Gyerekkocsiból kacag a citromsárga, nyári remény, sétál a szellős utcán a nő a végtelen füttyű gyerekkel, ki meghosszabítja az öröklétet is, a szőke kobak jövőnek adott idejével.
Aranyló sárkányrepülőt eregetnek vásott kölykök a nyári ég kifeszített, óriás vásznára, a folyó menti odvas, vén fűz kiégetett törzsébe bújnak, totemszoborként, Winnetou törzsfőnök csalja őket a víz fölé hajló vékonyabb ágakhoz, hadd legyenek veszélyben, hívják ki a sorsot, míg még rézbőrű bennszülöttek lehetnek. Szalad már a nyár, magasba röppen a piros pöttyös labda, s a gyerekkor verebet űző parittyakövei is.
Az anyák a gyermeki lélek dobbanásait hallgatják láthatatlan sztetoszkópokon, nem lehet ott zörej, kihagyás, csak egészséges ritmus, orvosolják a bajt, s tudják pontosan, mit kíván a világra csodaként először néző gyermek – az elvesztett idő pótolhatatlan. Fecskeröptű mosolya az anya tekintetében pihen el, s altatóéneke hangjára szenderül álomba éjjel. Aggodalomtól válik e hang darabosból dallamossá, a bölcső felett, s aszszonyszó csitítja el rossz álomból felriadó csecsemőt, testének védő melege elűzi a rontó álomképeket.
Milyen, férfit és gyereket mozgató, vég nélküli, gyöngéd létálom nyugszik a nők valójában? Milyen lélek-magzatot hordoznak szülés után is jonhukban a termékenység e széptevői, legendás hírű, bajvívó héroszok, hadvezérek törékeny testű életadói? Szikár szentek rokonai e nők, próféciák letéteményesei, lázadó Keresztelő Szent Jánosok hangadói, óvnak a sors kérész-éltű páriái ellen.
A nőké a szó, nem a férfiaké – a görög rabnők sírása hallszik az évezredek messzeségéből, a patriarchális korban megszomorítottaké, s a hetéráké, kik a gyönyör fokozatai után lecsukják hárfajátékukkal a férfi szemét. Háremhölgyek sejtjeiből nő ki végül a férfias izzású századok csóvaröptű szellemisége. Ez ma hagyaték az itt maradóknak.
Ha idős asszonyok arcán futnak le a maradandóság kévébe kötött, rezes ráncai, évszakváltozáskor csontfájásukban is vigasz van, az unokáké. Öregedvén állnak az asszonyok a fogyatkozó időben, mint februári télben, dombok púpján a kopárra vetkőzött fák. Szerelemnyárban, s az élet őszén is bő termést hoztak, nem kérve semmit cserébe. Ezek az asszonyok adósnak vélik magukat mindig még egyetlen szárba szökkenő, rögnevelő tavasszal, midőn melegszik Gaia, a föld, tartoznak még egy illatos almavirágzással, miután kifosztotta őket a jéggel kopogtató tél. Midőn a halott matriarchák koporsójára hull a rög, ezer árvácska-szem sír temetésükkor, de emléke marad a szárnyas hitben bevégzett küldetésnek.
Időtlen jelenben nőnek gyönyörűn a gyors vérű, feszes bőrű lányok, sétálnak a város gesztenyefái között, narancsszín ingük alatt barna rózsákként villanak a mellbimbók. A termékenység ígéretei ők, a szerelem holddal derengő éjjeli táncában, szikrázó ezüstben. Vállig érő, fekete fürtjük szeretőjük arcába hull, lényük lázban világít, így telik a szeplőtlen, elkerülhetetlen találkozás, s végül, a nászágyon örökre eggyé forrtan fekszenek, meztelenül. Rájuk száll a csöndesség fehér madara, marad az egymásrautaltság vállalt szépségében a tervek fogamzása, jövendőt rajzolni a kitöltetlen életidő arany papírjára. Élni, lázban vöröslő éjek után, a nappalok zsivajában a holnap lakható álmait, tiszta lélegzetvétellel, csókban édesülvén, evezni a láz tengerének hajóján a végső eskü letételéig, a frigyre lépés elválaszthatatlan együtt-létet ígérő, ismételhetetlen pillanatáig.
Ki az én anyám, és kik az én testvéreim? – Jézus e sóhajtással szakadt el Isten közelségében a világi létidőtől, mely benne testté lőn, s Mária siratóéneke a szentségbe beavatott asszony evilági gyermeke elvesztésének bánatát, a gyászt sűríti a lélekbe.
Így van, az életérés előtt eltávozott újszülött még fél lábbal a végtelenben volt, közel Isten országához, a rövidített földi száműzetésben is. Visszatérése a túlvilágra a megváltással rokon.
A földgolyó gyermekei énekelnek fülembe egyszerre mind. Az ártatlanság parányi angyalai, kiket vigyázni kell, hogy időtlen, bölcs útravalóval gyalogoljanak ki az ág-bogas, évekkel növekvő létrengetegbe, s vigyáznak rájuk a lepkeléptű lányból menyasszonnyá lett anyák.
Felnőttkorban, az érett nőben, férfiban fölsír néha a lélek – egy kisgyerek sír ilyenkor, aki volt valaha, a születés küszöbéről a földtekére lépve, s bár magához s társához kötözötten, egyre gyűlő éveiben jár, emlékezik a voltra, s benne mindig él.
