A fausti utazás grandiózus látomássorozat. Látomássorozat, amely sok-sok részletdús képből tevődik össze, utópikus történetté kerekedik ki. Míg Marlowe Doktor Faustus című drámája inkább a tudós és Mefisztó közötti kapcsolatra koncentrál, Goethe sokkal érzékletesebben ábrázolja (ebből a szempontból) Faust alakját: nemcsak az ő és Mefisztó lelkületét boncolgatja, hanem a látomásokat is felduzzasztja, mitologikus figurákkal és utalásokkal gazdagítván a jelentéseket. Az emberi képzelet sok mindent „képszerűvé”, látomásossá tehet. A mise-en-scéne azonban már problematikusabb, hiszen ezek a figurák nem csak kétdimenziós formát öltenek, hanem a színtér és a dramaturgia, illetve a színrevitel bizonyos szabályainak és a perceptuális emészthetőségnek is meg kell felelniük. Goethe szövege természetesen minimalista szószínházi közegben is megőrzi erejét, azonban „képre hívása” lehet az igazi kihívás. A megformálások változatai megszámlálhatatlan összefüggésrendszert alkotnak, melyek újabb és újabb értelmezési körök lerovására késztetnek. A színpadon Faust alakja a különböző mitológiai és mesés jelenések viszonyrendszeréből kerekedik ki. Bár minden esetben ő (és Mefisztó) az állandó tényező, mégis a környezet ad neki formát.
Ebből a szempontból érdemes talán összehasonlítani két, időben is viszonylag közeli Faust-adaptációt. Az egyik, Silviu Purcărete román rendező nagyszebeni Faust-előadása, amely operai méreteivel és – szó szerint – valóságos tűz közelében éreztette a nézőkkel a Walpurgis-éj eseményeit. Az előadást nem egy „megszentelt”, hagyományos színházépületben, hanem a SIMEROM volt gyárépületében vitték színre, amelynek termeiben a látvány gigantikussá exponálódott. A másik sajátos Faust-előadást Balázs Zoltán bábszínházi keretek között rendezte meg: bábszínészek és bábok szimultán, egymást váltogatva testesítik meg Faustot, Mefisztót, Margarétát és a többi jelenést a Budapest Bábszínházban.
Egyik lényeges különbség már az előadások méreteiben rejlik: a gyárban rengeteg néző követhette a szinte showműsorszerű előadást. A nagy tömeg, a gigantikus tér megnövelte a nézőkben az adrenalin szintjét, türelmetlen várakozást keltett bennük. Persze a produkció, ebből a szempontból, beteljesítette a vele szemben támasztott elvárásokat.
A bábszínházi előadás szinte kamarajellegű volt. A nézőtéri szélső széksorokat eleve letakarták, hiszen onnan már nem lehetett látni minden színpadi részletet. A részletek pedig, mármint a díszlet, jelmez és a kellék, éppen a főszereplők megformálásának szempontjából, mindkét előadásban az értelmezések alappillérei.
Purcărete egyfajta aktualizált „hiperfikcionalizmusra” törekedett. Iskolapadban ülő, laptopon jegyzetelő tanítványok látványával indít az előadás. Háttérben, a festett ablakokon át téli tájkép látható. Megjelenik a női Mefisztó, izgatja Faust fantáziáját: különböző alakokat idéz meg és nagyon fiatal Margarétákat kínál fel. Egyszerre megnyílik a színpad, és mögötte egy rendkívül mély tér látható, ahova lassanként betessékelik a nézőket. Itt vad, karneváli hangulat fogad (mondhatni bacchanália), karnális élvezeteknek hódoló alakok jelennek meg: tűzfújók, repkedő lányok, akik fentről köpködik a nézőket, az áldozati bűnbak, egy műanyag orrszarvú, amelyet látványosan körbe-körbe hordoznak, a diszkrét rendfenntartóként viselkedő, disznófejet viselő színészek, a kevésbé decensen öltözött hölgyek lassú vonulása a nézők elkápráztatását szolgálja, akik mindezt hálásan fényképezik. Eközben Mefisztó körbe-körbe húzza maga után a látványba már belefáradt, öreg Faustot. Jelen esetben Faust egy méltóságteljes öreg úriember, míg Mefisztó egy hermafrodita lény, lógó mellekkel és férfi nemi szervvel, aki bárkit magáévá tehet testi adottságainak köszönhetően. Purcărete nem használ bábokat, de a színészek fején gyakori valamilyen maszk vagy a nagyon erős elmaszkírozás. A figurák nem válnak nevetségessé, de a showhatást, a látvány erejét növelik. A fő attrakció, a megnyíló kulisszák meghökkentenek. Sikerül előidézni egyfajta katarzist, amely a színtér összehúzódásával, a nézők újbóli helyfoglalásával meg is szűnik. A túl hirtelen keletkezett mély benyomást keltő hatások folytatás nélkül maradtak, a visszaállt színpad már nem rejtegetett további titkokat. A rendkívül nagyszabású jelenet az előadás végére elvesztette hatását.
