"Boldog vagyok, de a földön maradok."
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 21. (539.) SZÁM — NOVEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Nitzkydorf
„A téma választ engem” - Beszélgetés az irodalmi Nobel-díjas Herta Müllerrel
HERTA MÜLLER
A gödör
A varangy
Papp Attila Zsolt
Novemberrém
ESTEBAN ZAZPI DE VASCOS Y AITZGORRI
Versei
Szőcs István
JEGYZET - Hol volt? hol nem volt? Volt egyszer egy történelem…
Lászlóffy Csaba
Versei
Hajós János
Bagatellianus naplójából
Merényi Krisztián
Bejelentés
ŞTEFAN MANASIA
ostroveni. életek és kapcsolatok
VÉGH BALÁZS BÉLA
Levél (Veresmartról) a hitveshez
Tóth Mária
Napok, éjek, hetek, évszakok
M. BODROGI ENIKŐ
Opera a határon
Szántai János
Big Mac kaviárral, avagy a Becstelen brigantyk
Lipcsei Márta
Versei
DOBÁS KATA
Ikonikus szóváltás térrel, idővel
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATUNK ZENÉT? - Miért hallgatom a Máté-passiót?
Hírek
 
Szántai János
Big Mac kaviárral, avagy a Becstelen brigantyk
XX. ÉVFOLYAM 2009. 21. (539.) SZÁM — NOVEMBER 10.

Egy interjú alkalmával Quentin Tarantino, foglalkozására nézve amerikai fimrendező (így, nemzeti hovatartozási jelzővel) kijelentette: de szeretne már egy világháborús spagettiwesternt készíteni. Nos, eltelt pár év, és itt az eredmény. A 2009-ben elkészült Becstelen brigantyk (Inglourious Basterds) tényleg az: világháborús spagettiwestern. Ha az alkotó vágyából gyöngyvászonra fakadó opusz eme sommás meghatározásánál maradnék, ezen a ponton be is fejezhetném az írást, sorsára bízva a 153 percnyi képfolyamot. Csakhogy az alkotó – jelen esetben a Quentin Tarantino nevű amerikai filmrendező – igen ritkán képes valóra váltani vágyait, ha... mondjuk elvéti a receptet. Sokan vannak, művészek, félművészek, álművészek, nem-művészek, akik úgy gondolják, bármit bármivel össze lehet keverni, a lényeg az, hogy egy helyre megy. A film esetében – némi képzavarral – a néző szemének feneketlen gyomrába. A fél-, ál- és nem-művészekről most nem beszélek, már csak azért sem, hogy elkerüljem az indító sorokból esetleg kiolvasható félreértést.
Néhány kivételtől eltekintve levett kalappal szoktam megállni Quentin Tarantino művészete előtt. Vérbeli posztmodern alkotó, hogy közhelyes koncát a szigorlatokon érlelt diák is megkapja. Én magam ugyan nem ezért kedvelem. Úgy gondolom, hogy eddigi életművének csúcsdarabjaiban (elsőként a Kutyaszorítóban című filmet említeném, mint személyes kedvencemet, aztán rögtön a Ponyvaregényt) olyan pikareszk, rafinált metafizikai csavarokkal tűzdelt, bonyolult egzisztenciális dimenziókat feszegető, mindazonáltal az első kockától az utolsóig könnyed, közérthető, szórakoztató történeteket sikerül cselekvéssorokban, illetve dialógusokban elmesélnie, hogy azt sem előtte, sem utána nem sikerült senkinek, ezen a „hőfokon” legalábbis. (Még ennen magának sem.) Ezen teljesítmény alapján emlegetik Tarantinót, mint az azóta már ugyancsak megkopott fényű „művészfilm” és a továbbra is – főleg akadémiai katedrákon – kissé lenézett „kommersz film” határainak elmosásáért, vagy pontosabban, összemosásáért felelős Antikrisztust vagy Megváltót, kihez mi áll közelebb. Pedig szegény Quentin nem tett egyebet, mint hogy szétfeszítette az egyébként unalomig ismert B kategóriás filmek sablontörténeteinek kereteit, jó adag iróniát kevert az amúgy is kiválóan megírt dialógusokba, és kész is volt az új trend. Mert hogy az (is) lett belőle. Ma is utánozzák, több-kevesebb sikerrel.
Az alapvetést, a cikkíró rendezőhöz való viszonyát és egyéb apróságokat ezennel magunk mögött tudván, viszszatérhetünk ahhoz a bizonyos recepthez, aminek elvétése akár gyomorrontáshoz vezethet. A Becstelen brigantyk – ez a jelleg Tarantinónál lassan olyan, mint levesben a só – hemzseg a filmes áthallásoktól, elaknásított helyektől, intervizuális leágazásoktól, hasonlóktól. Az, gondolom, a kevésbé vájtfülűek, sznobok, filmőrültek, fanatikus rajongók számára is világos, hogy a Robert Aldrich-féle 1967-es A piszkos tizenkettő a Brigantyk szüzséalapja. Az, hogy a Brigantyk Brad Pitt alakította Aldo Raine hadnagyának neve a néhány George Cukor- és Michael Curtis-dolgozat vagányát, a hetvenes években pedig számos B-film hősét játszó Aldo Ray nevét visszhangozza, már nem biztos, hogy bárki jedermann mozizónak bugrik. (A piszkos tizenkettő Reisman őrnagyának neve sokkal inkább egyértelmű, s egyben pikánsabb asszociációkat kínál, legalábbis a magyarajkú nézők számára.) Na és hogy mi ezen „trouvaille”-ok dimenzionális jelentősége? A befogadó szempontjából semmi, természetesen. Az egyes Tarantino-opuszok a B-filmtörténet és egyéb lexikonok ismerete nélkül is releváns, hiteles munkák. Mégpedig azért, mert Tarantino ismerte, alkalmazta és értette azokat a recepteket. Hol játszódik például a Kutyaszorítóban? Egy nagyvárosban. Miről szól? Egy rosszul sikerült bankrablásról, illetve leleplezésről. Simán elmegy spagettiwestern szüzsének is. Ugyanez levezethető a Ponyvaregény meg a többi Tarantino-film esetében is.
A Brigantyk az első és eddig egyetlen kivétel. Itt ugyanis a náci megszállás alatt levő Franciaország a történet miliője. Tárgya pedig nem kevesebb, mint a 20. század történelmének egy igencsak vészterhes epizódja, pontosabban ezen epizód újraírása. És itt kezdenek gyűlni a bajok. Nem beszélek ezúttal színészi alakításról, vizuális fogásokról, fejezetekre tagolódásról, minden a helyén van, egy-két kivételtől eltekintve minden alakítás jó vagy éppen nagyon jó. (Még egy gondolat erejéig az áthallásokról: egy láda sört kínálok annak, aki megmagyarázza, mi a fenét keres David Bowie Cat People című dala a filmben. Az viszont tény, hogy marha jól hangzik. És talán ennyi elég is a posztmodern megváltáshoz.) Ha megfigyeljük a második világháború eseményeit feldolgozó filmek garmadáját, alapvetően két kategóriát különíthetünk el (a holokausztfilmeket kivéve): vannak filmek (mint például az Anatole Litvak rendezte A tábornokok éjszakája vagy a Denys de la Patelliere rendezte Egy taxi Tobruk felé), amelyek komolyan (vagy, ha tetszik, realista módon) tárgyalják a második világháború valamely valós vagy fikcionális eseményét, epizódját. Aztán vannak filmek (mint az említett A piszkos tizenkettő vagy a J. Lee Thompson rendezte Navarone ágyúi), amelyek komolytalanul (vagy, ha tetszik, fikcionálisan) tárgyalják ugyanazt. Az első kategóriába sorolható filmek tiszteletben tartják a második világháború egyének, családok, közösségek, népek sorsára gyakorolt hatását, a tárgyalt esemény valós vagy fikcionális jellegétől függetlenül. A második kategória filmjeire elsősorban az igazságosztás, a sok esetben igencsak szükséges katarzisélmény gerjesztése jellemző, ezért megy át a tárgyalás módja realistából fikcionálisba. Ily módon minden belefér. Például, hogy a német hadsereg hülyék gyülekezete. Tudjuk, hogy nem volt igaz, és mégis elfogadjuk, sőt, el is várjuk, hogy ha fritz, akkor legyen kretén. Vagy például, hogy tizenkét ember elintéz egy ezredet. Belefér. Persze csak addig, a-míg (akár hézagos) történelmi ismereteinknek az események nem mondanak ellent. Hogy a fenti példánál maradjak, olyan, hogy Navarone ágyúi, soha nem volt. Pont. Tehát egy fikcionális célpont ellen harcol az illusztris kommandó, és drukkolunk nekik, lélegzetakadva. Tarantino háborús filmje ebbe a második kategóriába tartozna. Aki azt hiszi, hogy voltak „Becstelen brigantyk” francia földön (egy amerikai zsidókból verbuvált, brutális módszerekkel dolgozó, nácivadász – nácikat gyilkoló és skalpoló – elitalakulatról van szó), az a János vitézt is elhiheti. És eddig rendben is van a dolog. Apróbb dramaturgiai hibákat el is nézünk  a rendezőnek. Például azt, hogy egy nácikkal való összetűzést követően hátrahagyják a halottaikat meg néhány árulkodó jelet. Ilyet profi nem csinál, tudjuk A piszkos tizenkettőből. De lenyeljük, mert a fene ott egye meg, drukkolunk nekik. És végül is, áldozat nélkül nincs siker. Viszont a brutális igazságosztás és a pengeéles poénok között díszelgő, gyakran remek dialógusok... komolyak. Hiányzik belőlük a korábbi Tarantino-filmek párbeszédeinek „túlvilágisága”. Itt nem lehet Madonnáról mint közösülőgépről beszélni. Egy korabeli színésznőről lehet, de nem úgy. Vagyis a két kategória, a realista meg a fikcionális, elkezd keveredni. A probléma, amire a cikk címében szereplő gasztronómiai borzalom is utal, a film végén „robban” igazán. Nem vicc ugyanis, hogy Tarantino átírja a történelmet. A Brigantyk felrobbantják Hitlert és vezérkarát, ezzel pontot téve a második világháborúra. Nem szándékom moralizálni, hogy vajon a Tarantino filmjén felnövő nemzedék milyen történelemképpel rendelkezik majd. (Ennek egyébként sokkal súlyosabb dimenziói vannak, filmtől függetlenül.) Azt viszont állítom, hogy vannak pontok, amiken nem lehet túllépni anélkül, hogy a mű (és alkotója) ki ne röhögtesse magát. És nem is magával az aktussal van a baj. Ha a film világa kellőképpen fikcionális tudott volna maradni, elfogadjuk a végét is. A második világháború, a zsidóüldözés, egyáltalán, a valóság maga akkora súllyal nehezedik a vállakra (még akkor is, ha közvetlen élményre vajmi kevesen emlékezhetünk immár), hogy e kevert műfajú, fikcio-realista megközelítés túl gyenge ahhoz, hogy egyáltalán viszonyulni tudjunk hozzá.
Hogy hogyan és főleg miért sikerül a Brigantyknak felrobbantani Hitlert és bandáját? Nos, mert a náci főhős látja a jövőt, benne Nürnberget, és egy Becsületrendért, pár hektár amerikai földért, állampolgárságért és életjáradékért hajlandó bombát tenni a vezérkar székei alá. Ezt nem is kommentálom. Szánalmas. Viszont olyan 90 perc nem az. Csak Big Mac. És kaviár. Külön-külön nagyon is finom tud lenni. Ezt is sokan eszik, meg amazt is. Amazt a gazdagok. Ezt mindenki. Együtt, nos, ízlés dolga. Én maradok inkább Kutyaszorítóban. Ahhoz én is jobban értek, mint néző, de Tarantino is, mint rendező.


Becstelen brigantyk (Inglourious Basterds), színes, amerikai-német film, 153 perc, 2009. Rendező: Quentin Tarantino. Forgatókönyvíró: Quen-tin Tarantino. Operatőr: Robert Richardson. Vágó: Sally Menke. Szereplők: Brad Pitt, Christoph Waltz, Mélanie Laurent, Diane Kru-ger, Eli Roth, Til Schweiger, Daniel Brühl, Martin Wuttke, Sylvester Groth, Julie Dreyfus.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében