Nagyapa, Muzslán, a huszadik század negyvenötödik esztendejében látlak, ahogy állasz a januári fagyban. A lövészárokban tegyél láthatatlan szemellenzőt, támadáskor ne lásd az oldalról becsapódó gránátot, golyót, így a hadtest végsőkig kitart. Fogyatkoznak a páncélosaitok, percenként süvít el fölötted a fehéren sistergő német vadászgépeken az orv halál. Lövészárokban nincs búcsú hitvesedtől, elreped az arany gyűrű a roncsolt, fekete ujjperceken, édes vér lövell ki társaid mellkasából. Fekvőhely, kenyér nincs Magyarországon, magadba húzódva, a metsző hidegtől alszol el több napi gyaloglás után, Nagykomárom kopár laktanyáján, míg lecsukja szempilláid a Tintaceruzával írott tábori levél – s sóhajtod: szívem asszonyának éjjel írom én, hol a szívem lángját bomba oltja el, és a néma csendben hull a hópehely.
Háborús naplód sárgult lapjain nyugszik a kezem, visszafordíthatatlan, egyszemélyessé lett történelmem, kincses örökségem, emlékeid tárháza, ahol városnevekkel, évszámmal rögzíted magad, oly korban, ahol az éjféli, bajtársi dohányszünetbe légiriadó lármája vegyül, dübörgő páncélkocsik állnak a tábor ellenfényében, nehéz az akarat a fogyó testben, s véled, megmarad az iszonyattól megőszült hajzat alatt a koponyatető. Míg Auschwitzban, Harbachban szemüvegek, ékszerek, cipők, hajcsomók hegyei tanúskodnak az akkor felfedetlen és ma már filmen lepörgethető halálkamrák, tömegsírok iszonytató látványáról.
Vadászgépről hangyához hasonló célpont lehettél. Őrzöm a Magyar Nemzeti Hadsereg katonasisakját a szobámban, te hordtad, a gázmaszkod elveszett, az ütközetkor viselt nehéz, fekete bőrcsizma is. Ha a szemedbe fröccsent a vér, a sár, dühöngve lőttél, szívritmusod a gépfegyverkattogáshoz igazodott, visszavonuláskor a golyószóró célgömbjéből a sűrű bozótosban, pár pillanatig védetten, fekvő helyzetben vártad be katonatársaid. Ha aknára lépett valaki, szélütötten repült levegőbe a robbanótöltettől.
Forró higanyként égettek Európá-ban bőr és szív alatt a nemzet- és világgyilkos Hitler sátáni beszédei. Kézlegyintéssel, rendeletre lövette tarkón saját SS-tisztjeit is, hadserege feketére festette a békebeli Európa barna-zöld térképét, a határok eltolódtak, s 1945 január 27-én Budapest is elesett.
A németeknek végtelennek tűnt az orosz hósivatag, éhségük és rossz öltözetük lehetetlenné tette hadviselésüket. Ellenszerként e foltozott irhájú zsoldosokkal szemben Volgográdnál az orosz vodka, a vastag bőrsuba hatékony fegyver volt a győzelem napjáig.
Mikor hazatértél, Hitler szénné égett porát a szél elfújta már. Gazdátlan hajó volt a gondolat, a nincsből kellett a szabadság családi páncélját – házat teremteni.
Évezredek dörömbölnek szívkamráimban, kardcsörgéses csatarendek vonulnak sorakozóra. De Auschwitzra nincsen magyarázat. Gyalázat, botrány mindaz, ami ott megtörténhetett. Golyóra, gázrózsára szerelt, pontos módszer adatott rá. Az emberi erkölcs egyetemes léptéke megszűnt ott. A létből örökre pokolra vettetett gyilok-időben a lélek számára elviselhetetlen, tömény fájdalomban csak az utókorban lett szentté mindaz, ami ott megtörtént.
A tehervonatok végtelen karavánjain, szalma almon szülték meg az egyenruhás, bérelt halál közelében a csecsemőket az anyák a hidegben. A kopaszra borotvált fejeken, s a végtagokon a sebek keléssé nőttek. A szomjas, több heti éhségben szenvedő sovány asszonyok, s az erőtlen, de társaiknak mégis enyhítést adni igyekvő férfiak, a játékaik mellől erőszakkal kiszolgáltatottságba hurcolt gyerekek hangja a puskatus könyörtelen, halálos halántékütéseitől szűnt meg hallszani.
Mikor kiszállt a vonatból a halálra ítéltetett tábor, a menetosztagból elhurcolták a betegeket a vesztőhelyre. Nem tudta senki, miért e kegyetlen játszma, mért válik el örökre családjától a férfi, a nő.
A hadbíróságok ma sem azonosították mind a vérszagtól ittas, trágár, kéjjel ölő korabeli tömeggyilkosokat. Rohadnak ma is, élve bűntudat nélkül, kárhozatban.
Józanságuk döbbenetes: ezreket vittem halálba társaimmal, de az a múlté már! Feledhetetlen és megbocsáthatatlan a huszonegyedik század második évtizedének küszöbén is. Nincs feloldozás soha. A második világégés utórezgései figyelmeztetnek, ennek nem szabad még egyszer megtörténnie.
Nagyapa, a te konok, öregkori bölcsességed szólít, midőn meséltél esténként, a szellős nyári csöndben, a szőlőlugas árnyai között, gyerekkori vakációimban, a háborúról, a korszakról, melynek eleven részese voltál. Erős voltál hetvenévesen is, s ha kalapács pengett az üllőn a kovácsműhelyünkben, s sistergett a vízbe csúsztatott, edzeni való vas, vagy ló patája füstölgött, ha a hevült patkót ráillesztetted – mágikus volt nekem. Nem tettél említést a hastájékod alatt lévő kerek hegről. Mondtad később, golyó fúródott beléd, mert kíváncsi voltam, s én sose feledtem el. A sebed begyógyult, a heg örökre megmarad, de nékem – boldog emlékezésül.