Balázs Zoltán egy elővárosi vonat egyik vagonjának széthúzható díszletei közé helyezte Faust megpróbáltatásait. Ez szimbolizálta az örök utazást (még egy térkép is volt a vagon oldalán), ugyanakkor ötletesen felhasználta a díszlet összes szegmensét: nemcsak jobbra vagy balra lehetett közlekedni, hanem a teret mélységében (azaz ki is lehetett lépni, illetve be lehetett nézni az ablakon) és magasságában is „beosztotta” (a kapaszkodókon le-és felmászkáltak az ügyesebb „bábszínészek”). A dramaturg, Zsótér Sándor alaposan „átvágta” a szöveget, a második rész többször is egybefolyik az elsővel. Az így keletkezett asszociatorikus szövegviszonyoknak köszönhetően az értelmezési háló csak bővül, a képi világ pedig gazdagszik. Ezért (is) válnak a képek líraivá.
A romániai előadásnak mintha csak apropója lenne a szöveg: annak mentén bemutatható az a számos, groteszkké torzított / nagyított látomás, amelyet Faust átél, és amelyek a mi világunk történéseire is lefordíthatóak.
A budapesti előadásban az állandó szerepcsere és az állig begombolt öltönyök androgün szereplőnek mutatják a színészeket, akiknek nincsenek testi folyamataik. Balázs Zoltán nem megmutatja, hanem felmutatja az érzéseket. Senki sem mutatja ki szenvedését, kitörő örömét, csak utal rá. Nincs szájbarágás, a történet mint álombeli látomás jelenik meg: a szimultán jelenetek, a gyors szerepcserék is mind ezt az érzetet erősítik. Az elején és a végén megjelenő pillangószárnyú nők, a sokáig lepel mögé bújtatott Heléné, az árnyjáték szürrealisztikus, testetlen lények illúzióját keltik. Az előadás egyik lényeges, sokrétű pontja a báb-bábszínész viszony. A Faust-báb időnként eltűnik, majd megjelenik, Margaréta másával ugyanez történik. A bábok és „gazdáik” között viszont mindig megszületik a kapcsolat: egy pillantás vagy akár a báb „kényelembe helyezése” bensőséges, cinkosi viszonyt alakít ki kettejük között. Ez az öreg pár házának felgyújtásakor válik világossá: ők egymásnak és a bábnak is ugyanezt mondják, majd halálukkor mindnyájan egymásnak dőlnek, és békében pihennek az örökkévalóságban.
Ez az előadás sokféle bábot vonultat fel: a marionettek (Faust, Margaréta) a függőséget, a viszonyok relativitását testesítik meg. Mindig másvalaki bújik e két szereplő bőrébe, és ennek megfelelően más kezeli a bábjaikat is. A hatalom megtestesítője állandó változásban van, csak az eszméje marad meg. Ez alól kivétel a megfigyelőnek is nevezhető, spirálos marionett, amely talán a vizet, a levegőt és a Földet jelképezi (hiszen többféle közlekedési módozatnak megfelelő végtagokkal rendelkezik): néhol megjelenik, néha eltűnik, egyszer átrohan a színpadon, de csak növeli a líraiság faktorát, ugyanakkor mindvégig megőrzi titokzatosságát. A Homonculus kicsi fabábját két színész „kezeli”, hiszen ennek nyaktörő vállalkozására, „nevelgetésére” jobban oda kell figyelni. A mitologikus lények már az igazi meseszerűséget hordozzák magukban: a legkisebb mérettől a gigantikus, háromfejű szörnyig mindegyik magában hordozza az ártatlanságot, a játékosságot. A Sphinx álmos lénynek tűnik, a szirének (természetesen hangjuknak is köszönhetően) csábos, vicces hárpiáknak, még a Phorkidák is csak tanácstalan vénkisasszonyként hatnak. A wayang-játék pedig bódító, kerti vetítéshez hasonlítható.
A mesebeli lények színpadra adaptálásakor felmerülhetett a humor kérdése, hiszen egyszerű, síkszerű ábrázolásuk valószínűleg nevetségesen vagy akár megmosolyogtatóan képes hatni. Bár a román rendező használja a vicc eszközét mint figyelemfelkeltő elemet, de ez csak a két főszereplő apró gesztusaiban nyilvánul meg, a maszkos színészek életnagyságuk miatt is inkább ijesztőek.
Balázs Zoltán rendezésében a bábok megőrizték nevettető vonásukat is: egyesek a Csillagok háborújában szereplő jelenéseket idézik meg harci technikájukkal, míg a Homonculus születésében rejlő (nyelvi) humor egyből felrázza a nézőt az esetleges töprengésből, így válik hangsúlyossá a születés örömtelisége, még ilyen laboratóriumi körülmények között is.
Balázs Zoltán előadása sokkal finomabban árnyalja a különböző lények szerepét Purcărete rendezéséhez képest: a semmilyen törvényszerűséget nem követő bábok, váltakozások észrevétlenül sűrűbb érzelmi mélységbe hatolnak, míg a grandiózus showelemek, a mai szemnek gyakorta ismerős, érzékiségre ható figurák látványa azonnal hat, de ez a hatás folytatás és válasz nélkül marad. A színpad mögötti tér mindvégig hordozza a titokzatosságot: csak egyszer lehetett oda belépni, egyszer lehetett csak Faustként ott lenni. És itt az illúzió véget ér. A hatalmas díszletelemek statikussá teszik a teret. A bábok és a bábszínészek alkotta, jóval kisebb színtér a végtelenségig nyújtható, az illúzió bárhol megteremtődik, akár szimultán, több szögletben is. Bár „első látásra” könnyen eltévedhetünk benne, a felfedezés öröme mindig újat és újat nyújt.
