Süketítő harang-időben állunk, lemeztelenítő, hideg fényben, télies, télhez igazodó érzékszervekkel, káprázatokban, hótól való vakságban gyűjtve az eltenni való bögréket, mindegyikben lelkünk egy-egy megfoghatatlan darabja, párája, fellegbe kapaszkodó, ellobbant nyári tengerhullám-emléket őrző, vagy kisdedóvó tükörkép-hangulat, midőn gyermekeink nagyra nőnek, s fátylasodó tekintettel vizsgáljuk piculás hetykeségük. Ők azok, akik reményfonatukkal, ébren is pörgő almát, eget álmodó pacsirtás kedvükkel gyönyörűvé teszik a telet, hangzavarban, házat, utcát betöltő egészséges kacagással. Ha van jövendő, hozzájuk kiált a ruháit egyenként kinövő-nyűvő ember, aki gyerek-ember is kell legyen, dísznek állított tisztaszobák ódon, muzeális székein ülve is, sorokat keresve a szikár, a nyelv és a fogak közt szűrt, pontos fogalmazáshoz, négy arccal tekintve négy évszakba, szélrózsa s szellemi iránytű szerint. Kitekintünk az ablakon, nyárlevél zörren a tokban, az alkonyt hangyák vonszolják át az éjbe. Óraműpontossággal működő lények, olyanok, mint a másodpercek, s ha még kisebbek az időben, úgy mérhetetlenül nagyok, mert a keletkezés irányítja őket. A forgás a tengely, a boly körül annyit tesz, mint behordani mindent, mi menthető, életre jó, majd megnyugodni a téli csend üvegkoporsóján kívül lehetőleg, a fehér fuvolában. Az élet kerekített évszámú csöndje, a hallgatás évszaka e tél, a zörej elül a havasok sötétjében, s a város kivilágított terein angyal sétál, láthatatlanul, benne tarsolyában a fegyver, Assisi Szent Ferenc öröksége, a szegénységé: a mogyorófa bot, varázspálca, aranydiót köt a végére a királyfiú, hadd csattanjon ostorként, hadd villogjon, mint a villám, ha üt. Óesztendőt búcsúztatva nincs más útravaló, csak a fakard, e csorbult élű, s álmodni fenyőtű-hullásban tovább... Erdély szívében, itthon, földre térdeplő vályogfalú házak társaságában, vénülőn, palackba zárt üzeneteket küldve a mának vagy a jövőnek, nem az áramdrótok ördögén keresztül, hanem a kézfogás melegét is érezve, a nagy találkozások bánatos derűjétől ittasultan, kilengve képletből, feledve a lélek fehér falára karcolt fekete tagadómondatokat. Tél jön, és más, mint az eddigiek, mert mindenik más, úgy, ahogy két egyforma pillanat sem létezhet. A rend fehér párna, tisztára mosott takaró, hang, mely kiszól a korból, vagy fordítva, s ez korántsem mindegy, mert semmi sem az. Magas tornyot emelni nemcsak erő, ész, akarat szükségeltetik, hanem baljós csillagzatú korokban is feszes, kötött szabadság, mely a fájdalom mélységeiből partra hozott kincs szülöttje, melyért áldozattétel kell, nem a pusztulással rokon, hanem az ezerszer csak hazudott, elvetéltetett szeretettel. Az elvont szó üresen kondul, mint kút mélyén a vödör, nincsen éltető víz. Ahogy ma távolodunk a szabadság igazi mezétől, nincs méltó viselője a kalapnak, csak kalpagok vannak, drágán vehetők, és írásos bizonylat dukál melléjük. Mikor töltődik föl a pogány szeretet Szenczi Molnár Albert Psalterium Ungaricumából vett ritmusokkal, dallamokkal, ómagyar tökéletességű, veretes mértékkel, vagy mikor lesz a tél sérthetetlen – külső tájjá is, nemcsak belül gyökerező fenséges misztériummá, a könyörtelen fagy hóhullató geometriájává, olvadó jéggé, mely alól tavaszra serkenőn vet rügyet a cseresznyeág, mutatva, tiszta a zöld is, nemcsak a fehér, mely takar... Van a hónak megváltókra emlékeztető zordon tisztasága, s a Szahara vörösen izzó homokdűnéin is felsejlik e törvény: egy darabból lenni annyi, mint nem keverni színt, ha mondhatom így... S ebből az öröklétből a visszafordíthatatlan tett világít ki, mint a télből, zárlatot és kezdetet egybe sűrítő évszakból a purgatórium hava, pokoljárás után... A Divina Comedia harmadik része fényévnyi gyorsasággal lendíti a Pegazusként röpülő gondolatot a menny kapujához, a szöveg emelkedetté válik, Alighieri útja közel a végéhez, nem orphikus dalnok többé, hanem megváltatik, még a teljesületlen, áttűnésekbe örökített Beatricéban is. Láttam Dante sírját Ravennában, egyszerű, mint az itt-lét, de Dante visszaint a más-létből, úgy, ahogy az ősz int búcsút a mennyhideg télnek, az angyalének kórusszólamainak adva át a helyet, míg a karmester beinti a kontrát, s fölszárnyal a dallam, suhogó köntösben, elröpít a földről, s mégis, mennyire emberi... Talán egy Bach-korálra gondolnék, hoszszan kitartott hangokra, a szív egyenletes dobbanásaira, ütemen belül maradva mindig... Tél jön, unikornisokra gondolsz, ünnepre, melyben csak a Göncöl vagy a Fiastyúk ragyog kopár kékséggel, míg a visszafordíthatatlan tett kivilágít az időből, s semmi, semmi sem elkerülhetetlen, csak a papír hívó hava.
