"többször van tél, mint kellene"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 23. (541.) SZÁM — DECEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Egyed Ákos
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalakulása és életszakaszai
Benkő Levente
Bodosi tarisznyával az Akadémiára - Beszélgetés a 80 éves Egyed Ákos történésszel, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnökével
Eszteró István
A szerelem negatívja
Oláh András
Versei
Cseke Róbert
Versei
Merényi Krisztián
Kilencvenhét éves étek
Ki mit gondol
Bérlettel egy előadásra sem
Rossz időzítés
Stelian Muller
Levél R.-nek
Medeea Iancu
Pusztulási gyakorlatok
Не следуu вниз зa мноu, xвaтeт мoeгo пpoвaлa
Cseke Péter
Társbérletben a történelemmel - A húsz éve elhunyt Bözödi György főművének előtörténetéről és utóéletéről
Szőcs István
Áltörténelmi jegyzetek
Orbán Zsuzsa-Lilla
El nem döntött dolgok
Papp Attila Zsolt
Az emberi tényező
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATUNK – ZENÉT? - Világhang
Hírek
 
Egyed Ákos
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalakulása és életszakaszai
XX. ÉVFOLYAM 2009. 23. (541.) SZÁM — DECEMBER 10.

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület ebben az évben ünnepelhette megalakulásának 150. évfordulóját. E nagymúltú intézményünk vállalt és tett a legtöbbet Erdélyben a magyar tudományosság meghonosításáért, a történelmi értékek összegyűjtéséért, megőrzéséért, új értékek alkotásáért. Hogy a jubiláló Egyesület ezt a nagy és felelősségteljes feladatot megalakulásától napjainkig végezhette, ha rajta kívül álló akadályok ebben nem gátolták, azt nem kis részben köszönhette és köszönheti annak az együttműködésnek, amely a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület között kialakult. A Magyar Akadémia bábáskodott Egyesületünk születésénél, mellette állt az újrakezdéseknél a két világháborút követő nehéz években, és segítő kezet nyújtott a négy évtizedes erőszakos bezárattatása utáni újjáalakításhoz 1990-ben. És az sem teljesen ismeretlen, hogy a maga rendjén a Múzeum-Egyesület igyekezett a legjobb tudományos erőivel bekapcsolódni az Akadémia munkásságába, elősegítve ezzel a magyar kultúra és tudományosság egységét.
Az EME megalakulásának és életszakaszainak eseménytörténeti bemutatása helyett most inkább azokra a kérdésekre próbálok kitérni és választ keresni, amelyek az alapítás idején felmerültek és döntő módon kihatottak az Egyesület egész történetére. Ezek a kérdések a következők:
– Milyen intézmény alapítását tervezte gróf Mikó Imre?
– Mi késztette arra, hogy eredeti tervén változtatásokat fogadjon el, és főleg mikor és hogyan tűnt el a múzeum az intézmény keretéből, holott az Erdélyi Múzeum-Egyesület máig őrzi nevében a muzeális célokat is.
Ezek és a hozzájuk kapcsolódó kérdések félreértések forrásai voltak és ma sem teljesen mentesek azoktól. (Nemrég azt kérdezte tőlem valaki, hogy megtekintheti-e Egyesületünk fegyvertárát és készíthet-e fényképeket a látottakról, és természetesen csodálkozott azon, hogy nincs múzeumunk és fegyvertárunk.)
Mikó Imre gróf 1856. március 31-én tette közzé azt a felhívását, amelyben bejelentette intézményalapító szándékát. Ezt az azóta Szózatnak nevezett felhívást az EME alapító okmányaként tartja számon a történetírás, mert ebben fektette le azokat a célokat, amelyek őt vezették, és vázolta fel az alapítás tervét. Alapos, jól átgondolt szellemi munka: az EME történetének alapforrása. Növeli értékét időbeni mélysége: visszanyúl azokhoz az előzményekhez, amelyek tanulságul szolgálhattak számára. Az előzményekből azt kellett észlelnie, hogy az elődök a 18. század közepétől, Bod Pétertől, a 19. század közepéig, gróf Kemény Józsefig többen hol tudós társaság, hol múzeum alapításának gondolatát vetették fel, de sem az egyik, sem a másik intézmény nem jöhetett létre, mert vagy a belső feltételek hiányoztak, s ha mégis öszszejöttek, mint az 1841–1843-as országgyűlésen, elmaradt a Habsburg-hatalom engedélyező kézjegye.
