A malom néma. Néma a fal, és néma a tető. A malomkerekek is. Windisch kezét a villanykapcsolóra tette, és kialudt a fény. Éjszaka lett a kerekek között. A sötét levegő elnyelte a lisztport, a legyeket és a zsákokat.
Az éjjeliőr a malom előtt ül. Alszik a padon. Eltátja a száját. A pad alatt a kutyája szeme világít.
Windisch térdével taszigál egy zsákot, és közben ráncigálja. A falnak támasztja. A kutya ásítva ránéz. Egy-egy harapás minden fehéren villogó foga.
A kulcs elfordul a zárban. A malom-ajtó lakatja kattan Windisch kezében. Windisch számol. A halántéka lüktetését számolja, és arra gondol: „A fejem olyan, mint egy óramű.” Zsebre teszi a kulcsot. A kutya ugat. „Egyszer felhúzom, és elpattan a rugója”, kiáltja Windisch.
Az éjjeliőr kalapját a fejébe nyomja. Kinyitja a szemét és ásít.
Windisch a tavacskához lép. A partján szalmakazal. A kazal sötét folt a víztükörben. A folt a mélybe tart, mint egy tölcsér. Windisch eltolja biciklijét a szalma mellől.
„Patkányok vannak a szalmában”, mondja az éjjeliőr. Windisch leül, és szedegetni kezdi a szalmaszálakat. A vízbe dobja őket. „Láttam”, mondja, „a vízbe vetették magukat”. A szalmaszálak úszkálnak a vizen. Olyanok, mint a haj az apró örvények forgatagában. Úszik a fekete tölcsér. Windisch az utazó képre mered.
Az éjjeliőr belerúg a kutya gyomrába. A kutya szűköl. Windisch belenéz a tölcsérbe, és hallja a vonítást a víz alól. „Az éjszakák hosszúak”, mondja az őr. Windisch hátrál a víz mellől. A kazlat figyeli. Az elfordult a parttól, nyugodt, nem mozdul. Semmi köze a tölcsérhez. Világos. Világosabb, mint az éjszaka.
Zizeg az újság. Azt mondja az őr: „Üres a gyomrom.” Szalonnát és kenyeret szed elő. Megvillan a kezében a kés. A hegyével a csuklóját vakarja.
Windisch az őr mellé tolja a biciklit. Felnéz a holdra. Az őr nyámmogva súgja: „Óriásfácánok vagyunk ezen a világon.” Windisch megemeli a zsákot és a biciklire teszi. „Az ember erős”, mondja, „erősebb, mint bármely állat.”
Az újság széle ide-oda röpköd. Úgy ráncigálja a szél, mint egy valódi kéz. Az éjjeliőr leteszi a kést a padra. „Elszundítottam”, mondja. Windisch a biciklije fölé hajol. Megemeli a fejét. „És én felébresztettelek”, mondja. „Nem te”, mondja az éjjeliőr, „hanem a feleségem ébresztett fel.” Leveri a kenyérmorzsát a nadrágjáról. „Tudtam”, motyorékolja, „hogy úgysem bírok aludni. Kövér a hold. Kiszáradt békákkal álmodtam. Holtfáradt voltam. És nem mehettem aludni. Az ágyban egy varangy gubbasztott. A feleségemmel beszéltem. De a varangy nézett a feleségem szemével. És ő hordta a feleségem haját. Az ő hálóinge volt rajta. Felcsúszott egészen a hasáig. Azt mondtam, takard el magad, elfonnyadt már a combod. Ezt mondtam az asszonynak. A varangy ráhúzta a hálóinget a combjára. Leültem az ágy mellé egy székre. A varangy felkacagott a feleségem hangján. Nyikorog a szék, mondta. De a szék nem nyikorgott. A varangy szétterítette a feleségem haját a vállán. A hálóing aljáig ért. Azt mondtam: Megnőtt a hajad. A varangy felemelte a fejét és rámüvöltött: Olyan részeg vagy, hogy mindjárt lefordulsz arról a székről.”
A holdra vörös felhőfolt kerül. Windisch nekidől a malom falának. „Bolond az ember”, mondja az éjjeliőr, „és mindig kész a megbocsájtásra.” A kutya szalonnabőrt ropogtat. „Mindent megbocsájtottam”, mondja az éjjeliőr. „Megbocsájtottam a péket. Megbocsájtottam neki a kezelést a városban”. Végighúzza az ujjbegyét a kés élén: „Az egész falu rajtam nevetett.” Windisch felsóhajt. „Nem tudtam többé a szemébe nézni”, meséli tovább az éjjeliőr: „Csak azt az egyet, hogy olyan hirtelen meghalt, mintha senkije se lett volna a világon. Azt azóta sem bocsátottam meg neki.”
„Isten tudja”, mondja Windisch, „miért vannak az asszonyok.” Az éjjeliőr megvonta a vállát: „Nem nekünk. Se nekem, se neked. Én nem tudom, kinek vannak.” Az éjjeliőr megsimogatja a kutyát. „És a lányok”, mondta Windisch, „Isten tudja, ők is egyszer asszonyok lesznek.”
A biciklin elnyúlik egy árnyék. A fűben is. „Az én lányom”, mondta Windisch, és méricskélte kicsit a mondatot a fejében, „az én Amalie-m sem szűz már.” Az éjjeliőr a vörös felhőt bámulja. „A lányomnak olyan a vádlija, mint egy sárgadinnye”, panaszkodott Windisch. „Ahogy mondtad, nem tudok a szemébe nézni. Valami beárnyékolja a szemét.” A kutya elfordítja a fejét. „A szeme hazudik”, mondja az éjjeliőr, „a vádli sohasem hazudik. Figyeld meg, hogy jár a lányod. Ha járás közben a két cipőjét vébe rakja – nyitja szét a lábfejét az éjjeliőr –, akkor megtörtént a dolog.”
Részletek Herta Müller Der Mensch ist ein großer Fasan auf der Welt című regényéből.
KARÁCSONYI NOÉMI fordításai
