Torkig
„Kit megfosztottak minden szép aránytól…”
(Shakespeare: III. Richárd)
Nem hörg, csak holmi nyálas szájnyavalygás;
ha zúg a szél s az áramkör kihunyt,
reakciód a zárlatokra unt
gesztus csak – blőd-kimérten, semmi sajgás –,
országnyi csődre (rég kihalt a „grund”)
időtlen póz; mit idétlenkedsz, agyváz!
Tragédiákra, „középkorra” flegmás
modern fölénnyel: „lám, ezek vagyunk”.
Színpadi fogást leköröző, morbid
anakronizmus (ízlésed ha ordít,
mehetsz vezekelni a temetőre) –
nődd ki a lelkizés divatját, dőre!
Koplalva jobb volt?
Jóllakatva torkig –
semerre visszaút; sehol: előre.
2009. szeptember végén
Zivataros krónika
Kúszik a felleg, csúz a beszéd;
kormos üvegre – kormoz az ég –
bűzlehelet száll, görcsös a lét.
Csordul az édes fürtön a fény,
bárha esengsz még, muslica-lény,
mustzavarosba fúl a remény.
Édeni kerttel íz s a bogár
árba hanyatlik (dől a dagály) –
tükröd a szennyvíz; szem sava sár.
Szűk alagútban – tört, meszes ér –:
serceg a vízcsap, sípol a vér;
zöldarany-álom sápad, alél.
Hús fedezéke: smink csak a bőr;
gaz s derű füstje ég fele tör –
izzik az alkony; zárul a kör.
Kérdés
a tökéletességvágy rettenetes árnyékában
Sylvia Plath emlékének
A fantomokkal csínján csapódnak jobbra-balra
lennél uszályuk: csalfa csábító szerető?
bővérű csatakancák krátermélyébe halva
korbácstól füstölgő far és égre meredő
dédelgetett rúd (!) párzó dadogó hűség-páros
lehűt narancslé s vodka izzaszt izzásba hoz –
bezúzott délutánon palaszín plafon álmos
blőd unalmát kitöltő (ok: okozat-habos!)
rejtély nélküli rejtvényt tested fakult ábráit
félénken kitapintó inger (Isten-iszony) –
a vér édes-sós ízét a csontok fuvoláit
ízlelő gyönyörképzet? gyalázatos viszony?
Új jelenésre váró ivadékaihoz szól,
hexameterekben
Álmok magvait érleli még az emberi lét? Bár
(őrület!) Isten tudja, mióta, kudarcra – bukásra? –
kétértelmü közönyre itélve a tiszta tudat, s tör
teljhatalomra a csonka. A torzság gőgöt okád, fúj
felfúvódva – s e tompa szorongás! hallom a téboly-
árnyak sistergő suhanását, átal az ősi
dőre anarchia összekuszált világbirodalmi
útvesztői fölött. Vonszolva magad homokágyba
vésett, terrorlázt és -hangulatot fölidéző
fantomok, ósdi kimérák füstös fészke felé, hol
kávéházi ricsaj, csókok s csevegés közepette
– egyhajtásra akár – jaj, mért ne lehetne kiinni
néhai júdások vagy jágók féldecijét, ha
senki se bánt?... Hulljon bár néma röhej a keresztről,
jobbról, balról s persze középről is a tömegre,
úgyis csak a lator felhangját hallja: ki meddig.
2009. október 1.
A pusztítás ára
Egyik ősötök a fűszál –
ám a hús már nem az.*
Mint régiségboltban vásárolt metszett
pohárba töltött-tölthető óborok,
egy szó, egy mondat újrakölthető –
de, midőn Goethe (a Titkos Tanácsos Úr)
Tankréd lovag vagy Oresztész szerepében
színre lép: az a pillanat már soha! Bár
ugyanaz az ég, s a díszletek is ugyanazok.
Olyan ez, mint mikor már nem ugyan-
azon a Brandenburgi Kapun lépsz be.
2009. szeptember végén
* Gottfried Benn-parafrázis
Állati játszma
Mint prémes melegséget
selymes bundájukat vesztett menyétek
a mindannyiunknak kirendelt poros pálott
purgatóriumi magányból
üvegszemeikkel kikukucskálók(!) –
el-elpattan még egy-egy húr magától
a kivörösödött csipás emlékezetben
felejtett jóságos tekintet soha
föl nem rebben
csak borongó kimerültség a tova-
szálló kékmadár-illúziók helyett
s a félelem attól ami még be sem következett
mert élni kell még – kikkel és mi nélkül?* –
a szó a szerelem a szádra kékül.
2009. szeptember 18.
*avagy: mikkel és ki nélkül
Ha volt is ifjúság
„nem jut eszembe semmi
róla e purgatóriumban”
(Ágh István)
Szomjazva és kiéhezetten,
cellánkba zárva rég feledtem
– elfelejtettük mind a ketten –:
miből lettél? miért születtem?
2009. szeptember 18.