Az alapító levonta a tanulságot az előzményekből, és nem két külön álló nagy intézmény létrehozását tűzte ki célul, hanem szintézisbe vonva e kettőt, a múzeumi és az akadémiai gondolatot, egy kettős szerkezetű, de szorosan egymáshoz tartozó erdélyi magyar tudományos intézmény tervét jelentette be a már említett felhívásában. Ebből idézzük a következőket: „Hogy Erdély magyar népiségének concentrált Múzeuma és azzal egybekötött némi tudományos tűzhelye legyen: minden jók által érzett szellemi szükség, a magyarság fennmaradásának, további nemzeti irányú fejlődésének, hazai s állami jelentőségének conditio sine qua non-ja, az erdélyi magyar értelmiség közös érdeke, megalkotása közös kötelessége, sőt tán éppen e napok feladata”.
Az alapító az erdélyi magyar intézmény céljait a következőkben határozta meg: „Múzeum-Egyesületünknek három nagy teendője van: hogy ez országrész számára egy tudományos és műkincsivel arányban álló s a kor szükségeinek megfelelő múzeumot állítson, hogy a begyűjtött tudományi anyagot rendezze, feldolgozza és feldolgoztassa s közforgalomba hozza, végre, hogy e kettős munkásság által hazánk fiai közt a tudomány szeretetét és művelődését  terjessze és erősítse”.Látjuk, hogy Mikó szerint a Múzeum és múzeumi Egyesület szoros együttműködése oldhatja meg azokat a tudományos feladatokat, amelyeket eddig semmiféle intézmény nem tudott tartósan felvállalni. Szeretnénk hangsúlyosan utalni arra, hogy Mikó szándékától elválaszthatatlan volt a tudomány fontosságának elfogadtatása az erdélyi magyarsággal.
Az alapító okmányban lefektetett tudományos elvek és célok teljesen világosak, de az már nem annyira érthető a mai kor emberének, hogy egy tudományos intézmény, esetünkben az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalakulását miért tartotta Mikó az erdélyi magyarság megmaradása „conditia sine qua non”-jának, létfeltételének. Először is Mikó (és az akkori politikusok nagy része) az abszolutista rendszert hosszú idejű állapotnak képzelte el, s attól féltette az erdélyi magyarságot, hogy elveszíti identitását az „összmonarchiában”.
Mikónak egyik bécsi kormánytanácsos, akivel bizalmas viszonyt ápolt, tudomására hozta: a kormányzat „Magyar Erdélyországot” nem ismer, csak erdélyi „Kronlandot”. Mivel Erdélyben hiányzott minden intézményes fórum, ahol a magyarság általános helyzetét meg lehetett volna beszélni, az alapítók nem minden ok nélkül gondoltak arra, hogy a létesítendő Erdélyi Múzeum-Egyesületnek valamennyire vállalnia kell a betiltott országgyűlés, megyei közgyűlések szerepét is.
Mikó tudományos céljait megértette és felkarolta az erdélyi magyar értelmiség, s nem kis mértékben a magyarországi értelmiség is, az előbb említett általános célokat pedig a magyar társadalom más rétegei is: az arisztokrácia, a nemesi s városi polgári rétegek legjobbjai, számos település vezetői. Mikó karizmája, szervező zsenije, közvetlen meggyőző érvei hatottak; Szózata nem maradt pusztába kiáltott szó. Olyan közösségi összefogás jött létre Erdélyben, amilyent talán azóta sem sikerült elérni. Több mint 4000 felajánlással hatalmas múzeumi anyag s jelentős pénzösszeg gyűlt be a szervező bizottsághoz. Igaz, Mikó Imre gróf nemcsak az intézményszervezésben bizonyult Erdély Széchenyijének, de a mecenatúrában is: a létesítendő intézmény számára felajánlotta a kolozsvári 12 holdas kertjét a rajta levő épületekkel, megoldva ezzel a hely és befogadó épület gondját. Ez a tette ihlette Tompa Mihály ismert sorait: „Ragadd gyorsan Erdély Széchenyije, Ragadd kezedbe a szent lobogót! Elől s fenn kell annak lobognia, Mint amidőn az ő kezében volt!” Mikó tudatosan vállalta Széchenyi szerepét, bár helyzete az abszolutizmus korában sokkal nehezebb volt, mint Széchenyié a reformkorban.
