– „Vidéken” nőttél fel, műveid – a Pletykaanyutól az Isten hozotton keresztül a Tánciskoláig – vaskosan az alföldi világból ihletődnek, szerkesztői pályádat is Békéscsabán kezdted, a Bárkánál. Milyen „alföldi írónak” lenni Pesten?
– A Szépírók Őszi Fesztiválján vezettem egy beszélgetést, Vidékről a városba – asszimiláció? címmel, és mondhatom, tanulságos este volt. Nem én döntöttem el, kiket hívok meg, Szántó T. Gábor kért föl a beszélgetésre, és azóta is rágódom rajta, hogyan lehet az, hogy néhány szerző egy életen át tematizálja az örökös idegenségélményt (azon az estén rajtam kívül Háy János volt ilyen), mások meg, például Gergely Ágnes, aki egy endrődi zsidó, polgári családban született, csak önéletrajzi regényeiben foglalkozik a kérdéssel, és ott sem okoz gondot számára az úgynevezett városi-asszimiláció. Kár, hogy olyan indulatosan reagáltak annak idején Háy János Asszimiláns című dolgozatára, nem kellett volna érzelmi kérdést kreálni belőle, mert fontos felvetések vannak benne, érdemben kellene beszélni róla.
– Nemrégiben az Élet és Irodalom prózarovatának vezetője lettél. Beleszoktál már? Mennyiben jelent másfajta kihívást az ÉS-t szerkeszteni, mint más lapokat, mondjuk a Bárkát?
– A hetilap teljesen más műfaj, öszsze sem lehet hasonlítani az itteni munkát azzal, ami a folyóiratoknál zajlik. Aki nem próbálta még, el sem tudja képzelni. Az ÉS-ben átlag 230 ezer leütésnyi szöveget közlünk egy héten, gyakorlatilag folyamatosan lapzárta van, ahogy véget ér az egyik, már sarkadban a másik. A szerkesztési elvek is mások, egy hetilap formátuma, jellege más, „újságosabb”, hogy konyhanyelven mondjam. Az ÉS hasábtördelése egy napilapéra emlékeztet, vagyis a szerkesztésnek igazodnia kell ehhez. Nem csak terjedelmileg, de tematikusan is.
– Ezt megelőzően viszont a Nők Lapja szerkesztőségében dolgoztál – ami, valljuk be, nem egészen szokványos munkahely egy szépíró számára. Érdekelne, hogyan vezetett az utad egy népszerű női magazinhoz, és milyen volt ott dolgozni.
– Egészen egyszerű történet, hívtak és mentem. Nem volt munkahelyem, örültem a lehetőségnek. A fanyalgást nem értettem, egyfelől az egy tisztes hely, másfelől meg annak idején örült az író, ha bekerült egy üzemi laphoz. Jó kis csapat van ott, érdemes volt kitanulni a szakmát, most is hálás vagyok érte, amiért megtanítottak dolgozni. Sohasem hittem volna, mennyi minden belefér egy napba.
– Eredetileg versekkel jelentkeztél az irodalmi porondon, aztán az elbeszélő próza felé fordultál. Írsz-e még verseket – ha csak az asztalfióknak is –, vagy végleg magad mögött hagytad „költői énedet”?
– Legalább nyolc éve nem írtam verset. Most egy fiatal zenekar megkeresett, hogy dolgoznék-e velük, és mint alkalmazott műfaj, érdekel a dolog, de másképp nem.
– Megbékéltél-e már a szegváriakkal? Azaz megbékéltek-e ők veled? Első prózaköteted, a Pletykaanyu miatt kérdem, nyilván – annak idején sérelmezték a „földijeid”, hogy úm. kiteregetted a szennyest...
– 1998-ban volt utoljára közönségtalálkozóm Szegváron… és most, októberben. Ez, hogy a Nagyi Könyvtári Napokon vagy min vendégül láttak, sokkal többet jelentett egy szimpla beszélgetésnél, szimbolikus gesztus volt, hazatalálásnak is nevezhetném, ha nem félnék a nagy szavaktól.
– Ha már élet és irodalom: nálad a kettő gyakran összefonódik, sőt, ez a művek fogadtatására is hatással van (l. a Pletykaanyu körüli botrányt). Azt magad sem tagadod, hogy elbeszéléseidnek, regényeidnek van némi – nem is kevés – valóság- és tapasztalat-magva. Hogyan „játszik össze” realitás és fikció a grecsói világban?
– Általánosságban nem tudok erre válaszolni, mert mindig másképpen működik. Előfordul, hogy el/megindít egy történet vagy valami esemény, élmény, de végül a megírt anyag olyan távol lesz a valóságtól, hogy semmi esélye a referenciális olvasatnak. Máskor meg éppen a fikció felől araszolok a valóságos felé. A játék a lényeg, szeretem, ha a lehetséges térnek, időnek köze van az engem körülvevő világhoz, kapaszkodik bele, rabol tőle, szagos és aktuális. Íróként nem érdekel a teljes fiktivitás vagy a távoli múlt.
– Prózád a magyar irodalom többfajta hagyományrétegéhez is kapcsolható: móriczi realizmus, mikszáthi anekdotikusság és krúdys álomszerűség egyaránt jellemző rá. Mi az, amit ebből magad is vállalsz, amihez/akikhez bevallottan kapcsolódni szeretnél?
– Mindenképpen Móricz! Krúdyt nagyon szeretem olvasóként, és sokszor hat is rám, de Móricz szituációit szeretném ellopni, eltanulni, ahogy leírásokkal, minden értékelő és magyarázó mondat nélkül fölépít egy helyzetet, vállrándítások, összenézések döntenek el sorsokat, csupa létezés, akció, semmi narratíva. Olyan emberszag van, hogy alig lehet elviselni, na, ezt volna jó tudni.
– Az embernek az az érzése, ha olvassa az elbeszéléseidet, hogy úgy írsz, mintha mesélnél, úgy értem, élőszóban. A valóságban is „nagy mesélő” vagy? S ha igen, honnan hoztad ezt a mesélőkedvet?
– Nem vagyok zavarban sem kocsmaasztalnál, sem publikum előtt, jó a fülem, hozom az adomákat, de nem vagyok domináns típus, és nincs szédületes dumám. Tudok hallgatni, figyelni, és ha nem vagyok nagyon ittas, nem is törekszem a középpontban lenni.
– A valláshoz kapcsolható motívumoknak szemlátomást fontos szerepe van a Grecsó-művekben (elég, ha a Tánciskola zárójelenetére gondolunk). Milyen a viszonyod a valláshoz, a családból hozott katolikus hagyományhoz?
– Nagyon vallásos, mélyen katolikus családból származom, és ez nekem fontos dolog… fontos mint hagyomány. Azt szoktam mondani, hogy a származásom a katolikusság, nem a vallásom, hiszen a katolikus vidék embereinek habitusa, szemlélete, zártsága, konoksága az enyém, a családi tradíciók mind mélyen ebbe a kulturális szemléletbe, ritmusba, erkölcsbe ágyazódnak, és ezt hozom otthonról. Ez a szemlélet persze messze nem olyan egységes, mint amilyennek mostanában politikailag és eszmetörténetileg láttatni szeretnék, de ez már egy másik kérdés…
– Kelj fel és járj című novelládat megfilmesítették, te magad több filmben is (Megy a gőzös, Hasutasok) közreműködtél forgatókönyvíróként. Íróemberként milyen plusz kihívást jelent ráhangolódni egy másfajta médium kifejezési formáira, lehetőségeire?
– Hogyne, mintha szakácsból visszavedlenék kuktává. Az alkalmazott műfaj alázatot kíván, szolgálat, előkészítő jellegű, nem produktív, és ezt nehéz lenyelnie a szerzői hiúságnak.
– Hírek szerint a készülő könyved is kényes témát boncolgat, középpontjában egy férfiszerelemmel. Mit lehet/kell tudni erről?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy egyik fejezetében érint egy családi történetet, melyben ez egy fontos, eltitkolt motívum. Kálmán C. György írt Nádas családregényéről egy kritikát, az volt a címe, Csalárdregény. Még nem beszéltem Gyurival, de szeretném tőle kölcsönkérni ezt a címet alcímnek, mert remekül passzolna ahhoz a félig fiktív regényhez, melyben a saját múltam kutatom.
Grecsó Krisztián
1976-ban született Szegváron; jelenleg Budapesten él. A csongrádi Batsányi János Gimnáziumban érettségizett 1994-ben. A békéscsabai Kőrösi Csoma Sándor Főiskola után a szegedi József Attila Tudományegyetem magyar szakán diplomázott. 1997-től 2006-ig a Bárka szerkesztője, 2007 és 2009 között a Nők Lapja vezető szerkesztője, 2006-tól 2009-ig a Szépírók Társaságának alelnöke. 2009-től az Élet és Irodalom munkatársa. Művei: Vízjelek a honvágyról (versek, 1996); Angyalkacsinálás (versek, 1999); Caspar Hauser (versek, 2001); Pletykaanyu (elbeszélések, 2001); Isten hozott (regény, 2005); Tánciskola (regény, 2008).
