Egy zenész-anekdota jut eszembe: egy kiváló modern zeneszerző arról értekezett előadásában, hogy a mai alkotó ugyanazokat az elemeket használja, mint például Mozart, csak másképpen rendezi el őket, valaki a teremből megjegyezte: ÚGY IS SZÓL! Az anekdota messze túlmutat eredeti, kissé pajzánkodó, ironikus jellegén. Valóban ugyanazokat az elemeket használjuk, amelyeket korábban használtak a zenében, a mai muzsikus sem tud kibújni zenei bőréből. És az is igaz, hogy másképpen igyekszünk elrendezni ezeket a hagyományos elemeket. Példa erre az a fantasztikus igyekezet, amivel a 20. század zenéje megpróbálta kiküszöbölni a tonalitást, vagyis a dúrt és a mollt, és ezeket modális hangnemekkel helyettesítve új zenei világot alkotni. Még ma sem vallottuk be hivatalosan, hogy mást sem csináltunk, mint tonális felleggel ruháztuk fel a móduszokat, Líd-dúrt, fríg-mollt és hasonló egyebeket alkottunk. Egyszóval azt hoztuk vissza, amit kidobtunk: a TONALlTÁST. De ami az új hangnemrendszereken megszólalt, az sokkal kevésbé volt erőteljes, azonnali hatású, kifejező muzsika, mint ahogyan azt megszoktuk a régi zenében. Valami bágyadtság vett erőt egész zenénken. Eltompultak a színek, és nem légiesen könnyed pasztellszínekké alakultak, hanem inkább opálossá váltak; hangzásköd telepedett a muzsikára. Úgy tűnik, mintha a zenét behoztuk volna egy modern szobába, és reflektorokkal világítottuk volna meg a homályos körvonalakat. A neoklasszicizmus megpróbálta visszavinni a zenét a természetbe, néha szép és tetszetős eredménnyel. Szeretjük is hallgatni ezeket a „klasszikus szimfóniákat”. A tonalitás újraélesztésével visszakaptuk a különböző, megszokott hangzások értelmi jelentését. Ezek a látszólag egyszerű effektusok, mint például egy akkord valamelyik elemének a késleltetése, amely feszültséget kelt, majd a feloldás után megnyugvást, olyan jelentéstartalommal telítődik, ami mindenki számára egyszeriben érthetővé teszi a zenei kifejezést. Ezek a jól bevált hangzások kommunikálnak a hallgatósággal, nincs szükség semmilyen magyarázat-többletre. Mondjuk ki nyíltan: a zene és befogadói közötti kapcsolat csak közös platformon jöhet létre. Ez a közös alap a mű újrahallgatásával megszilárdul még akkor is, ha kezdetben csak nagyon kevés információ, közös kiinduló elem is állt a rendelkezésre. Ez nemcsak a zene és közönsége kapcsolatában érvényes, de rendkívül erősen kihat a zene és előadói viszonyára is. Minél ismertebb egy új zenei stílus, annál könnyebben hangolódik rá mindenki, aki hallja, előadja, vagy csak elfogadja, élvezi. Az új kelet-európai zenében a népdalok töltötték be ezt az egyesítő szerepet. A népdal, bármennyire is új zenei keretben jelentkezett, hatásának ereje semmit sem csökkent, olyan volt, mint a Máté-passió Choráljai. Nyugat-Európa zenei világa ezt nem ismerte föl a kicsit furcsállott népdalfeldolgozásokban. Még ihlethiányra is gyanakodtak azok a muzsikusok, akik a zene szerkezeti, racionális jellegében látták a fejlődést. A népdal megjelenése visszalépésnek minősült, pedig könnyűszerrel felfedezhették volna a nyugat-európai zenei nyelv mögött a számtalan népdalfeldolgozást (beleértve vallásos népénekeket is, például a reformáció dallamkészletét), a népdal-stilizálást és egyáltalán a népzenei alapréteg mindent meghatározó jelenlétét. A Máté-passió Choráljai is lényegüket tekintve „népdal”-feldolgozások (harmonizációk). Bach majd’ minden művében jelen vannak. A modern zene is visszanyúl a korálok világához. A német Choral szóból a nemzetközi használat révén KORÁL válik, egyetemes szimbólum. Bartóknál éppúgy megtaláljuk, mint Stravinskynál vagy éppen a dodekafónia mestereinél, például Alban Bergnél. A korál-hangzás, még akkor is, ha csak halvány utalás történik rá a zenében, egyetemes érvényű, tudjuk, mit akar mondani vele a zeneszerző. Ez a régi zenei elem még új „összerakásban” is egyértelműen ugyanazt fejezi ki: lelki párbeszédet az Istennel. Anekdotából idézett címünk első szava kapott hangsúlyt, a korálok megjelenésének pillanatában fordított a súlyrend: úgy is SZÓL, mert, a korálzengés lelkünk legmélyéig hatol, zengése mindnyájunkhoz SZÓL.