Mikóék nagy igyekezete s a tudományokon túlmutató nemzeti céljaik nem maradtak ismeretlenek Bécsben, s ezért többször is átdolgozásra küldték vissza az alapszabályt, és majdnem négy évig halasztották annak jóváhagyását, míg 1859 szeptemberében végre arról értesítették Mikót, hogy nincs további akadálya az alapításnak. Ezt megelőzően azonban tisztázni kellett a szász és román értelmiség vezetőivel a létesítendő intézmény jellegét: a nyelvét s viszonyát az erdélyi „társnépekhez” (ahogy Mikó írta). Az erdélyi szász és román vezető értelmiség közül többen közös erdélyi múzeum felállítását javasolták. Egyesek, mint a szász Joseph Bedeus, akivel Mikó különben baráti kapcsolatban állt, azt írta; a privilégiumok kora lejárt, s ezért nincsen szükség külön nemzeti intézményekre. Mikó replikája nem késett: igaz, hogy a privilégiumok kora lejárt, de ebből még nem következik az, hogy a nemzetiség eszméjéről is le kellene mondani. Egyébként – írta Mikó – „Nemzetiségünk iránti hő érzés nem feltételezi azt, hogy a többiektől idegenkedjünk, azokban elleneinket nézzük – a magyar legyen magyar, a szász legyen szász, az oláh legyen oláh, ápolja mindegyik saját nemzetiségét, azért jól elférhetnek egymás mellett, s ha a haza közérdekéről van szó, fogjanak kezet annak előmozdítására”.
Mikó az identitás megőrzésére, a másság elismerésére és az együttműködés lehetőségére utalva írta a fentieket. Egyébként a szászoknak már megvolt a múzeumuk (a Brukenthal) és a szervezetük (Verein für Siebenbürgische Landeskunde), s a románok is rövidesen, 1861-ben megalakítják saját irodalmi és közművelődési egyesületüket, amelyet rövidítve ASTRA-nak neveznek (Asociaţiunea Transilvană pentru Literatura şi Cultura Poporului Român). Mikónak végül sikerült elfogadtatnia a magyar egyesület gondolatát, amit elősegített az is, hogy alapszabályilag rögzítették a múzeum nyitottságát, valamint azt is, hogy a Múzeum-Egyesületnek tagja lehet bárki, aki az alapszabályoknak megfelel.
Ilyen gondos, sokoldalú, évekig tartó előkészületek után végre 1859. november 23-án összeülhetett Kolozsvárt az alakuló közgyűlés, amelyen 383 küldött jelent meg Erdély különböző tájairól. A Magyar Tudományos Akadémia küldöttségét Eötvös József alelnök (nemsokára elnök) vezette, a Magyar Nemzeti Múzeumot Kovács Gyula múzeumőr képviselte. Mikó nagyívű beszédben ismertette az eddig megtett út történéseit, s újra felvázolta az Egyesületre váró feladatokat. Eötvös József üdvözlő beszédében örömének adott kifejezést az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalakításáért, hangsúlyozva, hogy az ugyanolyan feladatokat fog ellátni Erdélyben, mint a Magyar Akadémia a maga helyén, „az Erdélyi Múzeum megalakulása által egy nagy nemzeti szükség pótoltatott” – mondta végül Eötvös József.
Aztán sor került az Egyesület nyelvének meghatározására, és a közgyűlés mind a 383 tagja a magyar nyelvűségre szavazott, székhelyét pedig Kolozsvárott jelölte meg. Mikót elnökké választották, múzeumőrré és egyben a Múzeum igazgatójává a kor legismertebb erdélyi tudósát, Brassai Sámuelt nevezték ki, a könyvtárosi funkciót Szabó Károlyra bízták, aki az irodalomtudományban fog kiválót alkotni, titkár pedig Finaly Henrik filológus és régész lett. A fent nevezettek, valamint a választmány tagjai valamennyien az Egyesület ügye iránt elkötelezett s az elnököt a legnagyobb mértékben támogató fők voltak.
Az alakuló gyűlés idején, november 23-26-án ünnepelt Kolozsvár is, és joggal, mert a város mindvégig kiállt az Egyesület megalapításáért.
Másfél évszázad telt el az alapító közgyűlés óta, nemzedékek sora váltotta egymást, államkeretek, politikai és társadalmi rendszerek változtak. Feltehető az a kérdés: az intézmény azzá vált-e, aminek az alapító elképzelte, s teljesen az tudott-e maradni, ami megalakulásakor volt. Az erdélyi szellemi élet központja volt-e, múzeumként is működhetett-e? Mind olyan kérdések ezek, amelyek egy elkészítendő monográfia tárgyai lehetnek, de itt csak vázlatosan szólhatunk ezekről.
