"Boldog vagyok, de a földön maradok."
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 21. (539.) SZÁM — NOVEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Nitzkydorf
„A téma választ engem” - Beszélgetés az irodalmi Nobel-díjas Herta Müllerrel
HERTA MÜLLER
A gödör
A varangy
Papp Attila Zsolt
Novemberrém
ESTEBAN ZAZPI DE VASCOS Y AITZGORRI
Versei
Szőcs István
JEGYZET - Hol volt? hol nem volt? Volt egyszer egy történelem…
Lászlóffy Csaba
Versei
Hajós János
Bagatellianus naplójából
Merényi Krisztián
Bejelentés
ŞTEFAN MANASIA
ostroveni. életek és kapcsolatok
VÉGH BALÁZS BÉLA
Levél (Veresmartról) a hitveshez
Tóth Mária
Napok, éjek, hetek, évszakok
M. BODROGI ENIKŐ
Opera a határon
Szántai János
Big Mac kaviárral, avagy a Becstelen brigantyk
Lipcsei Márta
Versei
DOBÁS KATA
Ikonikus szóváltás térrel, idővel
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATUNK ZENÉT? - Miért hallgatom a Máté-passiót?
Hírek
 
DOBÁS KATA
Ikonikus szóváltás térrel, idővel
XX. ÉVFOLYAM 2009. 21. (539.) SZÁM — NOVEMBER 10.



„Otthonunk vízparti homokból kelt szóvár;
 otthonunk nem ház – tákolt téliszállás,
s mi maradandó: a váltig változékony.”
                                         (Könnyű föld)

