Naplórészletek
Angol felfedezés. Az első hallásra hiszem is, nem is; mármint azt, hogy a macskák kedves dorombolása biztosan gyógyítja a depressziót. Ülök az asztalnál, írok, olvasok, francia csipkét horgolok, és Néróka, a fekete kandúr elfekszik a karomon és dorombol. Ha ebéd után, félórára ledőlök, Néróka menten a színtéren terem, felugrik a jobb vállamra, fejét a nyakam hajlatába fúrja, és dorombol. Egyhez nem fér kétség, az évtizedes, kínzó depresszióm hirtelen enyhült, nincs pánikrohamom és újból közlekedem a városban. No persze a gyógyszert szedem rendesen és rendületlenül. Ha van beteg gyermekek számára delfinterápia, miért ne lenne macska-terápia is? Aki a delfinterápiát óhajtja, elutazik Floridába, és egy elegáns szálloda uszodájában együtt úszkál a delfinekkel. Már akinek van anyagi alapja ilyen luxuskezeléshez. Akinek nincs, például nekem, aki egy szegény, romániai nyugdíjas, marad a macska-terápiával. Én kiprobáltam.
Amit Caragiale tudott, márpedig ő sokmindent tudott, ő mondta ki a már klasszikussá vált mondást: abba maradunk, amit megbeszéltünk… Tehát se igent, se nemet, se jót, se rosszat nem akar mondani, de egyáltalán semmit. És most úton, útfélen, tévében, rádióban hallom ezt a mondást. Ezt tálalják fel egymásnak a jó románok. Vagyis nem biztatjuk egymást semmivel. Caragiale jól ismerte a románokat, amikor ezt leírta.
Egy szál gyertya. Van egy jó szokásom, ha egy halálhír szíven üt, menten gyújtok egy gyertyát, valódi német márkájút, ami órákon át pislákol, világol. Így voltam most is. Amikor eljutott hozzám Oriana Fallaci halálhíre. New Yorkból hazarepült Firenzébe, hogy ott lehelje ki a lelkét. Már jó másfél évtizede visszavonultan élt, senkivel nem érintkezett, nem írt, nem lépett fel tévéshowban. Néha megjelent róla egy-egy fénykép, talpig feketében volt, fején széles karimájú kalap, hogy minél kevesebb lássék az arcából. Volt egy teóriája, hogy Kuweitben betegedett meg, amikor beszívta az égő kőolajkutak füstjét. Én ebben nem vagyok biztos, de ha ő ezt így érezte, akkor így igaz. Oriana Fallaci, amilyen szemérmesen tartózkodó volt, magáról ritkán és szűkszavúan beszélt, pedig volt ő szerelmes is. Ezt nem hagyhatta ki. Szerelme tárgya Alekos Panagolis volt, a görög forradalmár, kommunista, aki a jobboldali miniszterelnök ellen több merényletet követett el. Hosszú időre börtönbe került, ahonnan meg-megszökött, persze nyakoncsípték és visszazárták. Aztán 1973-ban végre egy általános amnesztiával szabadult, és rá két napra a helyszínen termett Oriana Fallaci, interjút készített vele. Az első pillanatban egymásba szerettek s az örök szerelem három évig tartott, amikoris a férfit egy jól megrendezett autószerencsétlenségben megölték. Oriana Fallaci megírja Egy ember című könyvét, ami egy izgalmas regény, és élete végéig ezt a könyvét szerette a legjobban. Világos, hogy átmentette bele a görög férfi iránti szerelmét. Amikor meghal a Nap című kétkötetes könyve kedvenc olvasmányom volt, tíz évvel a megjelenés után fordították le magyar nyelvre. Ha nagyon szomorú napom volt, levettem a polcról a könyvet és beleolvastam. Mindegy, hogy hol ütöttem fel, az Ő hangja szólt ki belőle. Utolsó könyve, La rabbia e l’orgolia (Harag és büszkeség) százezres példányszámban fogyott el, és mindig van utánnyomás belőle. Ebben a könyvben kétféle emberről beszél, a tömegi emberről és arról, akinek van szenvedélye. Azt írja, hogy Bin Laden egy nagy személyiség, ahogyan Hitler, Sztálin és Mussolini is az volt. Ezeknek nem bocsájt meg, de elismeri, hogy volt bennük lángolás, szenvedély. A XX. század legszebb és legnagyobb személyiségének II. János Pál pápát tartotta, mert ő nem csak szenvedélyes ember volt, de szent is. Már életében szentté lehetett volna avatni. Akár Szent Ferencet, Szent Terézt, szóval a nagy, vitathatatlan szent szenteket. S én most arra gondolok: ha írók, újságírók közül kellene szentté avatni valakit, én biztosan Oriana Fallacira adnám le a voksomat. Ezentúl így fogok megtérni hozzá. Szépséges asszony volt.
