadható mozzanattá válik, senkiben sem kelt felháborodást. Az áldozat sem akar az aktusról tudomást venni. Csak az európai gondolkodásmódot tekintve válik a nemi erőszak bűntetté, a regényben (és valószínűleg a dél-amerikai kultúrában) az ok-okozati lánc egyik szemét alkotja.
A kis paraguayi faluban zajló történéseket, a lakosok sorsát a történelmi események és a pletyka (értsd akár legendának) határozzák meg. A titokzatos orosz, Aleksei Dubrovsky végzetét a falu lakóinak kollektív véleménye titkos módon határozza meg (a végzet egyébként ugyanannyira titokzatos marad). Érdekes megfigyelni a történetet a talán egyetlen európai származású szereplő szemszögéből, hiszen ő más értékrenddel és hagyománykészlettel érkezett ebbe a közösségbe, és talán ez a másság is okozhatta vesztét. Mítosz lett belőle, a (néhol jóindulatú) pletykák áradatának köszönhetően.
A mítosz hihetőségét, szilárd talaját a vallásosság erőteljes jelenléte „biztosítja”. A segítő hit, amelynek ereje nem a mindennapi csodákban, hanem inkább természetesnek tűnő jelekben mutatkozik meg: a titokzatos orosz (aki történetünkben nem főszerepre, hanem csupán epizódszerepre van ítélve) egy feldőlt Szent Ignác-szoborban pénzt talál. Ezt a mesélő későbbi, titokzatos eltűnésével hozza összefüggésbe, de a részletek balladai homályba vesznek. Titokzatos gyógyítási képessége emeli őt gringó státuszából szinte szentté, később eretnekké, akit a pénz, pontosabban a gazdagság megkísértése megváltoztat – magyarázatok nélkül deviánssá formálja alakját vagy legalábbis viselkedését. Ezt a közösség már nem tudja elfogadni, és hirtelen eltűnése már csak „hab a tortán” ahhoz, hogy a lakosság szemében eretnekké váljon. Utolsó éjszakáján azonban erőszakot követ el, ha nem is az európai „értelemben”, az első, általa meggyógyított és őt imádó lányon.
A többi szereplőnek is hasonló sors-keresztet kell hordoznia. Talán csak az egyetlen kiválasztottnak nem, akinek a sorsa viszont Jézus fiatalkorára emlékeztet: a legendafüzér talán egyetlen fő(bb) szereplője, Cristóbal Jara, Kirito, akinek szülei a rabszolgaságból csodával határos módon menekültek meg, majd a legenda szerint egy vagonban laktak, amely megmagyarázhatatlan módon eltűnt eredeti helyéről, úgy, hogy mindeközben e csodának egyaránt voltak vélt és valós tanúi is. Cristóbal vakmerően küzd hazája szabadságáért. A katonák „valamilyen” vakságnak köszönhetően nem veszik sohasem észre, pedig ő a fő célpont. Később őt küldik egy halálos misszióba, hogy a néha betoppanó mesélőnek, Vera hadnagynak és szomjazó csapatának vizet szállítson. Utolsó csepp erejével küzd, s e harc közepette megtalálja a szerelmet, amelyről – ahogy egy romantikus hőshöz illik – nem derül ki, hogy beteljesedett-e. Csak a másnap bekövetkezett halála a biztos pont.
A regény több részre osztható: időnként Vera hadnagy naplóját és emlékiratait olvashatjuk, másszor a távolságtartó elbeszélő szemszögéből figyelhetjük a dolgok akadozását, de a missziós munkát betöltő apáca sűrített stílusban leírt vallomása és végül az épp csak egyszer említett orvosnő „belefirkantása” is a regény hangváltó szerkezetét „alapozza”. Mindez egy lehetséges történést, ok-okozati szálat támaszt alá, ahogyan mindegyik szereplő külön-külön is. A legendák eredete nem tisztázott, forrásuk esetleges, a szájhagyomány vagy a napló őrzi. De mindent beleng a személyes tapasztalat relativitása, és talán ebben rejtőzik a mágikus realizmus „fullasztó” ereje.
Augusto Roa Bastos: Embernek fia. Noran Kiadó, Budapest, 2008.
