A kétféle történetírás: egyik gyűjti a fontos tényeket, és tanulságot von le, másiknak vannak elméletei, és tényeket válogat hozzájuk.
Ma a másiknak van szüretje. Volt ugyan régen is történelemírásnak nevezett olyan szakma, amely irtózott az adatok tömegétől, beérte alig egy nehánnyal; ám az nem tudomány, hanem mitológia-pótlék, „hiu ábrándkeresés”, nemzeti, majd osztálypropaganda, vagy egyszerűen történelmi ponyvaregény. Már több mint egy évszázada a tömegek lázadása ránehezedik az iskolára: minek annyi felesleges adattal tömni a gyerekek fejét? „Nem az iskolának, az életnek tanulunk.” Mit kezd azzal majd szegény gyerek az életben, hogy mi történt a tridenti zsinaton?
Hogy kinek mit kell tudni? – A klaszszikus egyetemi rendszerben (Bay Zoltán megfogalmazása szerint): a diáknak mindent, a tanársegédnek azt, hogy minek milyen könyvben lehet utánanézni; a professzornak csak annyit, hogy hol van a tanársegéd? Ez mára így alakult: a diáknak annyit, hogy mi a valószínűsége annak, hogy ez vagy az vizsgatételként fog szerepelni? A tanársegédnek (s ha már nincs ilyen, a doktorandának) vagy a középkádernek: hogyan lehet valaminek, ha szükséges, az interneten villámgyorsan utánanézni? A professzornak: hol lesz legközelebb olyan konferencia, ahol felolvasásában idézheti majd azokat a kollegákat, akik majd őt is idézni fogják, s így növelik szakmai elismertségét?
Nincs is miért csodálkozni azon, hogy közismert értelmiségi, iránytmutató személyiségek, például legutóbb is, az aradi tizenháromról szóló megemlékezések kapcsán így affektáltak: minek még mindig akkorra felhajtást rendezni amiatt, hogy néhány áruló tisztet felakasztottak?
És hogy az a Kossuth Lajos és más renegát tótok meg svábok fejjel nekimentek a monarchiának? Miért nem tudtak nyugton ülni?
Persze, az általános fesztivizmus is hibás: a kegyes megemlékezések, áhítatos emléktáblaavatások és díszülések alkalmával általában megkerülik azt a tényt, hogy az 1848-as szabadságharc önvédelmi háború! Amire rákényszerült az ország, elég a ’48-as tavaszi események néhány adatát egymás mellé helyezni: ahogy egyszerre, körben az egész országban felharsannak a nemzetiségi követelések; előbb csak a nyelvhasználat jogát követelik – ami a gyakorlatban addig is megvolt, annyira, mint a magyar lakosságnak, aztán a „hivatalos nyelvet”, amit úgy értelmeztek, hogy nemzetiségi területen ne legyen szabad magyarul beszélni (ez több mint 30 év múlva, a Szemere-féle nemzetiségi törvény tárgyalásakor is így merült fel), aztán jöttek a szeparacionista mozgalmak és az erőszakos fellépések, központi karmesteri vezénylettel. Az akkori eseményeknek még a legelfogultabb, leghézagosabb kronológiája is ezt tanúsítja. Május 10-én a pesti helyőrség osztrák parancsnoka, Lederer tábornok a „macskaszerenádot” adó egyetemi hallgatóknak vérfürdőt rendez, a felelősségre vonás elől Bécs megvédi… Június közepén a délvidéki szerb határőrök már fegyveres támadást intéznek a magyar kormány csapatai ellen, s ez egyre erősödő hevességgel 14 hónapon át folyik! (Időnként persze defenzívába szorulva, de Titel végig ellen áll.) Az osztrák kormány úgy akarja megoldani a helyzetet, hogy júliustól kezdve a magyar sorezredeket Olaszországba átvezényli!
A magyar „nacionalisták” meg akarják védeni legalább a polgári lakosságot, de ez nehezen megy, sokszor sikertelenül, mert Temesvár, a Szerémség és Szlavónia hű haza-királyvédő helyőrségei a szerb radikálisokat támogatják.
Nem szándékom felmondani a szabadságharc történetét. De magyar nacionalizmus-e az, hogy szeptember 11-én harmincezer fős horvát hadsereg lépi át a magyar határt, hogy a márciusi forradalom vívmányit megdöntse? Nem magyar csapatok törtek Horvátországba, amely társországi státusban, teljes belső önrendelkezéssel bírt akkor már több mint 700 éve, hanem: fordítva! Legközvetlenebb előzménye az agressziónak, hogy a király elutasítja a horvát nem-nacionalistáknak azt a kérését, hogy ne a magyar királyság keretében tartozzanak a koronához, hanem „külön”; ugyanakkor már nagy pénzeket utal ki Jellasicséknak, a magyarok elleni hadjáratra.
