Sohasem ötlött fel bennem a címben foglalt kérdés. Szeretem Bach zenéjét. Minden művéből ugyanaz az olümposzi fenséges erő, nyugalom, biztonság sugárzik. Zenéje mindent betölt, a teret éppúgy telíti, mint a lelket. Hát ezért hallgatom, hallgatjuk! Csak ezért? Ha jól belegondolok, akkor sorra találok más gondolatokat, ötleteket, dallamokat és még sok minden mást, amiért szívesen hallgatom meg újra a Máté-passió zenéjét. Talán a bekezdő harmóniák lassú hömpölygése az, ami kitörölhetetlen nyomokat hagyott zenei élményeimben. Kozmikus erő árad a mélységből felemelkedő dallamvonal nagyívű kibontakozásából. A kórus e-moll akkordfelbontása ebből születik meg: szinte zenei megváltásként csendül fel. Különös hangnem ez az e-moll. Első művemet e-mollban írtam, de utána szinte sohasem tértem vissza hozzá. Jóval később, érett zeneszerzőként valósággal idegenkedtem ettől a hangnemtől. Lendvai nagyszerű könyvében (Verdi és a 20. század) van egy fejezet – A Verdi kutatás távlatai a Don Carlos tükrében –, amelyben a hangnemek szinesztéziájáról értekezve a szerző megadja az e-moll „értelmezését” is: testetlen lebegés, súlytalanság, légneműség (de „megemelt” és kiélezett hang is). Természetesen, sem Verdi és Bach sem gondolt a tonalitások szinesztéziás értelmezésére. Nem gondoltak rá, de tudat alatt valószínűleg működött egy erő, amely bizonyos tonalitások felé „irányított” egy-egy zenei gondolatot. A Máté-passó ugyan e-mollban kezdődik, de c-moll kórussal zárul. Képzeletemben a c-moll afféle gyász-hangnem, valószínűleg az Eroica gyászindulójának hatására. Lendvai szerint Verdi Don Carlosában: „sötét szenvedély, elkeseredés, érzelmi lázadás”. Bach felfogásában a mindenen való felemelkedés, a szomorúság megértése és átformálása erővé hat elementárisan a mindenkori hallgatóra. A szomorúság, irgalom, könyörület hangja h-mollban szólal meg a 47-es számot viselő alt-áriában: Erbarme dich, mein Gott. Verdi Don Carlosában a Lendvai értelmezése szerint: „a tragédia légköre, előre elrendelés, a »csillagokban« rejlő determináció, elkerülhetetlen végzet...” Ezért hallgatnám (hallgatnánk) ezt a csodaszép áriát? Azt hiszem, hogy tudat alatt ezért is! A zene hatására hatalmas tudatalatti – vagy ahogyan manapság nevezzük, mélytudati erők kelnek életre bennünk. Ezek az erők, energiák jóval erősebbek, mint a tudati impulzusok. Zeneszerzés óráimon tanítom a Máté-passiót, tehát racionálisan közelítve meg a zenét mutatom be a szerkezeti felépítést, az óriási mű két nagy, drámai részében felhangzó 78 hangzó momentumot. A hangsúly gyakran a kontrapunkt technikára esik, bár a mű harmónia-világa is rendkívül figyelemre méltó, a betoldásként felhangzó Chorálok az összhangzattan, tanításunk alapját képezik. Ennek dacára a mű hallgatása közben alig gondolok ezekre az alapelemekre. Sokkal inkább arra összpontosítok, hogy milyen érzésekkel tölti el lelkemet ez a fantasztikus hang-monumentum. Apropó: Chorálok! A korabeli közönség valószínűleg együtt énekelte (énekelhette!) a kórussal a jól ismert dallamokat, sőt sokan közülük még a kiérő szólamokba is becsatlakozhattak. Abban a zenei környezetben ez természetes jelenségnek számított. Valószínűleg Bach is tudta és kiaknázta ezt a kommunikatív jelenséget; közvetlen forródrót-hatást kelthettek ezek az epizód-zenék a hallgatóság és a mű között. Erre nemcsak a barokk korban, de később is ügyeltek a szerzők. Ez az alkotói gesztus egyfajta felelet a kérdésre: miért hallgatjuk a zenét? Mert már ismerős valahonnan, mert egy-két részletét már tudjuk is énekelni, ha nem is hangosan, de legalább lélekben. A modern zeneszerzés mintha elfelejtette volna ezt a titkos megegyezést az alkotó és felfogó közege, a közönsége között. Ez nemcsak a zenére érvényes, de kétségtelen, hogy a zenében a legveszélyesebb: egyszerűen elvesztettük hallgató közönségünket. A barokk muzsikus EZT a FÉNYŰZÉST nem engedhette meg magának.
