Irodalomtörténet-írásunkban ritkán olvashatunk a 18. századi magyar irodalom alkotóival kapcsolatban olyan jelzőket, mint „a modern magyar irodalom előfutára.” A meglehetősen tankönyvízű megállapítás alapján a mai olvasónak – aki a 18. századi irodalmat főként tananyagból, és nem szépirodalmi olvasmányélményekből ismeri – Csokonai juthatna eszébe. Már ha a modern líra ismérvének „a műalkotás azon furcsa mozdulatát (mozgását) tartjuk, amellyel a mű mintegy leválik az objektív valóságról.” Amit pedig irodalomtörténeteink a 18. századi irodalomról sugallnak, azok épp, hogy nem a valóság és műalkotás kettéválásáról szólnak.
Az irodalomtörténet útvesztői
Amade László verseinek kritikai kiadása ezért is tekinthető hiánypótlónak. A költő nevével ugyan találkozhatunk irodalomtörténeteinkben, versei azonban elérhetetlenek voltak eddig az olvasó számára. Ugyanakkor az Amade-költészetről felsorakoztatott ismérvek alapján meglehetősen ambivalens kép alakulhat ki az olvasóban. A 19. századi irodalomtörténet-írásban dicsérő és elítélő jelzőkkel is illetik költészetét: Amade lesz a 18. század költészet dísze és leghanyagabb alkotója, nyelve egyenetlen, akinek ritmusában és strófaszerkezetében a – jó értelemben vett – szertelenség uralkodik.
Az ugyanazon korszakokban alkotó költőkről szokásos párhuzamvonást Amade sem ússza meg. Az Amade-versek első kritikai jellegű közlője, Négyesy László a kötet előszavában egy Faludi-párhuzammal látja körülírhatónak az amadei költészetet, mondván: „Faludi a formában erősebb, Amade a tartalomban.” A 20. századi irodalomtörténetek szerzői az Amade-szövegekben a dallamszerűséget, a ritmus és a rím virtuozitását értékelik, elmarasztalva a szövegek tartalmának könnyedségét és egyhangúságát.
A Sőtér-féle irodalomtörténet két egész oldalt szentel – a Nemesi rokokó irodalom cím alatt – Amadenak, akit az „énekköltészet továbbfejlesztőjének”, és a „rokokó dal megteremtőjének” tart. Költészetének érdekessége eszerint „új formavilága, s a versek keretét kitöltő szellemesség kultusza.” A kissé szélsőséges válogatást Nemeskürtyvel folytatva „fiók-Balassi”-ként látjuk viszont Amadet, akinek élete „szerelmi viharokban gazdag, ámde a Balassiénál üresebb, felszínesebb.” Költészetéről Nemeskürty nincs túlságosan jó véleménnyel: „Amade az a költő, akit nem szokás hosszan elemezni, boncolgatni; irodalomtörténeti könyvekbe is amúgy kötelességtudásból kerül inkább” – írja, bár elismeri, hogy ritmusának hatása Petőfi verseiben is fellelhető.
A ritmus/rím uralma alá helyezett tartalmat kettős mércével értékelik az irodalomtörténészek. A versek feltételezett forrásaihoz, az olasz áriabetétekhez mérve az Amade-szövegek tartalma üresnek és súlytalannak tekinthető: „Énekeit a tanulóévek során megismert divatos olasz melódiákra írta (...) a versek ének-volta megengedte azt is, hogy sorait olykor értelmetlen szavakkal töltse ki.” – írja Sőtér. Weöres Sándor antológiájában nagyrészt megismétli a sőtéri mondatokat, elismerve ugyanakkor a formai újítás korabeli szerepének fontosságát.
Ám ha a nyelvkohézió felől közelítenek a versekhez – tehát az Amade-versek tartalmát magából a formából próbálják kihámozni –, akkor költészete a modern lettrizmus, a „makaróniköltészet” előfutáraként írható körül. A Nemeskürty által hivatkozott Szerb Antal is a rokokó vers tematikájának – könnyed szerelem – unalmasságát emeli ki először, majd hangsúlyozza a „táncoló zeneiség” fontosságát, „amelyekre ma is rezonál az olvasó, és későbbi ritmusokat hall ki belőle.” (kiemelés tőlem D. Zs. ). És amit Szerb Antal csak sugall, Weöres tételesen is kijelent: Amade dalszerű szövegei eljutnak „a semmilyen-nyelvű modern lettrizmusig, a vakszövegig.” Feltehetően olyan versekre gondol Weöres, mint a sokat idézett Lila moja Lila (105. vers) kezdetű: „Lila moja Lila,/Rosto mila,/Lásé, gásé, burenda/Hipp,hopp sza sza merenda,/Reverenda.” A nyolcszakaszos halandzsaverset Tőzsér Árpád „fejtette” meg.
Hasonló megállapításra jut Tőzsér is Amade-tanulmányában: „Amade (...) az első modernistánk. Mégpedig nem a szürrealizmus értelmében (...), hanem a Mallarmé értelmében. (...) S úttörő Amade olyan értelemben is, hogy a rokokót, a mulatozó arisztokrácia önkifejezését (...) egyrészt komorabb, szentimentálisabb színekkel keveri, másrészt szinte folklorizálja, s ezzel (...) a realizmushoz közelíti.” Példaként idézhetjük a kötet 109. versének első szakaszát: „Tallalla, fallalla,/Jó kedvem vagyon,/Mert iszket és viszket/Igen nagyon!/Ki légyen/Mi légyen?/ Him, hum, ham, hum!/Van heve, nincs neve/ Lim, lum, lam, lum!”
Hogy a halandzsaszövegeken túlmenően melyek Amade modernizmusának alappillérei, azt Tőzsér az alábbi stílusjegyekben foglalta össze: a szövegzene mint vers-strukturáló erő funkciótlan, azaz az „idegen nyelvi elemek és helységnevek” irányítják és nem szolgálják a mondanivalót (példaként idézhetünk a 118. számú versből : „ Encze, Bencze, medencze,/Szép kemencze, Velencze”), a rímek a nyelv „önmozgását követik”, metaforái és szóképei hangmetaforák, illetve, hogy Amade a rokokó stílusjegyeit is alárendeli a szövegzenének.
Egy kiadás margójára
Az irodalomtörténet-írásból kiolvasható ambivalens, a középszerűtől a mallarmei modernségig ívelő Amade-kép(ek) közül az „igazi” Amadet megtalálni talán csak szövegek ismeretében lehetséges, s főként ezért tekinthető hiánypótlónak a Balassi Kiadó Amade-kiadása. A már említett Négyesy-féle kiadás után több mint száz évvel jelennek meg ugyanis újra kritikai igénnyel Amade versei.
A jelen kritikai kiadás nézetem szerint részben rendteremtő szándéka miatt érdemel különös figyelmet. A 19–20. századi Amade-kutatások eredményeit összegezni kívánó kiadásnak ugyanis számos lappangó, és a mai napig eldöntetlen problémát kellett tisztáznia. Az Amade-szövegek kéziratos jellege ugyanis rengeteg kérdést – jelesül a szerzőség kérdését, az Amadenak tulajdonított versek felkutatását – hagyott megfejtetlen.
Az RMKT sorozat szabályrendszerét szem előtt tartó kiadás Amade-életrajzzal kezdődik, majd az Amadenak tulajdonított magyar, latin és német nyelvű versekkel folytatódik.
A kötet alapanyaga a 18. századi (köz)költészet két igen fontos vetületére hívja fel a figyelmünket. Egyrészt a szerzőség kérdésére: az egyes szövegek szerzőségének megállapítása mellett a különböző kéziratos szövegek egymásba épülése megkérdőjelezi a szerző definiálásának jogosságát is – azaz a különböző motívumok/sorok kéziratos formában való terjedése/variálódása, netán kölcsönzése olyan intertextuális hálót eredményez, amelyben a szerző kilétének kérdése nem tekinthető relevánsnak. Mint ahogy a szerkesztők utalnak is az előszóban arra, hogy olyan szövegeket is beválogattak a kötetbe, melyeket nem Amade írt, de amelyeket valamilyen módon felhasznált, s amelyeket a kortársak neki tulajdonítottak.
Másrészt a kéziratos szövegek variálódása nem csupán a szerző kilétének megállapítását nehezíti meg, hanem az egyes motívumok forrásának bejelölését is. A jegyzetek érdeme ugyanis, hogy a szerkesztők az egyes verseknél nem csak a különböző kiadások közötti eltéréseket jelölik, hanem a motívumok/sorok forrásait is igyekeznek azonosítani. Így például a mitológiai motívumok forrásainál Ovidius és Vergilius mellett – az egyébként bevallottan Gyöngyösi Istvánt követő Amadenak – a Gyöngyösiből vett forrásait is bejelölik. Legnyilvánvalóbb példája a Gyöngyösi-követésnek a 133. vers, melynek kezdősora (Tiszta geniussát csalárd Cupidónak) nyiltan utal Gyöngyösi Csalárd Cupidó „című” művére. Vagy említhetjük példaként egyik legismertebb katonaénekének dallamát, mely – mint a jegyzetekből megtudjuk – Aranynál bukkan fel újra. A szöveg ugyanakkor a kuruc katonaénekben, a Csinom Palkóban is visszaköszön: „A szép fényes katonának arany, gyöngy élete/Csillog, villog minden felöl jó vitéz fegyvere./Szép élet, vig élett/Soha jobb nem lehett/Hop, hát jöjjön katonának, illyent ki szerett. Szép élett etc.”
A források azonosítása ugyanakkor nem minden esetben lehetséges: a kötet 68. számú verse (Kukuku ku kutskám) például a 18. században több változatban, több szerző neve alatt maradt fenn, s a szövegek közti eltérések alapján feltehetően nem egy forrás felhasználásával készültek. A Poóts András Ifjúi verseiben (1791) is fennmaradt szöveg első strófája: „Kuku: kuku! Kukucskám!/ Szálj már hozzám, madárkám/ Mikor tsalogatlak,/Sipotskámra hívlak:/ Készen vár már kalitkám.” Ugyanez Amadenál: „Kuku ku kutskám,/ Szálly én hozzám, madárkám!/Szivem hozzád hodul/ Ha látt, ugyan ujul/ Készen vár már kalitkám.” Igen tanulságos ugyanakkor a különböző variánsok útja is: a rokokó vers variánsa fellelhető Erdélyi János, majd Gálos Rezső udvarhelyszéki gyűjtésében is, az utóbbi változat azonban már inkább népdalra emlékeztet.
A több mint kétszáz verset tartalmazó kötet összeállításakor a legnagyobb problémát – mint már említettük – a versek szerzőségének megállapítása jelentette. Amade ugyanis mindössze három alkalommal jelentet meg nyomtatásban szövegeket, ezek közül közül egyről, későbbi kutatások alapján bebizonyosodott, hogy nem Amade alkotása. A nagyrészt kéziratban maradt szövegek szerzőségének megállapítása mellett igen fontos, hogy a szerkesztők külön kitérnek Amade költészetének kiadás- és hatástörténetére is – a kötet függelékében csatolják az Amade neve alatt valaha megjelent, de valószínűleg nem Amade által írt versek alfabetikus címjegyzékét is.
A kötet alapanyagát – 123 verset – egy, az 1750-es években íródott, Báró Amade Lászlonak Énekeji című kéziratos énekeskönyv képezi, melyet Négyesy Főkódex névvel jelöl kiadásában. A több kéz által másolt kéziratot két újabb kéziratanyag követi – Báró Amade László versei, illetve a Báró Amade László 34 éneke című kéziratból nyolc olyan vereset közölnek a szerkesztők, melyek nem szerepeltek az előző két kéziratban. A három kézirat anyaga ugyanakkor kiegészül a Mészáros Ignác által, kiadási szándékkal összeállított Amade-sorozat azon hat versével, melyek hiányoznak a fentebb említett három kéziratból, valamint olyan versekkel, „amelyeket nem Amade írt, de valamilyen módon felhasználta, és már a kortársak is neki tulajdonítottak,” illetve a költő levelezésében talált „töredékes – mert annak is szánt – és teljes verset.” A cím nélküli versek – összesen 219 – sorszám szerint követik egymást, cím helyett a versek első sorát emelve ki.
Ha az Amade-szövegek kapcsán homályos kérdésekről és rendteremtésről beszéltünk, úgy hasonlóak állapíthatóak meg a szerzői életrajzról is. 1828-ban Toldy Ferenc még csak annyit tud megemlíteni Amaderól, hogy „született a’ XVII. század végén vagy a XVIII. század elején,” addig 1836-ban a szerző unokaöccsének fia, Amade Thádé egy Amade-kötetet ad ki, melyben az 1703-dik esztendőt jelöli meg szerzőnk születési évének. A születési év egészen 1937-ig bizonyul igaznak, amikor az Amade-kutató, Gálos Rezső, kutatásai alapján 1704-re módosítja Amade születési évét. A hatvan évet élt Amade élete Ajkay Alinka szórakoztató életrajza szerint igencsak bővelkedett pikáns és nem egy esetben viszályos fordulatokban, s nem véletlen talán, hogy életrajzának mai napig is vitatott kérdéseit a „világi énekeiből” próbálják az Amade-kutatók megfejteni. Mint ahogy talán az sem véletlen, hogy az életmű legvitatottabb pontjait a különböző nőkhöz fűződő kapcsolatai jelentik.
Verseinek méltatói a formai kérdéseken túlmenően elsősorban mint a „pikáns/rokokó szerelem” megéneklőjét méltatják, aki „a női mell láttán nem a csecsemőszoptatásra gondol,” nevezik „magyar Casanovának”, „öles termetű pozsonyi gavallérnak,” s akad olyan szorgos méltatója is, aki szerint versei legalább tizenöt különböző nőhöz íródtak – míg feleségeihez egy verset sem írt.
Az Ajkay Alinka által összeállított Amade-életrajz a feltárt Amade-levelekből igyekszik körvonalazni a szerző életének fontosabb állomásait, kapcsolatait. Továbbra is kérdés ugyanakkor, hogy ki rejtőzik az „Édes Pitzinyem,” vagy máshol Miticzky Julianna megszólítás/név mögött, akivel Amade életének utosó évében levelezik. Bizonyos az, hogy Amade nem csak levelet vált a lánnyal, hanem többször találkoznak is: „Ha gondolod, hozd ell az annyádat is, hogyha nem, maradgyon otthon. Minden költséget megfizetek, eszedre bizom az dolgott és szivesen elvárlak!” – írja levelében. A kötet szerkesztői a kérdés eldöntésében Gálos Rezsőre hivatkoznak, aki szerint „a lány Amadenak nem a szerelme volt, hanem esetleg egy ifjúkori botlásának a gyümölcse, vagyis a lánya.”
Összegezve elmondható, hogy Amade László költészetéről a jelen kritikai kiadással sok port sikerült letörölni: a különböző szövegkiadások egy kötetben való összesítése révén több Amadenak tulajdonított szöveggel kapcsolatosan tisztázták a szerzőség kérdését, a szövegkritikai jegyzékek felhívják a figyelmet a további Amade-kutatás főbb irányvonalaira, és természetesen – de nem utolsósorban – a mai olvasó is megismerkedhet az amadei költészet lettrizmusaival.
Amade László versei, s. a r. Schiller Erzsébet, Ajkay Alinka, Balassi Kiadó, Bp, 2004. (Régi Magyar Költők Tára XVIII. század, VII.)
