Különös címmel megáldott történeti munka látott nemrég napvilágot az 1950-es évek székelyföldi valóságáról és valótlanságáról. Bartók helyére bizonyos Bottoni lépett, az este helyére pedig a nagy Sztálin, a napszakokat is erős kézzel vezényelő karmester, így született meg a bizarr népies csendélet, és a mű, a Sztálin a székelyeknél. Ám a szellemes kép valójában nem a fiatal kutató találmánya: Rainer M. János magyarországi történész 2005-ben megjelent könyvismertetéséből kölcsönözte, a szerző engedélyével, és a Generalissimus sem járt soha személyesen a szorgos székelyek között, nem fogadták kenyérrel Székelyudvarhely határában, nem avatta fel saját szobrait és nem zarándokolt el a Hargitára sem, hogy éhes szemeit a kies Siculia végtelen fenyvesein és véges pityókaföldjein legeltesse. A cím mégis nagyon találó, hiszen a „marslakóként közibénk pottyant” Stefano Bottoni annak a Magyar Autonóm Tartománynak a történetét dolgozta fel, amelyet a nagy Sztálin ajándékozott a székelyeknek, kéretlenül, és a Román Népköztársaság szándékaival teljesen ellentétesen. Úttörő munka: ez az első olyan könyv, amely öszszefoglaló igénnyel szól a MAT-ról, és teszi mindezt úgy, hogy szűkebb témáját az ötvenes évek, illetve a magyar-román kapcsolatok történetébe ágyazza. (A történész alapossága bizony nem kevés kitérőt és szerkezeti egyenetlenséget is szül, de a szöveg ettől még működőképes.)
Bottoni e furcsa, előzmény és folytatás nélküli tünemény, az 1952 és 1960 között létezett „kis Magyarország” bemutatását azzal kezdi, hogy ellenpontként, illetve egy hosszú folyamat végállomásaként felmutatja a jelenkor román többségű, román vezetésű Marosvásárhelyét, a tartomány egykori fővárosát. Nem egyszerűen a téma aktualizálására törekszik, hanem arra, hogy már vizsgálódása elején megkérdőjelezze az autonómia tartalmát és maradandó hatását.
A Magyar Autonóm Tartomány létrehozásának hátterében nem a kollektív nemzetiségi jogok elismerése állt, hanem a szovjet kormányzatnak az a sokáig uralkodó elképzelése, hogy a szocializmust minden nemzetnek a saját nyelvén kell befogadnia, a nemzetiségek társadalmi integrációjának keretét pedig a többnemzetiségű államon belül egy-egy területi autonómia biztosíthatja. Ezt a Szovjetunióban már régen megtagadott etnikai elvet erőszakolta rá aztán Sztálin 1952-ben a román államra, a szovjet világbirodalom tagjára. A román pártvezetés pedig nemzetállami szocializációja folytán kezdettől igyekezett a nehezen lenyelt autonómiát teljesen kiüresíteni. Jól jelzi ezt, hogy Bukarest ellenkezése miatt a tartomány egész fennállása alatt nem született meg a MAT speciális jogait rögzítő statútum, működésének alapja mindvégig az 1952-es új alkotmány néhány szűkszavú passzusa maradt. A román fél ellenállása nyilvánvalóan abban is szerepet játszott, hogy végül az autonómia szűkebb, nagyjából a történeti Székelyföldnek megfelelő változata valósult meg, és nem a tágabb, amely a szimbolikus jelentőségű Kolozsvárt és a Mezőséget is magában foglalta volna. A tartomány születése ráadásul egybeesett a legbefolyásosabb magyar származású romániai politikusnak, a Nagy Imrére sok tekintetben emlékeztető Luka Lászlónak az eltávolításával, Gheorghe Gheorghiu-Dej egyeduralmának kiépítésével, és egy igen erőteljes nemzetiségpolitikai váltással. A fordulat jelei voltak a magyar értelmiség elleni perek és támadások, illetve a Magyar Népi Szövetség 1953-as megszüntetése. Nem véletlen, hogy sokak emlékezetében a MAT születése elválaszthatatlanul összefonódott Kolozsvár megtörésével és fokozatos elrománosításával.
Létrejött tehát egy etnikai alapon szervezett tartomány a szocialista Romániában, mintegy nyolcvan százaléknyi magyar lakossággal, amely azonban a teljes romániai magyarságnak csak egyharmadát tette ki. A tartományt magyar többségű pártvezetés és apparátus irányította, ám ennek káderei nem a nemzetiségi jogok tudatos védelmezői voltak, hanem hívő kommunisták, akik a Bukarestből érkező utasításokat szinte minden esetben az ellenállás legkisebb jele nélkül hajtották végre. Általában hasonlóan készségesnek bizonyultak a tartomány párthű írói is, akiknek azt a feladatot szánták, hogy Marosvásárhelyt Kolozsvár ellenében az erdélyi magyarság kulturális központjává emeljék. A tartomány napilapja, a Vörös Zászló és irodalmi lapja, az Igaz Szó az erdélyi magyarság más sajtóorgánumaival ellentétben mindig éberen követték a párt aktuális irányvonalát. (A Földes László-ügyről a könyv monografikus jellege miatt itt éppen csak érintőleg esik szó.) A Székely Színház sokkal inkább önálló maradt, heroikus és gyakran sikeres küzdelmet folytatott egy fogyasztásra alkalmas repertoár kialakításáért.
