„Ők ketten a könyvön végig csak egymás gondolatait találgatták, hogy így még jobban összefonódhassanak. A rajz, íme, a perspektíva szigorú törvényei szerint a térbe lépcsőt épített, és ráhelyezte a kezek csendéletét, a betű azonnal kitalálta gondolatát, és saját megszerkesztettségének tudatában áttetszően térbe rajzolódott.” Szó és kép egymás mellettiségének szoros kötelékéről tanúskodnak Deák Ferenc fentebbi sorai. Műhelyvallomás ez, betű(k) és rajz(ok) találkozásának gyümölcse. Egy találkozásé, ami megélésétől kezdve majdhogynem örök, mert élmény és alkotói munka van mögötte. Mindegy, hogy rajznak, domborműnek, szoborrészletnek, rézkarcnak, tusrajznak, (fa)metszetnek, szénrajznak vagy éppen kerámiatányérnak nevezzük – a kompozíció, egy-egy életmű összeáll, s Kántor Lajos ez évben megjelent Hazatérő képek. Barcsaytól Vinczeffyig című kötetében az elemző, elismerő, emlékeztető szavak által újra és újra hatni tud. Írás által az anyag.
A szerző a Korunk-archívum mélyére nyúl, s egy sajátos leltárt készít. Négy és fél évtizedet lapoz viszsza, hogy „a Korunk Galéria (volt) mindeneseként” annak örökségét felmutassa. Kántor Lajos szerkesztői fiókjaiban kutat, keresgél, élményekből táplálkozik, vagyis az időt hívja tanulságul, hogy összerakja a betűket és rajzokat. Hogy mi egy ilyen nagy ívű munka apropója? Vallomása szerint tartozás, egy régi-új tartozás lerovása Barcsay Jenővel, a 20. századi magyar festészet és művészetoktatás nagy öregjével szemben. Már az 1987-es, többek által írt Tisztelet a Mesternek kiadvány is méltó elismerés volt, ám e mostani könyv akár jelképesnek is mondható felépítése legalább olyan szintű alázat és tisztelet hordozója. Merthogy mi is a csavarás a dologban? Talán a keret és a tartalom viszonya. A Hazatérő képek lapjai nem csupán Barcsayról szólnak. A kötet nem csak előtte tesz tiszteletet, viszont neki szolgál magyarázatként (többek között arra, hogy mi előzte meg a 2008 őszén a Bánffy-palotában megrendezett kiállítást), ő az elsődleges címzett. Azáltal pedig, hogy számos művész, alkotás, élmény és adat helyet kap benne, még mélyebbnek érzem a feladó címzett iránt érzett ragaszkodását, elismerését. Ha képletesen kéne ezt felvázolni, azt mondanám, hogy olyan ez az egész, mintha százkilencven oldal két ember délutánja lenne, ahol az egyik mesél, olvas, magyaráz, a másik pedig, hátradőlve a székben, figyel, hallgat, emlékezik.
Öt részből áll Kántor Lajos tartozása, a Mesternek szánt „magyarázat”. Mindegyikben változó időben készült írások kapnak helyet, főként a hetvenes-nyolcvanas, illetve helyenként a kilencvenes és az ezredforduló utáni évekből. A kötet egyik nagy érdeme a gazdag illusztráció; a képek és rajzok végigkísérik a szavakat és emlékeket, s ez által is hitelessé válik a betű és rajz ünnepi találkozása. Ezt csak erősíti a huszonkét színes melléklet.
Az első fejezet (Korunk-archívum. Leveles tár) nagyon jó bevezetőként szolgál, kissé krónikajellege van, tulajdonképpen ráhangol a Korunk Galéria történetére. Az Arcok, évek című írás visszamegy a kezdetekig, s a Korunk-fedőlapokból kiindulva elevenít fel fontos momentumokat. A súlyosan vastag betűsortól egészen a Deák Ferenc alkotta, egymásnak háttal támaszkodó két K betűig, vagy akár Könczey Elemér tervéig hosszú az út, melyben érdemes arra figyelni, hogy mikor kerül(hetet)t fórumra a képzőművészet. Viszont mikor a csúcson volt (vagy éppen fölfelé ívelt), igyekezett ott is maradni. Ez az igyekezet, ez az elszánt akarat tette lehetővé, hogy 1973 márciusában a képek nyelvet kapjanak: ekkor rendezték meg az első kiállítást. „Amikor ugyanis közel tíz évvel ezelőtt – írja Kántor Lajos 1982-ben – először díszítettük, alkalmilag, a szerkesztőségi helyiséget fiatal festők és grafikusok műveivel, senki sem gondolta, hogy egy – mondhatni intézménnyé bővülő – kiállítássorozat, Galéria első lépéseiről van szó.” Nagy eredmény ez. Azért is megbecsülendő, mert nehézségek vezettek el idáig. Székhelyváltoztatás, ellenőrzés, betiltás ellenére intézmény és feladatköre együtt működött, s mindent megtett azért, hogy a kultúra találkahelye legyen. Hogy ez miként csapódott le egyes művészek életében, arról hangulatos formában számol be a Leveles tár. Kántor Lajos megoszt velünk jó néhány neki, illetve a szerkesztőségnek címzett levelet, s ezeket helyenként személyes emlékekkel teszi még emberközelibbé.
A második fejezet a Jelenségek. A közeg címet viseli, s tematikus tarkasága teszi kiemelkedővé. Ebben többek között olyan művészeti terekről olvashatunk, amelyek emitt-amott kialakultak, fejlődtek és újultak. A Barabás Miklós Céh például egymástól több száz kilométeres távolságban élő alkotók festményeinek, szobrainak, grafikáinak és kerámiáinak az összegyűjtésére vállalkozott. Lassacskán így a közeg jelenséggé vált. Ugyanilyen jelenséggé nőtte ki magát helyenként a grafika. Hogy ennek milyen népszerűsége és kiterjedése volt/van, arra tapintatosan felhívja a figyelmet a szerző. Merthogy Kántor Lajos ír a ritkábban emlegetett munkákról, a műkritikától mostohábban kezelt területekről is. Arról, hogy milyen például a grafikusok és fotóművészek korántsem „pont-kiterjedésű” színházi munkája. Elég, ha egy-egy színházi plakátra vagy műsorfüzetre gondolunk.
A grafika titkai után további kép-rejtelmekbe visz a harmadik fejezet, a Téka. Szó és kép találkozásának hétköznapokban is ünnepi pillanatai jutnak itt kifejezésre, ugyanis a Kriterion-könyvek és könyvborítók kerülnek nagyító alá. A szerző szakavatottan, de mégis személyesen ír Deák Ferenc bravúros kettősségéről (rajzoló és szövegíró voltáról), az ő rendkívül érzékeny, míves kisgrafikáiról, Cseh Gusztávnak a groteszkhez való vonzódásáról, Plugor Sándor lírai vonalairól, Baász Imre rendhagyó grafikáiról, Árkossy Istvánnak a hagyományos és modern elemek közötti kísérletezéseiről, Kopacz Mária szürrealisztikus meseelemeiről. Ugyan-akkor megemlíti az akkor már (1984-et írunk) jelentkező fiatalabb, nem kevésbé kiváló grafikusokat: Bencsik Jánost, Finta Editet, Szilágyi Zoltánt, Pusztai Pétert.
A táj szerelme, a könyv negyedik része, tényleg egy nagy szerelem. Megrendítő tapasztalatot nyújt. Olvasom a sorokat, s azon veszem észre magam, hogy észrevétlen is szerelembe esem, s még jobban kötődöm a magam belső tájához. Mert megvan az erő Kántor Lajos szavaiban, mély és olvasmányos vallomásaiban. Lehet, hogy a tusnádi szorosnál, a Feleki-tetőnél, a Szamos-parton, Kalotaszegen vagy a szilágysági hepehupában ér utol, de utolér a torokszorító érzés, „az otthonos ságnak és megrendültségnek valami különös keveréke”, hogy ez az én tájam, az én féltőn őrzött képem. Ilyen kötődésekről szól ez a fejezet. A csíki táj ábrázolóitól egészen a dési főtéri templomot megfestőkig terjed az ecsetvonal, s mindenhol akad megfestésre váró, kimeríthetetlen téma. S tudja-e a kedves olvasó, hogy a táj nem csupán színeket és képeket csal ki belőlünk, hanem lelkesedést nyújt a tenni akaráshoz is? Erről prédikál Gyergyószárhegy, ahol az újjávarázsolt ferences kolostorban és annak parkjában festők, grafikusok, szobrászok nyaranta fészket rakhatnak, de ennek lenyomata a Zsoboki Művésztábor is, amely szintén fontos kulturális ténnyé vált.
A kötet legterjedelmesebb részét az utolsó fejezet képezi. Műtermek, tárlatok címen tulajdonképpen egy kis lexikon áll össze erdélyi és magyarországi művészekből, az egyes pályák különböző szakaszairól. A rövid írások válogatásként állnak előttünk Kántor Lajos azon szövegeiből, amelyek kötetben még nem jelentek meg. Ábécérendben halad a lajstrom, Adorjáni Endrétől Zoltán Katyig tart a személyes élményekben gazdag bemutatás. Lehetetlenségre vállalkoznék, ha a közel ötven művész közül kettőt-hármat kiemelnék, hiszen más-más az anyag, az alapélmény, a mű és befogadója közötti kapcsolat. De ha valami, akkor az mindenképpen szükséges, hogy lassacskán végigolvassuk ezeket az oldalakat, hiszen általuk az erdélyi magyar képzőművészet gazdag életéből ismerünk meg részleteket. Ez pedig mindannyiunk tartozása: kultúránkkal szembeni tartozás.
Kántor Lajos magyarázatot írt Barcsay Jenőnek, de az is lehet, hogy valójában sokkal több embernek. Nagy Imrének, Fülöp Antal Andornak, Mohy Sándornak, Miklóssy Gábornak, Gy. Szabó Bélának, Kusztos Endrének, Cseh Gusztávnak, Deák Ferencnek, Jakobovits Miklósnak, Paulovics Lászlónak, Buday Györgynek (s a sor még hosszasan folytatható). Magyarázatot írt a Korunk Galériába egykor érkezőknek és a mai szemlélődőknek. Magyarázat lehet ez mindannyiunknak, hiszen szembesít értékeinkkel: azzal a kézzel, amely ecsetet fog, ceruzával rajzol, agyagot formál, gipszet önt, textillel dogozik. Márpedig „ezt a kezet nagyon meg kell becsülnünk” – írja Kántor Lajos, s érezzük neki köszönhetően mi is.
Kántor Lajos: Hazatérő képek. Barcsaytól Vinczeffyig. Komp-Press Kiadó–Korunk, Kolozsvár, 2009.