Borbély András első verseskötete merész pályakezdésként két (filozófiailag) igen terhelt fogalom, az idő és a tér központba helyezését emeli témájává. Ezek poétikai körüljárásával a fiatal költő olyan költészetet valósít meg, mely egy pillanatra sem nékülözi a mesterségbeli tudás és a személyesség élményét, s így lesz Borbély költeményeinek jelentős hányada intellektuálisan és formailag is cizellált.
A szó létmódja kiemelt helyet kap a kötetben: a minden esetben jelen időre vonatkoztatott megszólalások (mindig éppen) kihasadnak valahonnan, de az általuk kijelölt tér nem válik, mert nem válhat otthonossá; a jelen ugyanis csak egy pillanat, és a folyton változó időben csakis az abszolút módon megbízhatatlan szavak lenyomata marad a lírai énnek. Ez a lenyomat pedig a szöveg által létrehozott belső táj – ahogy a könyv hátulján is olvashatjuk –, azaz puszta metafora. Elmondása alapján az itt létező lírai én a sajátos helynek köszönhetően nem tud egy régi költői hagyomány, a szent megszólalásmódjához közelíteni, sokkal inkább érzi magáénak az idegen beszédét, akit ő az állattal azonosít. Borbély tehát egy pillanatra sem látszik feledni az augustinusi tanítást a belső időről, és ennek fényében hangsúlyosan a beszélőben létrejött időről ejt szót, ahol mindennek különböző és egyénített ritmusa van.
Ugyanakkor nem csupán arról van szó, hogy Borbély bizonyos beszédmódok közti narratív különbségtétel után létrehozott egy sajátos szövegkörnyezetet; ennél sokkal szorongatóbb kényszerűségről tanúskodnak a versek, s ez talán az Utak című darab soraiban tematizálódik leginkább: „Ennyit, ha lehet, csak: / bejárhatóságát / kutatni utaknak; / s mi az útban a tiéd, / bírna másé lenni, / máskülönben léte: / semmi, semmi, semmi”. Úgy tűnik tehát, hogy a fentebb vázolt belső táj metaforikus jellegéből adódóan nemcsak terepet biztosít a megszólalónak, de eleve adott folytonosságként is működtethető, amely változékony mivoltában lehet termékeny ütközőpont, de lehet ki nem kerülhető, át nem léphető határsáv is. Ebben a térben természetesen kitüntetett szerepet kapnak a költői hagyomány korábbi szövegei is, úgymint Nagy László, Pilinszky, Radnóti vagy József Attila verssorai; ezek igen szerencsés módon nem kizárólag intertextusként vannak jelen, hanem szerves részekként épülnek be a kötetkompozíció bizonyos szakaszaiba, az idő megújításaként számon tartott funkciójuk előtérbe helyezésével („az utánzás ismétlés, […] az ismétlés mindig a jelen / küszöbére hág, így újítja meg az / idő önmagát”).
A Hidegség, állat szerkezeti felépítését tekintve négy nagy részre oszlik, melyben kettő-kettő jut a tér, illetve az idő körülírására, noha az elkülönítés nem szigorú elvek szerint történik, a két fogalom időről időre egymás feltételeként tematizálódik. Az első két ciklusban (Terepváltozás, Az európai falu) sajátos fokozatosság fedezhető fel, hiszen a geográfiai leírástól, majd tájrészletek megjelenítésétől folyamatszerűen juthatunk el Gyergyóremetére, a szülőfaluba, s ebből következően a múlthoz, ami itt is a családi örökség részét képezi. A beszélő férfi felmenőihez való viszonyulási módja minden esetben szoros kötelékben van az őket körülölelő térrel, ami egyre gyorsabban változik a jelen pillanathoz érve, ahol a lírai én már mindezt szóvá formálja, azaz nem kizárólag megörökíti, de saját magába is fordítja a múlt történéseit: „Most jövök én, aki viszont / rohanok és rovom a betűket / helyettük, értük” (Nagyapám és veje). Ugyanez a motívum több ízben is előfordul, hol a nagyapa testalkata, hol egy illat azonossága révén; azért ezek, mert írott szó nem maradt az elődök után, s így Borbély költészetében kiemelt szerepe van a szavak lenyomattá alakításának is. A családon túl a szülőhely is többletfunkcióval bír, hiszen – a már említett – ütközőpontként szolgál két szemlélet öszszevetésére: ami az egyik szemlélőnek szülőhely, identitásának szerves része, az a másiknak érdekesség, egyfajta turisztikai kuriózum. Borbély ironikus, helyenként cinikus sorai arra hívhatják fel a figyelmet, hogy idegenként való szemlélése egy helynek szülhet némi visszásságot a megértésben, különösen ha az illető nem kifejezetten a megértésre törekszik, hanem puszta látványosságként közelít egy történelemmel és történetekkel teli térhez: „S ha majd mindenki egyként merít vagyont / A híven megőrzött hagyomány tavából / Fessétek nevem a gépek oldalára / Hogy híretek vigyem a nagyvilágba szerte / S emléktábla vigyázza halálom / A Kerektói Első Terminálon” (Repülőteret Gyergyóremetének).
A múlttal való viszony persze magában hordozza az időhöz való viszonyulást is, és Borbély kötetének második fele ezt látszik középpontba helyezni (Nyitvatartás, Dél című ciklusok). A belső időről való beszéd a lírai én önreflexív megnyilvánulásaival tarkított, hiszen a megszólalónak a bevallottan teremtett világgal való viszonya elsőrendű törekvéseként tartható számon. Ez leginkább úgy tűnik számára megvalósíthatónak, hogy az időt, mint végtelent fragmentumokra osztja és öszszekapcsolja a feltámadás bibliai kontextusával. A Húsvét, látogatás és a Stációk című költeményekben Jézus feltámadásának olyan implicit utalásaival találkozhatunk, amelyek az idő áttörésének egyetlen és megismételhetetlen pillanatára mutatnak, noha a megváltás aktusa valamiképpen a felejtés mozzanatával rokon („Nem emlékszem, hogy ki emlékszik énrám. / Nem emlékszik, hogy énrám emlékszik-e”), s így, annak lezárt múltba helyezésével némiképpen felfejthetetlennek és megragadhatatlannak tűnik. A „Mint ki az időnek erdejében sétál […] E költemény is mint hirtelen nőtt erdőn / Fönnakadt kiáltás – tán a szó ha eljön” (Húsvét, látogatás) sor arra lehet továbbá jellemző példa, hogy egyrészről Borbély számára az idő felosztása, fragmentizálása a szavak fogyatkozásával, illetve töredékességével párhuzamos, másrészről éppen emiatt a fogyatékosság miatt viszszakereshetetlen az a beszédmód, amely a szent megszólalásához hasonlít.
Éppen ezért nem lesz meglepő, hogy a kötetzáró vers (Ikon) az ortodox kereszténység ikonfestészetének hagyományát idézi meg; Andrej Rubljovnak, a nagy ikonfestőnek ajánlja Borbély a verset. Az ikonok megfestése igen hosszadalmas, elmélyült és nagy tradícióra hagyatkozó folyamat, az elkészült darab pedig nemcsak képzőművészeti alkotás, hanem isteni „ottlétet” felmutató vallásos tárgy is. Nyilvánvalóan annak egyszerre zárt és misztikus szerkezete lesz a költő számára fontos, hiszen az ábrázolt Én éppen úgy földi, mint égi képmás. A lírai én a költeményben a képpel, ebből kifolyólag a kéreggel mint tárgyi jellemzővel („ezzé vált testem / Látható kéreggé”) és a tűzzel mint égi karakterrel azonosítódik, és aki mindebből következően a Láthatatlan, vagyis megragadhatatlan.
Borbély első verseskötete természetesen nem minden hiba nélküli – gondolok itt néhány kevésbé tudatos verskompozícióra és olyan gyengébb poétikai megvalósításokra, amelyek az összetett szerkezetet kibillenthetik egyensúlyából – de mindenképpen figyelemreméltó pályakezdésként lehet a fiatal költő verseit értékelni. Legnagyobb erőssége az ikonokra jellemző zárt, de a szemlélő felé nyitott szerkezet, ami itt nyilvánvalóan az elmélyült nyelvezetet is jelenti, és azt a fajta intellektuális költészetet, amely kellő önreflexió révén képes felvállani az út- és időkeresés folyamatos kockázatát.

Borbély András: Hidegség, állat. Budapest, Napkút Kiadó, 2009.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében