A Radnóti-életműben nem találunk Szamosveresmartról (Roşiori, Szatmár megye) keltezett, a hitvesnek címzett és a hagyományos értelemben vett költői levelet (episztolát). Azonban első munkaszolgálatos naplójából, 1940-es naplófeljegyzéseiből, illetve a vers szövegére utaló motívumokból rekonstruálható egy virtuális episztola, egy korai (veresmarti) „levél a hitveshez”. Az 1944-ben keletkezett verset referenciaszövegnek tekintve, hitvesi levélként olvashatjuk és értelmezhetjük Radnóti naplófeljegyzéseit is. Retrospektív olvasattal egyező vagy legalábbis hasonló motívumokat, tapasztalati világot keresünk mindkét szövegben, ezt követően pedig kontextuális és referenciális szövegértelmezéssel próbálkozunk. A naplófeljegyzések végigkísérik a verseket, háttérinformációkkal szolgálnak a szövegértéshez, keletkezéstörténeti adatokat szolgáltatnak. 1940-től, az első munkaszolgálattól kezdve közös napló- és verstéma a munkaszolgálat, a fogolylétből fakadó szabadsághiány, ill. a szeretett hitves, az otthon hiánya. Lényeges különbség mutatkozik a „kétféle” levélben a létperspektíva megítélésében. Az 1944 augusztusi-szeptemberi episztolában egyértelmű a halálközelség motívuma, a bajtársak, a sorstársak halálával egyre inkább magára marad a költő a pusztulásban, már csak a hitves élteti, szeretett lényét mutatja fel a megsejtett fizikai megsemmisülés ellenében. A szamosveresmarti „levélben” még nem tűnik ennyire végzetesnek a fogolylét, még nem fenyeget fizikai megsemmisüléssel, még van emberi ésszel elképzelhető befejezése, kitartó lélekkel és várakozó tudattal belátható vége a szenvedésnek, azaz van remény a szabadulásra, a hitves viszontlátására. A rabság kényszerével szemben mindkét esetben ott áll a szerelem szabadsága, a házastársi lét biztos menedéke.
A hitvesről, a hitveshez írott versekben és naplófeljegyzésekben minden a „hit, remény, szeretet” hármas keresztényi erkölcsrend jegyében történik. Ennek a szakralitásnak egyfajta összegezését találjuk meg a Levél a hitveshez c. versben: „… Mindent, amit remélek,/ fölmértem s mégis eltalálok hozzád,/ megjártam érted én a lélek hosszát.” Rónay László szerint ez az erős érzelmi-erkölcsi elkötelezettség az alapja Radnóti spiritualizmusának, amely elsősorban lelki együttlétet, közös lelki életformát jelent: „Radnóti Miklós költészetének spiritualizálódása egészen apró élettények, események megjelenítésében is tetten érhető. Fanni képét ekkortól veszi körül egészen új aura: a tiszta szeretet jelképe lesz, csodatevő, aki szeretet által a halál képét is képes elűzni” (Rónay 86.). Ezt a megállapítást az utolsó versek (Levél a hitveshez, Á la recherche…, Razglednicák) témaköreire alkalmazva a költő életét meghatározó másik két létformának, a költészetnek és a barátságnak hasonló tematikus spritualizálódásáról beszélhetünk. Ennek a kényszerűen, ugyanakkor szükségszerűen alakuló létformának első megfogalmazódásai 1940 őszére, a szamosveresmarti munkaszolgálat idejére esnek, nyomait a naplófeljegyzésekben találjuk.
A hatalom által rákényszerített munkaszolgálat összekuszálja Radnóti független emberi és költői identitását. Az állandósuló bizonytalanságok, a sorozatos behívások ellenében hatékony lelki-szellemi menedéket keres a költő, amely valamelyest otthonossá teheti a számára otthontalanná vált világot. A menedékül szolgáló virtuális létben ugyanolyan teljességre törekszik, mint a valóságosban. Próbálkozása többirányú: igényes irodalmi és szellemi tapasztalattal, egykori és újabb baráti közösséggel, leginkább pedig a szeretett hitves alakjával tölti ki a maga számára teremtett világot. Ezt szolgálja a munkatáborokban is rendszeresített olvasás és írás: házi könyvtárából olvasnivalót, feljegyzései és versei számára pedig jegyzetfüzetet visz magával. A humán műveltségű európai szellem védekezése ez az embertelenség, a pusztítás ellen. A hátrahagyott naplófeljegyzések és versek (verstöredékek) túlélő dokumentumai lettek életnek és halálnak, általában annak a kornak, amelyben szerzőjük élni kényszerült (l. a Töredék c. verset). Hátizsákjába bepakolta és magával vitte Veresmartra néhány kedvenc olvasmányát: „’Tábori könyvtáram’ a Károli-Biblia, és hat Magyar Könyvtár-füzetnyi Arany (Válogatott balladák, Válogatott kisebb költ. /rossz válogatás sajna!/, Toldi, Toldi estéje, T. szerelme, Buda halála” (Napló, szept. 8.). Amikor transzportindítás előtt két napi eltávozást kap Isaszegről, az egyik napját irodalmi ügyekkel, a másikat felesége 28. születésnapjának megünneplésével tölti el. Budapest felé utazva a szintén munkaszolgálatos Vas Istvánnal irodalomról társalognak: „Vas Pistával találkoztam, együtt utaztunk be, vidámabban, hogy összekerültünk. Meséli, hogy a mai Magyar Nemzet-ben Kassák írt az Apollinaire-ről, az én fordításomból idéz, de egyikünk nevét sem említi. Miért?” (Napló, szept. 6.). Szombati napját arra áldozza, hogy szembesítsen Kassákkal a szerkesztőségben. Egyik szatmárnémeti kimenőjén Erdélyi Helikont és Korunkat keres a könyvárusnál: „Szerdán Szatmáron a Helikon okt. számát keresem, a Szemlér Feri bírálatát szeretném újra elolvasni, az rendbehozna. Nagyon szép, okos írás volt. A könyvesnek nincs. Nem kapható, csak előfizetőknek jár. Nem küldenek belőle boltba. Előkelő folyóirat –mondja. Korunk? Azt nem kaphat, az be van tiltva” (Napló, nov. 8.). A friss információszerzés és a megfelelő tájékozódási lehetőség, az igényes és tartalmas olvasmány megmenthetné személyiségének szétesését, kiemelhetné a kényszerű nyomorúságból. Erre utal az idézet „az rendbehozna” megállapítása is. Általában véve az irodalommal való foglalatosság, a versírás fájó hiánya foglalkoztatja a költőt, az idilli állapotok utáni vágy, amelyről így emlékezik meg az Á la recherche… c. versében: „Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld/ jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján…”
Radnóti a végsőkig hisz a szó, a nyelv és az irodalom megtartó erejében, ez néha környezetére is kisugárzik. Így ír erről a naplójában: „A két B./Boschán/ tegnap egyedül maradt itt és ráfanyalodtak »könyvtáramra«, a Bibliára és az Aranyokra. Reggel vallottak: hogy ők az első este hogy röhögtek rajtam, de milyen igazam van, tegnap délután négytől tízig olvasták a könyveket, milyen ’jók’ azok az ’iskolai balladák’ stb.” (Napló, nov. 25.). Radnóti nem részletezi, csupán érzékelteti az irodalom, a könyv mandátum-szerepét, amely a maga szelíd módján képes megváltoztatni az emberek gondolkodását, világlátását, önmagával szembesíti olvasóját. A naplóból az is kiderül, hogy mindenki a maga szintjén dolgozza fel a változásokat.
Az Á la recherche … c. létösszegző versében nosztalgiával idézi fel barátai emlékét: „hol van az éj, amikor még vígan szürke barátot/ ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?” A veresmarti tartózkodás idején a barátok, az ismerősök és a rokonok közelsége még biztonságot ad a költőnek, akkor is, ha egyre zsugorodik a távolság a még és a már időintervallum között: a háború fenyegető közelsége rémisztővé és bizonytalanná teszi számára a jövőt. Segítő személyek veszik körbe: Gyarmati Fanni szinérváraljai rokonai (Gyarmati Sándor és felesége, Korbuly Teréz, valamint ezek szatmári barátai). Nagybányán nevelőapja rokonságához tartozó személyek (Gerzon, Feri, Kati, Gyurka). Szamosveresmarti román lakosok: a szállásadó Nyisztor gazda, Ilonka, a felesége, hatéves Olguca lányuk és tizennégy éves Likuca fiuk, továbbá a tojásokat árusító parasztasszony és fia, Trajan. A munkaszolgálatos társak és az őket látogató hozzátartozók (pl. Aczél György és felesége). Ők a segítői a túlélésben: enyhítik magányérzetét, csomagokat, híreket továbbítanak, friss tejet és élelmet hoznak neki, vendégül látják, igyekeznek szellemi-lelki társai lenni. Mindez sokat jelent Radnótinak (Napló: okt.16, nov. 13.). Hozzá közelebb álló munkaszolgálatos társai áthelyezése után három idegen férfival marad Veresmarton, akikkel nem tud baráti és szellemi közösséget formálni: „Rettentő ideges vagyok. Négyen lakunk most az országút mellett ’vezényeltek’, Perényivel és a két Boschánnal. Két ’ideges kereskedő’. Idegenek. És különben is: ezt az egészet csak meleg és büdös kollektivitásban lehet kibírni, állandó lármában, veszekedés és röhögés zaja közben. Jobb volt a földes szobában kilenced magammal, mint negyedmagammal egy padlós szobában. Mert ez az. Veresmarton” (Napló: nov.24.).
A nov. 24-i panaszt követően egyre többet gondol a hitvesre, sűrűsödnek a róla és neki szóló bejegyzések. Radnótinak veresmarti tartózkodása (1940 okt. 4. – dec. 4.) idején többféle mód is adódik a Fannival való kapcsolattartásra, mindegyik fontos és elemi erejű a számára. Csomagküldés postán vagy ismerősön keresztül: „Csomag Fiftől. Ennivalók és egy új, erős zseblámpa. Milyen boldoggá tett ez a lámpa. Holdfény van, de magammal viszem” (Napló: okt. 12.). Levél: „Fiftől levél. Újra baj van. Rettenetes! Havas eső esik” (Napló: okt. 28.). Telefon: „Telefon Fiffel. Valamivel nyugodtabb vagyok, hogy hallom a hangját, a drágát” (Napló: nov. 6.). A veresmarti naplófeljegyzéseken végighaladva egyfajta szubjektív műfajváltást figyelhetünk meg: az események lejegyzésétől, a tárgyilagos beszédmódtól fokozatosan jut el a személyes, szubjektív közlésformáig: a feljajdulásokig, a fájdalmas és kétségbeesett felkiáltásokig. Ahogyan 1944 őszén írott verseiben utolsó fogódzóként a hitveshez fordul, úgy szólítgatja most is szeretett Fanniját. Egyre inkább neki és hozzá írja naplóját. Minden bejegyzés részben vagy egészben egy-egy „levél a hitveshez”. Amikor a nov. 3-i feljegyzésben a tojásokat áruló román parasztasszony nehéz és kilátástalannak tűnő sorsát meséli el, egyszerre jeleníti meg az egyes egyének (öregasszony, költő) sajátos, ugyanakkor valamennyiük közös sorsát, a fátumot, az eleve elrendeltséget: „Isten vele, – totyog utánam a sárba, a kerítésnél megáll és néz… Esni kezd az eső, rettenetesen szomorú. Él, én is élek. Fifi drága, légy velem.” A parasztasszony sorsa végképp elrendeltetett, sem családjától (részeges fiától), sem a munkaszolgálatos költőtől nem remélhet megváltást, csak apró segítséget. Radnótinak viszont van biztos menedéke: a hitves, „ki biztos…, súlyos, mint a zsoltár.” A magányból és az egyedüllétből azonnal Fannihoz fordul, mintha nem a naplójával, hanem a feleségével társalogna: „Vasárnap óta semmi hírem. Fif drága, nem bírom már és nem bírom ezt a négy embert se! Idegenek.” (Napló: nov. 22.). A naplóíró költő a szeretett hitves alakját a megunt és idegesítő idegenekkel állítja szembe, akikkel össze van zárva. A hitves a menekvést, a szabadulást jelenti ebből a lelket szorongató helyzetből. Itt még nem az idealizált, spiritualizált hitves-alak jelenik meg, hanem a valóságos, a valamilyen reális módon (csomag, levél, telefon) elérhető személyé, akitől és akiről naponta várhatók hírek, és akinek maga is híreket továbbíthat.
Radnóti élete a szamosveresmarti munkatáborig identitáskereséssel telik, egyénisége szakmai, szociális téren és a házasságban egyaránt kiteljesedőfélben van. Az identitásválasztás szabadsága az eszménye, életének harmadik évtizedében abban reménykedik, hogy hovatartozását illetően nem a származás, csakis a szuverén személy öndefiníciója érvényes. Ezt a kérdéskört Szántó T. Gábor vizsgálta meg közelebbről Radnótinál, és ezzel magyarázza a sok identitásvers jelenlétét az életműben. Ám a végzet emberi és költői mivoltában fenyegeti: „Áldozat-mivoltában tanú az igazra, aki költőként rögzíti mártíriumának állomásait” (Szántó T. Gábor). Ezt a sorsot maga a költő is előrevetíti A Meredek út egyik példányára c. versében: „Olyan, kit végül is megölnek,/ mert maga sosem ölt.” Korának üldözöttjeként nem jelent számára menedéket sem az elhagyott zsidó, sem a felvett keresztény (katolikus) hit, csupán a szerelem, amely biztonságot, menedéket, rejtőzködést jelent, illetve identitáskonfliktusának szelíd és békés feloldását. Ez a felismerés a szamosveresmarti naplóban fogalmazódik meg először.
A szövegben említett tanulmányok lelőhelyei: 1. Rónay László: Radnóti Miklós spiritualizmusa. In: uő. Mítosz és emlékezet. Vigilia Kiadó. Bp. 1997. 81-88. 2. Szántó T. Gábor: A Radnóti-centenárium margójára. ÉS. 2009. aug. 7. 17
Elhangzott Pannonhalmán, 2009. szeptember 26-án a Levél a hitveshez című konferencián, A legszebb 12 magyar vers című konferenciasorozat keretében.