Szóval, egy szó mint száz – és e kérdésben ez a legfontosabb „ténytudat” – a debreceni, április 11-i trónfosztás csak hét hónappal azután esett meg, hogy a dinasztia nyíltan támadó, sőt, irtó-háború viselésébe kezdett saját országa ellen; erőszakkal akarta eltörölni azokat a jogokat és forradalmi változásokat, amelyeket a király maga kézjegyével már szentesített. Ahogy a kortárs politológusok és jogászok fogalmaztak: az a képtelen helyzet állott elő, hogy az uralkodó hadat viselt önmaga ellen! Ezen a tényen mit sem változtatnak Kossuth esetleges jellemhibái vagy stratégiai balfogásai. (Mellesleg megjegyezve, Kossuth felszólította volt Görgeit, hogy indítson általános támadást a délszláv fronton, Görgei azonban nem akart egy Groszangriff megszervezésére vállalkozni. Ő hadvezéri művészetét csak nagy visszavonulások alkalmából szerette megcsillogtatni.)
Létezik ma is Magyarországon egy László András nevű filozófus, az Északi Korona című, láthatóan nagy költséggel előállított „jobboldali”-ókonzervatív folyóirat környékén lebeg mint eszmei sugallnok. Évekkel ezelőtt közzétette tantételeit, miszerint Kossuth és bandája hazaáruló klikk volt; az, aki a nemzetért igazán sokat tett, az – Haynau táborszernagy! Megszabadította az országot a sötét hatalmaktól, neki kell szobrot állítani, nem Kossuthnak s a többi árulónak. Bizonyára legyint az olvasó: miért kellene az ilyent komolyan venni? Azért, mert ez a felfogás nyíltan is jelentkezik már, minálunk is.
Egy jelentéktelennek látszó példa. Varga Gábor „néhai fiatal” tehetséges író közölt pár évtizeddel ezelőtt a Hatodik ostrom című kötetében egy kis egyfelvonásost; mély beleérzéssel tárja fel, tulajdonképpen miben is állott az aradi vértanúk erkölcsi nagysága? Ünneplések ide, szoborkoszorúzások oda, ezt a kis, de megrendítő hatású remekművet elfelejtik (egyszer volt tán valahol egy gyenge előadása), s minden szónok a saját frázisaival lelkendezik, de konkrét tények emlegetése nélkül!
Emlékszem, amikor az 1848-as szabadságharc százötvenedik évfordulóját ünnepelgettük, a kolozsvári magyar színház stúdiójának sem jutott eszébe elővenni, ellenben a Nagyidai cigányokat adták elő, felolvasó-, illetve felsillabizáló-est formájában. Minden hajdanában érettségizett, vagy még hajdanában magyar szakot végzett személy tudja, hogy ez a mű a szabadságharc keserű szatírája. Amellett, hogy nevettető remekmű, a nemzeti „önbírálat” erkölcsi csodatette is; amit elfogad a társadalom egy Arany Jánostól, de elutasít olyan fődramaturgoktól, akik nem vállalnak szolidaritást saját közönségük kultúrájával és történelmével! (S ha legalább jó és szellemes lett volna a felnyekergett szatíra, de – soha laposabbat, soha igénytelenebbet nem hallottunk ezen az annyi új bukáshoz szokott színpadon sem!)
Egyszóval, hatnak az ilyen László András-féle, hazug módon ókonzervatívnak tartott nézetek, s ha közvetve is, de kiütköznek a kamaszos bölcselkedés kegyeletsértő nagyzolásaiban. Amely különben joggal unja olykor a tartalmatlan, fellengzős fesztivizmust is.
Jellemző, hogy amíg az Indiában fészkelő világhódító sátánban hívő László András-félék ellen nem rendeznek tüntető sétákat, újból és újból felfedezik például Görgeit. (Azonban, sajátságos: Életem és működésem című emlékiratait, amely siváran unalmas és mellébeszélő, és csak ott szellemes, amikor a népfelkelőkön gúnyolódik, sohsem idézik!) Pár éve a Budai vár nyugatra tekintő bércfokán lovasszobrot állítottak a leszerelt főhadnagy-kémikusból tábornaggyá avanzsált hadvezér emlékére, de úgy, hogy a szobrot megtekinteni akaró személynek először a ló hátulja tűnik szemébe. A szobor különben szakmailag makulátlan, de szem- és fültanúja voltam, amikor művésznövendékek egy csoportja röhincsélve hallgatta társuk szónoklatát. Íme, honfiak, a legszebb magyar lófenék, ezzel ajándékoztak meg mindnyájunkat! S még hozzátett egy vadnyugati közmondást: „Mert mindig is több lóivarszerv van, mint ló!”… és akkor még mit tanulhatunk a történelemből?