Amit jó lesz megjegyezni. Ha valami szépet látok, azt úgy nézem meg, mintha utoljára látnám.
Temetőkert Amerikában, Angliá-ban vannak gyönyörű temetőkertek. Nagy területen áll a temető, a sírokon nincs földhalom, s a sírok között nagy a távolság. Nincsenek sorok, parcellák, hanem lezserség. Nos, nálunk (miként engedte meg a temető vezetősége?) Aradon, Szatmáron, Nagyváradon, hogy létezik, hogy a sírok között egy centiméternyi út se legyen? Ha temetés van, a gyászolók mászkálnak, állnak a sírokon, a pap is egy sír hátán cerebrál. Keresztek dőlnek le, folyik a barbárkodás. Ha Aradon kimegyek az Alsótemetőbe a szüleim sírjához, előbb megmásszuk a többi sírt, s utána állunk egy idegen síron. Próbálok imádkozni, valamilyen kapcsolatot teremteni a szüleimmel. Nem megy. Hihetetlenül zavar, hogy én most egy másik holtat taposok meg. Soborsinban a domboldalon van a temető, még csak az egy szép sírkert… Meghalt a Jóbarát gyermeklap volt főszerkesztője, Hadai Jenő. Azt hiszem, eltelt negyed évszázad, hogy nem láttam, nem beszéltem vele. Hallottam róla, eljutott hozzám, hogy írt egy négyszáz oldalas könyvet a romániai magyar gyermeksajtó történetéről. Ez szép gesztus volt tőle. Félek, hogy olyan sorsra jut majd, mint Pintér Lajos Petőfi-legendaköre. A múlt nem kell a kiadóknak, nem érdekli őket. Készítettem egy rövidke búcsúztatót, és úgy mentem ki a katolikus Belluba, hogy ne legyen ott senki. Egy halottőrző nyanyán kívül nem is volt. El akartam beszélgetni Jenővel, s ez sikerült is nekem. Sokszor kegyetlen volt hozzám, sokszor sírva jöttem ki az irodájából, de ő ezt még életében megbánta. Valahogy el kell parentálnuk egymást. Ez a Hadai Jenő fordító is volt, ő ültette át románra Kosztolányit. A temető viszont gyönyörű, tele díszfákkal, bokrokkal, virágokkal s a sírok között cementezett utak. A katolikusok vigyázhattak erre a szép rendre. Na és, végre láttam és hallottam a Barátia templom fiatal, úriember plébánosát. Mindent korrektül végzett, de hiányzott belőle valami, ami a lelkekhez szóljon. Úgy látszik, néki ilyen tehetsége nincs. Ezek után könnyű volt nekem leprédikálnom a plébánost. Azt kérdeztem: milyen ember volt Hadai Jenő? Jó is és rossz is, méltó és méltatlan is, mint mi, valamennyien, akik ebben a zivataros, történelmi időkben éltünk. Theodor Fontane Effi Briestjéből idéztem: van, akit hamarább, van, akit később szólítanak el az asztaltól. Hadai Jenő barátunkat pont most szólították. Ezt igen, ezt megértették a népek. Könnyeztek. Talán éppen az ő szólításuk idejére gondoltak. Szép temető Bukarestben a katolikus Bellu.