A központ a tartományt mindvégig mostohagyermekként kezelte, kedvezőtlen gazdasági adottságai dacára a korszak nagy fejlesztési pénzeiből alig részesült. A folyton meghibásodó gyulakutai hőerőművön kívül egyetlen nagyobb ipari létesítmény sem épült fel. A MAT tulajdonképpen már 1953-ban, Sztálin halálával létalapját vesztette, a magyarországi változások, az anyaországgal való kapcsolatok átmeneti élénkülése, majd az 1956-os forradalom élénk székelyföldi visszhangja pedig azt a meggyőződést érlelte meg a román pártvezetésben, hogy az erdélyi magyarság integrációjának „szelíd” sztálini útja kudarcot vallott. Miközben a román kommunisták fokozatosan eltávolodtak a szovjet világbirodalomtól (1958-ban a szovjet csapatok kivonását is elérték), és megkezdték hagyományos román paradigmákon nyugvó nemzeti kommunizmusuk kiépítését, a Magyar Autonóm Tartománynak bealkonyult. Nemcsak a magyarellenes és antiszemita hátterű politikai perek jelezték ezt, hanem az elképesztő roham is, amellyel a Szekuritáté behatolt a korábban idegen terepre, sikeresen bomlasztva szét az erdélyi magyar társadalom hálózatait. A tartomány formai felszámolását cinikus módon a helyi magyar pártvezetőkkel hajtatták végre, hogy aztán őket is szélnek eresszék, és román káderekkel cseréljék le. (Érdemes megjegyezni, hogy az utolsó felvonás levezénylésében egy bizonyos Nicolae Ceauşescu is oroszlánrészt vállalt.)
Stefano Bottoni a legnehezebb feladatot talán akkor vállalja, amikor meg akarja vonni a tartomány fennállásának magyar/székely szempontú mérlegét. Az egyik serpenyőben a népesség számbeli gyarapodása, széles körű gyakorlati nyelvhasználat, számos kulturális intézmény és szervezet megalapítása, háborítatlan magyar nyelvű iskolahálózat és bizonyos biztonságérzet (az érzelmi tényező). A másikban az egyéni szabadságjogok megnyirbálása, a kollektivizálás, a népesség erőszakos integrációja a politikai rendszerbe, és a MAT-on kívüli erdélyi magyarság jogfosztása. A szerző végkövetkeztetése talán nem olyan negatív, mint ahogy azt a bemutatott események és források alapján várnánk. Szerinte a hajdanvolt autonómia nem tekinthető egyszerűen kirakatnak, avagy a klasszikus értelemben vett gettónak, hanem sokkal inkább illik rá az üvegház kifejezés. Mégpedig egy olyan kulturális és nyelvi üvegházat fest le, amelynek lakói, a sápadt székely paradicsomok egy darabig a gazda kifejezett rosszindulata, a gyér napsütés és a kevés öntözés ellenére is nyugodtan érhettek, amíg… Biztosan sokan vannak, akik vitatkoznának ezzel az egész művön végigvonuló metaforával. A Stefano Bottoni nevezetes tanulmánya nyomán 2005-ben elindult vita mutatta meg azt a legmarkánsabban, hogy az események élő tanúi gyakran mennyire másként emlékeznek vissza a történtekre, és olykor milyen élesen utasítják el egy írott forrásokon alapuló új, a kanonizálttól eltérő értelmezés létjogosultságát. Nekünk mindenesetre az a benyomásunk, hogy a történész által felépített narratíva ezúttal is megfontolásra érdemes következtetéseket hordoz.
Végül egy szerény figyelmeztetés a gyanútlan olvasónak: Stefano Bottoni könyve érdekfeszítő és aktuális témája ellenére nem könnyű esti olvasmány, hanem maszszív forrásbázison nyugvó, helyenként kifejezetten nehezen követhető tudományos szakmunka, és bár a ravasz szerkesztők elhelyeztek benne egy-két vidám fényképet rajoni futóversenyekről, ez csak megtévesztés, táblázatokból jóval több van. Természetesen lehetséges, hogy ez a jóindulatú figyelmeztetés sem használ majd, és a népszerű mű a székely könyvespolcok kötelező darabjává válik. Fel kell azonban hívnunk arra a figyelmet, hogy mind Orbán Balázs monumentális munkája, mind a Székely felkelés sokkal alkalmasabb kicsengetési fényképek megtámasztására, mint a marslakó Bottoni kis formátumú nagymonográfiája.
Stefano Bottoni: Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008.