Mint minden hosszú életű egyesületnek, az EMÉ-nek is különböző életszakaszait különböztetjük meg. Kétségtelen, hogy az EME az abszolutizmus idején meg tudott felelni az elvárásoknak: az erdélyi tudományosság központja volt és egyetlen gerjesztője a magyar tudományos életnek. Egyesítette Erdély magyar értelmiségének a legjavát, nagy gyűjteményeket hozott létre, de nem kellett pótolnia országgyűlést vagy megyei közgyűléseket, mert 1860-ban, már működésének első évében fordulat következett be a Habsburg-monarchia politikájában. Az Októberi Diploma kiadása lehetővé tette azt, hogy megnyíljanak a politikai élet intézményei, 1867-ben pedig a kiegyezéssel Erdély újra egyesült Magyarországgal, és ezzel új helyzet alakult ki az EME számára is. Számos kiváló tagja távozott Pestre, s bizony megcsappant az a lelkes társadalmi támogatás is, amely addig fenntartotta az intézményt.
Az elnök, Mikó Imre gróf tagja lett az Andrássy-kormánynak és az országgyűlésnek, és abban reménykedett, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület állami segélyben fog részesülni, ami lehetővé teszi a nagyra nőtt és három helyen felhalmozott múzeumi gyűjteményeknek egységes múzeummá szervezését és működtetését. Ebben viszont csalódnia kellett: a közvetlen állami segítség elmaradt, ami egyik oka lesz annak, hogy az Egyesület vezetése más módón próbálja megszerezni a szükséges támogatást. Ennek az ideje rövidesen, már 1872-ben elérkezett azzal, hogy Kolozsvárt alakult meg az ország második tudományegyeteme, és éppen annak köszönhetően jött létre itt, mert az Erdélyi Múzeum-Egyesület megteremtette az egyetemalapítás személyi feltételeit, valamint a tudományművelés bázisait. Mikó úgy látta megoldhatónak a Múzeum kérdését, ha annak szervezési, fenntartási s növelésének gondjait megosztják a tudományegyetemmel. Ezt szerződésileg rögzítették, s a Magyar Oktatásügyi Minisztériummal kötött megállapodás szerint a múzeumi tárak az egyetem használatába kerültek az EME tulajdonjogának megtartása mellett. Az EME évi járadékot kapott tárainak átengedéséért, azonban ezzel odalett a Múzeum. A tárak kezelését az Egyetem vette át, azok időnkénti megnyitása a nagyközönség számára semmiképpen sem volt azonos a Mikó által tervezett és mindeddig épített „concentrált” Erdélyi Múzeummal.
Mikó Imrét és az EME vezetését többen elmarasztalták, főleg később, ezért a kompromisszumos megoldásért, mert úgy látták, hogy az Egyesület háttérbe szorult. Viszont Mikó szerint az egyesülés sikeres volt, mert az anyagi gondok jórészt megoldódtak, s az új tudományos erőkkel is gyarapodott az Egyesület. Ennek eredményeit ő azonban nem érhette meg az 1876-ban bekövetkezett halála miatt. Tény, hogy 1872 után az Erdélyi Múzeum-Egyesület, néhány átmeneti év után, megerősödött, új szakosztályai alakultak, vándorgyűléseket szervezett, tudományos kiadványokkal hívta fel magára a közfigyelmet. Lényegében véve ezután akadémiai feladatokat látott el. Ezért nevezte az EMÉ-t a közvélemény Erdély magyar tudományos akadémiájának. Olyan kiváló tudósok neve jelzi a tudományos munka színvonalát mint Apáthy István, Genersich Antal, Hőgyes Endre, Farkas Gyula, Koch Antal, Márki Sándor, Pósta Béla, Szabó Károly, Szádeczky Lajos és mások. Fennállásának ötven éves jubileumát az EME 1909-ben ennek az új lendületnek a jegyében tartotta meg. Ezt a lendületet azonban megszakította a világháború kitörése, majd az 1918–1919-es hatalomváltozás radikálisan megváltoztatta az EME működésének alapfeltételeit.
