Szubjektív gyorstalpaló táncrajongóknak
Lehet, hogy Behemót, a beszélő fekete macska megszökött Bul-gakov mesterregényéből és furmányos módon befészkelte magát Grecsó Krisztián laptopjába, amennyiben szerzőnk legutóbbi regényét az említett eszköz segítségével rögzítette. És össze-vissza karmolta a kéziratot tároló állományt, bajszával agyonbirizgálta a billentyűket, hogy onnan mindenféle pokolra való, alkoholgőzös, kínos-keserves látomás bukkant elő.
Vegyük csak, például, a békák Waterlooját. Mely esemény során a békákkal zsúfolt bekötőúton végigguruló teherautó apokaliptikus méretű, önkéntelen mészárlást végez, mindenfelé félig szétlapított, még élő békák repülnek, bő sugárban fröcsköl a vér, és a szeptemberi alkonyatban a bíborszín matéria hozzájárulásával „megelevenedik a levegő”. Vagy vegyük, második körben, a román vendégmunkások Gólem-szerű robotját, szutykos alig-gönceit és szelíd beletörődését a határ menti paprikatelepen, vegyük a razziázó határőrök ellen menedéket nyújtó, szűkös pince-rejtek levegőtlenségét, a testek tehetetlen egymáshoz zsúfolódását, a csapóajtón bezúduló por és fény fojtó fenyegetését, a kiúttalanság élő szoborcsoportját, amelyen senki sem segít.
Ezután a reggeli didergés ellen, a piaci talponállóban hajtsunk le egy deci vodkát, előtte-utána küldjünk gyomrunkba lédús savanyú uborkát és enyhén sózott, fehér szalonnakockákat, majd képzeljünk el egy csapat pokolian csinos kamaszlányt, vázlatos tornadresszben, ám annál harsányabb sminkkel, amint a vidéki sportpályán, hatvan méteren, megannyi férfiszemre fittyet hányva, halálkomolyan sprintel, azaz „eggyé válik a levegővel”, Szalma Lajos sporttanár tanítása szellemében, mert alapjában véve a lényeg nem a sebességben áll, hanem abban, hogy dolgozzanak az izmok és keringjen a vér, hogy a mozgás révén a test minden porcikájában fellobogjon a felismerés: él.
Következő lépésben gyors mozdulattal lezúdítunk egy fél Unicumot, műanyag pohárban felszolgált, vizezett sört hörpölünk rá, majd a vasúti felüljárón álltunkban meglessük a gyönyörű és teljesen reménytelen, alföldi Magyarországot, kikémleljük a lapály városai között zötykölődő vonatok utasainak lázas vágyálmait, vonatablakból megpillantjuk az elöntött tiszai ártér bóbiskoló fűzfáit, a hirtelen lett magyar tengerben tollászkodó kócsagokat, gémeket, és önfeledten nevetünk; megállítjuk a megállíthatatlan katonai tehervonatot és daruval ráügyeskedjük a műanyagból öntött, ablak nélküli bakterházat, miközben mi már tudjuk, amit a mozdonyvezető gépész még nem, hogy az alagút végén mitől lesz annyira elviselhetetlenül erős a fény...
És a zene egyre kavargóbb ritmust diktál, derékon kapjuk a kamaszkorba is alig ért, kócos cigánylányt, tangót járunk vele, bár a sarokból vészjóslóan villogó férfiszempárok kísérik cseppet sem ártatlan incselkedésünk, mely a Tisza-parton folytatódik, de ittas állapotunkból kifolyólag végül valóban ártatlan regiszterben, csakhogy ez senkit sem érdekel, mert az igazság csak akkor igazság, ha azt valaki ki is mondja, ellentétben a hazugsággal, amely kimondatlanul is élesen világít; minduntalan felemelkedő, haragos mutatóujj a hétköznapok gyér levegőjében.
Ilyesféle hangulat kerekedik abból, ha valaki rászánja magát és fellapozza Grecsó Krisztián Tánciskoláját. A regényt, mely írónk előző könyvéhez, az Isten hozotthoz hasonlóan nem akar több lenni, mint ami: a kisváros világának kilátástalanságát, eltitkolt őrületét, sekélyességgel ölelkező, örvénylő mélységét pontosan, élesen, mégis ellenállhatatlan líraisággal megrajzolt zsánerképekben megörökíteni. Fegyelmezetten sorakozó mondatokból párhuzamosan létező univerzumokat, személyeket, élethelyzeteket kasírozni, melyek között alkoholtól, kábítószertől, szenzáció- vagy szeretetéhségtől szédült fejjel bolyonganak apró települések – a lehetséges világok legjobbikainak – szereplői.
A szegvári születésű, jelenleg Budapesten élő Grecsó maga is mintha kissé ludas lenne a párhuzamos világok közti mászkálásban, e téren elég talán annyit említeni, hogy első verseskötete – merthogy írónk költőként kezdett – 1996-ban az év legjobb első verseskötete díját hozta. E megrendítő esemény hatására lassú folyamat indult, mely következtében költőnk a próza berkeibe tévedt, és 2002-re megszülte az év legjobb első prózakötetét, a Pletykaanyut. Igaz, hogy ezután szülőfalujában – mely település jelentős mértékben gyanúsítható azzal, hogy Grecsónak sommás ihletanyagot szolgáltatott – csak a nap kevésbé forgalmas óráiban, az előre kinyittatott kertkapu fele igyekezve mert haza járni, ám a falu, az író bevallása szerint, végül annyira kiengesztelődött, hogy egy könyvbemutatón felállt egy bácsi, mondván, „én, kérem, nagy egyénisége vagyok a falunak, illett volna engem is beleírni a könyvbe…”
Lehet, hogy a Tánciskola hátlapját az elolvasott könyvre rácsukva megkönnyebbülten szusszanunk majd föl, hogy bennünket – bár mi sem vagyunk kis egyéniségek – Grecsó ezúttal nem írt bele szédületes regényébe, noha el sem titkolhatjuk, hogy az ördög léte vagy nemléte körüli morfondírozásban magunknak is van már valamiféle jártasságunk. Szinte annyi, amenynyivel Szalma Lajos, a nagybácsik önjelölt gyöngye, illetve Voith Jocó, kétbalkezes unokaöcs gyanúsítható. Vagy ellenkezőleg, megkönnyebbülten szusszanunk majd föl, hogy végre valaki bennünket is – bár nem vagyunk nagy egyéniségek – beleírt szédületes regényébe; ott sunyizunk a polgári látszatot fenntartó unalmas kúria és a tudatmódosító-koktélok kotyvasztásának szentelt hétvégi hobbi-ház között kanyargó ösvényen, egyik gondolatunkkal állásunkat féltve, másikkal abszinttól lángoló cukordarab fölé hajolva.
Annyi szent: nem árt nekünk ez a mesteri kézzel adagolt-szerkesztett színjáték az emberi gyarlóságról, a gonoszság lehetséges határairól, a látszatról vagy a látszat látszatáról; ez a sajgó bel-vidékből érzéstelenítés nélkül kimetszett és közszemlére tett, lenyűgöző szépségű, naturalisztikus minta. Nem árt közösen figyelni arra, hogy tragédiákért nem kell Ödipusz és Antigoné mitikus honába zarándokolnunk, megtaláljuk azokat itt és most, az alvégen, mert, bármennyire hervasztó, illetve elcsépelt volna: más is szenved.
Ugyanakkora bátorsággal jelentjük ki ezt, amekkorával Grecsó Krisztián elvonultatja szemünk előtt a tanyasi világ meztelenül strandoló, hájas néniit és bácsiit cuppogó kínai papucsukkal, bemutatja özvegy dr. Fejér Antalné dr. Zsuzsát, amint puffadtan, vastagon kifestve, fehérre hidrogénezett hajjal, tornyosuló aktacsomók között nagyon szenved, vagy Voith Kareszt, Jocó apját, aki a kiskorú cigánylánnyal esett enyelgése következtében a nyugdíj küszöbén munkanélküli alkoholistává görnyed, miközben feleségének évtizedek keserű munkájával összetoldott iskolapszichológusi aurája szempillantás alatt semmibe vész.
A dolog azonban korántsem enynyire egyszerű, hiszen hétköznapjaink velőtrázóan giccses ízlése szerint minden rossznál létezik rosszabb, de ezt már hadd fejtsék ki a Tánciskola keringőző torzfigurái, akikről Grecsó megvilágításában lassanként kiderül: nem is annyira torzak ők, mint gondolnánk, annál sokkal, de sokkal torzabbak; illetve az elképzelhetőnél sokkal, de sokkal torzabb helyzetekben kénytelenek a homokban vígan játszadozó, spílhóznis egyedből lakásukon befőttesüvegben levágott baromfi- és szárnyas-állat fejeket konzerváló, tolató tejeskocsi alatt kimúló fakírjelöltekké válni, vagy még ennél is nagyobb huncutságokba menekülni. Mert akár láttuk már őt, akár nem, az ördög, tanúsítja Grecsó Krisztián, nem alszik.
Grecsó Krisztián: Tánciskola. Magvető, Budapest, 2008.
