A háborús emlékmű körül rózsa nyílik. Elburjánzott, mint valami bozót, és elfojtotta a füvet. Virágai kicsi, fehér papírtekercsek. Zizegnek a virradatban. Hamarosan felkel a nap.
Amikor reggelent Windisch a kihalt utcán a malomba tart, számlálgatja a napokat. Az éveket a háborús emlékmű előtt. A napokat ott hátul, az első nyárfánál, ahol biciklijével mindig ugyanabba a gödörbe hajt bele. És este, amikor bezárja a malmot, megszámolja az éveket, és még egyszer a napokat.
Már messziről látszanak a kis fehér rózsák, a háborús emlékmű és a nyárfa. És amikor köd van, Windisch hirtelen szembetalálja magát a rózsák és a kövek fehérjével. Átmegy a ködön. Nedves az arca, és meg sem áll a malomig. A rózsabokor tövise kétszer kopaszodott le, és kétszer lett rozsdás körülötte a fű. Kétszer kopaszodott vékonyra a nyárfa. Kétszer volt havas az út.
Windisch a második évet számolja a háborús emlékmű előtt, és a kétszázhuszonegyedik napot a nyárfa melletti gödörben.
Minden nap, amikor biciklijével keresztülrázkódik a gödrön, arra gondol: „Itt a vég.” Mióta ki akar vándorolni, a faluban mindenhol a véget látja. És hogy azoknak, akik maradnak, megállt az idő.
A kétszázhuszonegyedik napon, miután átrázkódik a gödrön, leszáll. Biciklijét a nyárfának támasztja. Han-gosan lépked. A templomkertben gerlicék csapdosnak. Szürkék, mint a fény. Csak a zaj miatt nem ugyanolyanok.
Windisch keresztet vet. Az ajtókilincs nedves. Hozzátapad Windisch kezéhez. A templom ajtaja zárva. A falak mögött Szent Antal őrködik. Kezében egy szál fehér liliom és egy barna könyv. Egy becsukott barna könyv.
Windisch fázik. Végignéz az utcán. Ott, a falu végén egy embert lát. Olyan, mintha fekete cérnaszál járna a növények között. A csapkodó fű felemeli a földről.
