Világjáró zongoraművész hangversenyén történt: az áhítatosan várakozó hallgatóság legnagyobb meglepetésére a művész először néhány futamot „pengetett” végig hangszerén, majd egy kis rögtönzéssel még meg is tetézte a hangversenyelőzetesét, aztán minden átmenet nélkül belemerült az első zongoraszonáta pompázatos világába. Tűnődtem: miért tette? Bemelegített? Kapcsolatot akart teremteni a zongorával vagy éppen a hallgatósággal? Feszültségét akarta levezetni? Megigézni akart csodaszép billentésével? Bevallom: ma sem tudom, miért volt ez a nála is szokatlan bekezdés. Bár egyáltalán nem szokatlan valamit előre megpendíteni: egy szép hangzást, egy szép dallamidézetet, egy sokat ígérő zenei gondolatot, ötletet. A szimfonikus művek elején gyakran felhangzik egy nem túl hosszú, lassú bevezetőzene. Célja behangolni a közönséget, elcsendesíteni, felkészíteni a zene befogadására, atmoszférát teremteni a felhangzó zenedrámához (egy szimfónia is drámai kibontakozás színtere), különösen egy hosszú, több felvonásos operához. A nyitányok, előjátékok sokat bemutatnak a felhangzó későbbi zenei momentumokból, mintegy figyelmeztetnek arra, hogy mi is következik majd. Néha önálló, a teljes opera eszmei magvát hordozó előjáték (Wagner: Lohengrin) állhat a drámai cselekmény előtt, mint teljesen önálló, autonóm mű. Ez már ígéretet rejt magában, sugallja a dráma kibontakoztatásának leendő koncentrikus köreit.
A barokk zenében minden azonnal a lényeggel indul, előkészítés, figyelmeztetés, ígéret szándéka nélkül. A praeludiumok is önálló darabok, nem a rákövetkező fugák ígéretes élőzenéi. A barokk kor előtt és utána sem (aránylag hosszú ideig) jelenik meg a művet előre BEÍGÉRŐ zene gondolata. Ez inkább a romantika szülötte és természetesen a 20. század nagykorúsítása.
Fűt, fát ígért a 20. század, a zenében is! Kevés teljesedett be belőle. A zene megváltását ígérte elsősorban. ígéretes konstruktív, zene alkotására alkalmas, sőt ösztönző technikákat tálált ki és fejlesztett a tökéletesség addig nem sejtett fokára (segített az informatika széleskörű elterjedése is). Az új zenei szépségideál megteremtését is beígérte ez a század. Minden elképzelhető újítást is megígért és nagyrészben meg is valósított. És ennek ellenére mégsem érezzük magunkat elégedettnek, mintha becsaptak volna minket. Az ígéretek nagyrésze szikraként pattant el a nagy folyamatban. Ilyen szikrák azok a hangzatos címek, amelyek oly nagyon meglepték a zenerajongókat.
Kezdetben kitűnően hangzott a Gruppen, a Kontakte, a Pithoprakta és a többi hasonló. Sokat ígérő címek voltak, sok írott és szóbeli megfejtéssel és aztán jött a zene és az ígéret szertefoszlott. Mit is hallottunk a megadott cím varázsköpenyébe bújtatott zenefolyamból? – tettük fel mind gyakrabban a kérdést magunknak és az alkotónak is. Mára már sokat szelídültek ezek a „sokatmondó” címek, azt közlik velünk, amit a felhangzó zene is sugalmaz. A modern zenében kedvelt volt a másik irányzat is, amikor a cím nem akar semmit sem jelezni, még kevésbé ígérgetni. Ebben a viszonylatban a régi zene sem maradt érintetlen, a szonáták, concertók, szimfóniák cím-világában hiába keresnénk közvetlen utalást a felhangzó művek tartalmára vonatkoztatva. Ezek is végtelenül semleges megjelölések, nem ígérnek szinte semmit, viszont csodadolgokat adnak hallgatóságuknak. A 20. század zenéjéből néha éppen ezek a csodadolgok hiányzottak.
Kell-e egy felhangzó zenedarabhoz ígéretet hordozó előzetes muzsika? Ezt minden alkotó egyénileg dönti el. De van a modern zeneszerzőnek egy igen érdekes, mondhatni furcsa gesztusa is. A mű élére rendszerint egy pazar hangzásötletet állít. Sokat ígérő, ihletett zene szól hozzánk. Sokat is várunk a folytatástól, de éppen ez a lényeg marad el. Ezen néha úgy segít a szerző, hogy egy új ötletet is megcsillant, de rendszeresen ezután sem jön a várva várt folytatás. Ez rendkívül megzavarja a zene hallgatását, még inkább a zene befogadását. Jó, hogy az ÖTLETDARABOK, hiszen így lehet őket nevezni, mára már valahogyan kihaltak.