Az 1918-tól 1940-ig tartó időszak történetét az intézmény, a fennmaradásáért s magyar jellegének megőrzéséért vívott küzdelem jellemezte. A Kolozsvárt berendezkedő román egyetem használta a gyűjteményeket, de az állam nem fizetett bérleti díjat. Ekkor az EMÉ-nek korábban ajándékozott gróf Vass Ottilia-féle ház jövedelme, és megmaradt tagjainak áldozatvállalása tette lehetővé a működését. A kisebbségi lét mostoha feltételei között csak a hivatástudat s a magyar nyelvű erdélyi tudományosságért vállalt felelősség, valamint a jövőbe vetett reménység tartotta meg az Egyesületet és tudományos tevékenységét annak ellenére, hogy számos tagja távozott Magyarországra a tudományegyetemmel együtt. Ebben az életszakaszában a Mikó Imre szellemét és örökségét a legautentikusabban talán Kelemen Lajos történész, múzeumi titkár képviselte, akit Entz Géza, id. Kántor Lajos, György Lajos, Kristóf György, Valentiny Antal és mások segítettek. De nem feledkezhetünk meg Tavaszy Sándorról és a köréje tömörülők áldozatos munkásságáról sem.
Az 1940–1944 közötti rövid négy magyar év, amikor Észak-Erdély újra Magyarország része lett, csak arra volt elegendő, hogy az EME megkezdje helyzetének újrarendezését. De rövidesen a II. világháborút követő újrakezdés nehézségeivel kellett szembenéznie az Egyesületnek. A munkát elkezdték, de 1950-ben koholt vádak alapján az EMÉ-t és több más polgári egyesületet a hatalom feloszlatott s betiltott. Az EME vagyonát elkobozták és szétosztották több kolozsvári állami intézmény között.
Az EME történetében negyven évnyi olyan szakasz következett, amikor nem élhetett szervezeti életet, csak több kiemelkedő tagja egyéni műhelyében folytatódott az a munka, amelyet az EME szelleme hatott át. Kelemen Lajos, Szabó T. Attila, Jakó Zsigmond nevének említésével szeretném illusztrálni az előbb mondottakat. Azt a veszteséget azonban, amely az egész erdélyi magyar tudományosságot érte a diktatúra négy évtizedében, nem pótolhatta néhány egyéni igyekezet. Annál inkább nem, mivel 1959-ben a Bolyai Tudományegyetemet is felszámolták, s így a magyar értelmiség utánpótlásának a lehetősége a minimumra redukálódott.
Ez a helyzet csak a szocialista rendszer összeomlásával változott meg, és nyílt lehetőség a régi intézmények újjászervezésére. És valóban azt láthattuk, hogy a negyven évvel korábban betiltott vagy elsorvasztott magyar intézmények mint a búvópatakok törtek felszínre és kezdték meg új életüket. Az EME ezek között volt. Néhány régi tagja Jakó Zsigmond köré tömörülve 1990-ben megindította az újjászervezést, és ez sikeresnek bizonyult. Közel két évtizede az EME ismét működik és végzi feladatát. Jelenleg mintegy 800 rendes tagjának hét tudományos szakosztályban lehetősége van a magyar nyelvű tudományművelésre és tudományterjesztésre. Történetében először tudományos kutatóintézetet tart fenn. És mint korábban, tudományos közkönyvtárat működtet, szakmai folyóiratokat jelentet meg, könyvkiadója kiemelkedő helyet tölt be a romániai magyar tudományos könyvkiadásban. A 2002 óta rendszeresen megtartott Magyar Tudomány Napja Erdélyben című nagyrendezvénye Erdély legrangosabb magyar tudományos eseménye, amely a magyar tudományosság egységének is kiemelkedő szolgálatot tesz.
Három évvel ezelőtt iktattuk munkatervünkbe a 150. évforduló előkészítését. Azt terveztük, hogy nem annyira ceremóniákkal, hanem inkább tudományos-tudománytörténeti rendezvényekkel s olyan kiadványok megjelentetésével próbáljuk emlékezetessé tenni az évfordulót, amelyek szemléltetik az Erdélyi Múzeum-Egyesület szerepét, s tájékoztatást nyújtanak kiemelkedő személyiségeiről, a tudományos gyűjteményeinek helyzetéről.
Kétségtelen, a 150 év koránt sem volt csupa diadalmenet, sőt még a göröngyös út folyamatosságát is hatalmas akadályok szakították meg, rövidebb vagy hosszabb időre. Egészében véve azonban az Erdélyi Múzeum-Egyesület mégis a gróf Mikó Imre által kijelölt célkitűzésekhez igazodott, s feladatait a tudomány iránti alázattal és az egyetemes magyar tudományosság iránti felelősséggel igyekezett teljesíteni, hogy Erdélyben „temploma lehessen” a magyar tudományosságnak.

Elhangzott Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2009. október 14-én tartott közös jubileumi rendezvényén, az MTA székházában. (Rövidített szöveg)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében