– Szülőfalujáról, Bodosról mindig az a szólás járta, hogy ott még a pap is kőműves. Hogyhogy Egyed Ákosból történész lett, és nem kőműves?
– Erdővidék soha nem bővelkedett termőföldekben, és minden falu rászorult arra, hogy a földművelés, állattenyésztés mellett még valamilyen kiegészítő foglalkozást, tulajdonképpen jövedelmi forrást is kitaláljon magának. Bodos valamikor szekérkészítő falu volt, aztán a városiasodás kezdetén, valamikor a tizenkilencedik század második felében, főleg a fiatalok átváltottak a kőművességre, ácsságra. Így jutottak el a bodosiak Bukarestbe, Brassóba, Tusnádfürdőre, Budapestre, még talán Kolozsvárra is építeni. Az én közvetlen elődeim nem kőművesek, hanem földművesek voltak. Apai nagyapám, Egyed Dániel jó gazdaember volt, és falusbíró nagyon sokáig. Anyai ágon pedig tanítók voltak a felmenőim, akik Bardocról kerültek Köpecre, onnan pedig Bodosba. Anyai nagyapám, Gáspár Albert, akinek az apja szintén tanító volt, egymaga tanított nagyon sok gyermeket Bodosban, őt éppen édesapám, Egyed Géza váltotta a tanítói állásban a faluban. Innen indultam tehát. Abból a faluból, ahol gyermekkorunkban a végtelen szabadság és mozgáslehetőség volt a jellemző. Mi, gyermekek kicsiben ugyanazt csináltuk, mint a felnőttek. Volt időszak, amikor nyulakat tartottunk, aztán galambot, és bizony, akinek szebb nyula vagy galambja volt, az kiemelkedett a gyermeki társadalomból. És láttuk, hogy csépléskor hogyan segítenek egymásnak a szomszédok, a gazda s a gazdasszony miként figyelik, a gabona hogy ereszt. Az öneltartó családi gazdaságban ez így zajlott. Mindig ott voltunk, amikor bálok voltak vagy lakodalmak, s a cigánybanda zeneszóval végigvonult a falun. Nagyon nagy eseménynek számított, amikor alkalomadtán egyetlen autó bejött a faluba, mert olyankor az egész falu odacsődült, és az volt a motor. Nem autó, hanem motor! Mindezt csak azért mondom el, nehogy azt gondolja valaki, hogy azokban a kicsi falvakban nem történt semmi – eleven élet volt mindig, az emberek a maguk munkájára, de a maguk szórakoztatására is adtak. Így születtek a székely viccek, amelyeket, vigyázat, a székelyek a maguk szórakoztatására találtak ki!
– Ha már szóba jött, van kedvenc székely vicce?
– Van. Nem véletlenül született sok vicc arról, hogy a székely felmegy Pestre, hiszen, mint mondtam, a vándormunkások gyakran találtak ott kereseti lehetőséget. Szóval, felmegy a székely ember Pestre, és látja a hirdetést, hogy: munkásokat felveszünk. Nézi, nézi, s jelentkezik. Kérdik tőle: na, bácsi, mi járatban? Azt mondja: láttam a hirdetést, hogy munkásokat keresnek. Nos, mit akarna? Én semmit, csak azért jöttem, hogy reám ne számítsanak. De a székely humort igazolja az a valódi történet is, amikor szegény Boda Károly, a kolozsvári Brassai gimnázium igazgatója készült haza, Uzonba. Egyik volt tanítványa Sepsiszentgyörgyön vendéglővezető volt, és megüzente, hogy amikor erre járnak, feltétlenül keressék fel, mert egy szeparéban megvendégeli őket. Na, de ennek az embernek el kellett mennie, és meghagyta a kis pincér legénykének, hogy vendégek jönnek Kolozsvárról, szolgálja ki őket úgy, ahogy kell. No, Bodáék megérkeznek, s a pincérfiú, hogy: magik-e azok, akik jöttek? Igen. S a pincérfiú leülteti őket: mit parancsolnak? Kávét. De hobbal-e vagy hob nélkül, mert hob nincs. Na, ilyen humora is volt a falunak, amely tele volt élettel, életkedvvel.
– Ez az élet, ez a humor adta a mondást, hogy olyan, mint a bodosi lakodalom? Ez honnan ered?
– Hát… ennek nem nagyon örvendenek a bodosiak… de onnan ered, hogy egy lakodalomban éppen annyi ételt főztek, hogy pont elég volt, s nem is maradt meg semmi belőle. Ezt a kifejezést a mai napig használják Erdővidéken arra, hogy ha valami pontosan talál, akkor az olyan, mint a bodosi lakodalom. De a humor mögött meg kell látni azt a takarékos életmódot, amelynek köszönhetően egy főleg többgyermekes család, illetve a falu fenn tudta tartani önmagát. Minden falunak megvolt a saját erdeje, annak pontosan szabályozott használata. Bodosnak például a Hatodon voltak az erdei, ősszel pedig egész szekérkaraván ment erdőlni, amit roppant szerettem. Egyszer, hazafelé jövet a megrakott szekérnek az egyik kereke Baconban eltörött. Késő estecske volt, nem volt mit tenni, be kellett kopogni az egyik ismerőshöz: aluszik-e, Ferenc bá? Mire amaz, bentről: nem, nem! Akkor adjon egy kereket! Mire amaz: aluszom, aluszom… A rendtartó székely faluról köteteket író Imreh Istvánnak elmondtam ezt a történetet, úgy kacagott, hogy a hasát fogta… Kerék természetesen került, mert a segítőkészség, az összefogás megvolt, mert az élet úgy ment, mint a masina. Más példát mondok: olyan hét-nyolcéves lehettem, s az egész családunk hastífuszt kapott. A baróti kórházban Kádár Béla doktor három hétig kezelt minket, s amire hazakerültünk, az emberek hazahordták a gabonánkat, kicsépelték, a helyére tették, mert a tanítónak, aki nehéz helyzetben volt, így akartak segíteni. És jöttek szántani, pedig senki sem hívta őket… Így segítették egymást, szerre, s a kölcsönkenyér természetesen visszajárt. Nos, ezeket a tapasztalatokat látva sokat gondolkodtam, hogy a székelység hogyan tudta megőrizni az ősi szállásterületét? Egyrészt a tulajdonjognak köszönhetően, de az életrevalóságnak köszönhetően is. Hiszen ott van 1848-49: a szabadságharc elvész, Világosnál megtörténik a fegyverletétel, a fegyveres alakulatok szétoszlanak, a katonák hazamennek. A vezetők, a tisztek, az értelmiség elbujdokol, köztük a sokat idézett és szeretett történészünk, Jakab Elek hazamegy Szentgericére, a családi birtokára, hogy ne bolygassák, ne fogják el. És ő írja, hogy: hazajöttek, Uram, Teremtőm, másnap mentek kaszálni, zabot aratni, szőlősbe, rövidesen nősültek. A fegyvert le kellett tenni, de az életet ott kellett folytatni, ahol abbahagyták. Azt írja Jakab Elek: minket, az értelmiségieket ett meg a fene, hogy oda a szabadság, mi lesz a nemzettel, ők – mármint a hazatérő harcosok – tették a maguk dolgát, és ők voltak, akik fenntartották a nemzetet. Amit Jakab Elek kicsiben látott a falujában, az történt a Székelyföldön. Csodálatos! Hát ez tartotta fenn a székelységet.
– Egyszer csak eljött az a pillanat, amikor fel kellett tarisznyálni, és el kellett indulni… Milyen volt akkor a Református Székely Mikó Kollégium?
– Igen, ez 1940-ben volt, tizenegyedik éves voltam. Abban az évben nagy változás volt. Észak-Erdély ismét Magyarország, és egyszerre megjött a székely családoknak a kedve, hogy a gyermekeket taníttassák, de még ahhoz is, hogy második, harmadik vagy negyedik gyermeket vállaljanak. Felpakoltuk a nagy szalmazsákokat a szekérre, nyolc órát zötyögtünk a Hatodon keresztül Szentgyörgyre, szépen beírattak. Jelentkezni kellett Andrási tanár úrnál, ő volt a diákkaptárnak a vezetője. Neved? Egyed Ákos. Honnan? Bodosból. Apád tanító? Igen. Pénzed van-e? Van. Mennyi? Öt pengő. Beírta a noteszébe a nevem mellé: öt pengő. Na, fiam, ezt az öt pengőt ide betesszük, és amikor szükséged van, jössz és kérsz. És akkor este nyolckor a szobafőnök azt mondta: irány a mosdó, kézmosás, nyakmosás, lábmosás! Tiszta hideg vízben. Na, végzünk, be a hálóba, mindenki az ágyában feláll, mutatja a kezét-lábát. Mellettem itt is idegen, ott is idegen, ez azért más világ, mint ami otthon, Bodosban volt, egy kicsit meg voltam szeppenve… Másnap be az osztályba, öt óra tanulás, délben ebéd, de nem olyan, hogy attól a hasunk félreállt volna, egy óra szünet, utána szilencium. Ott is egy nagydiák felügyel, beszélgetés nincs, tanulni kell. Hát ez elég furcsa volt eleinte, de hamar megszoktuk a mikós, katonás, spártai rendet, és fél éven belül a Mikó második otthonunk lett. Jött március tizenötödike, kimentünk a parkbeli negyvennyolcas emlékműhöz, szavalatok, énekek, s mindezek szépen elraktározódtak bennem. Aztán a háború után jöttek az új tankönyvek, és ki volt adva az ukáz, hogy ezeket kell tanítani. Ez megzavarta egy kicsit a dolgokat, de emlékszem, hogy a tanáraink sem úgy adták elő a történelmet, mint ahogy elő volt írva, hanem úgy, ahogy kellett. Salamon Sándor például olyan előadásokat tartott magyar órán Kossuthról vagy Széchenyiről, hogy bennem akkor rögzültek Kossuth szónoklatai és Széchenyinek a reformterve. És ott voltak az előadások a Székely Nemzeti Múzeumban, kolozsvári, budapesti előadókkal. Ezekre az előadásokra mindig elmentünk, és meghallgattuk.
– Kötelező volt?
– Nem volt az! De éreztük, hogy ezekből az előadásokból tanulhatunk, újabb ismereteket kapunk. Rácz Gábor igazgatót nagyon-nagyon szerettük, ő volt az a különleges adottságokkal felruházott pedagógus, aki nem vert, nem kiabált, de akivel szemben mindenki a legjobb oldalát akarta kimutatni. A földrajz-történelem tanárunk Harkó József volt, egy rendkívül diákszerető, pedáns pedagógus, aki büntetett, de csak akkor, ha valaki megérdemelte. Döme Bálint tanár úr az idősebbek közé tartozott, matematika szakos volt, ő sajnos csak azokat szerette, akik jó számtanisták voltak…
– Harkó József személye befolyásolta abban, hogy a történészi pálya felé tájékozódjék?
– A történelem iránti érdeklődést már Bodosból magammal vittem. Mert apám rengeteget mesélt a történelemről. Ő Rá-kócziról szeretett nagyon sokat mesélni…
– Első világháborús hadifogoly is volt Oroszországban…
– Igen, együtt volt hadifogoly Gyóni Gézával, lapot is szerkesztettek a lágerben. S ezek a témák sokszor még a mezőn is előjöttek, mindegyre mondta a történeteit. Egyébként Nagy Áron dédapám negyvennyolcas honvédtizedes volt, karddal jött haza, a padláson rejtette el. Mi, gyermekek, megtaláltuk, a padláson játszottunk vele. Ez is elraktározódott bennem, hogy dédapám s negyvennyolc. De Gáspár nagyapám, a tanító, kormánypárti, Tisza-párti volt, s anyám mindig mesélte, hogy amikor választások voltak, tudták, hogy valamelyik ablakukat beverik, mert a falu Kossuth-párti volt. És akkor Szentgyörgyön a tanáraimtól kaptam a pluszt 1848-ról, és szinte magától alakult ki, hogy a történelem-földrajz szakra iratkoztam 1948-ban. Különösen az Imreh István szemináriumaira emlékszem jól vissza, mert ő már akkor foglalkozott a székely társadalom történetével, a székely faluval, ami színvonalát és problematikáját tekintve is nagyon lekötötte a figyelmünket.
– Ez egybeesett azzal, amit otthon, Bodosban megtapasztalt?
– Feltétlenül. Az otthoni élmények pontosan találkoztak az Imreh István által előadott kérdéskörrel. És ez bizonyosan kihatott a későbbi kutatásaimra, mert igyekeztem ezt a kérdéskört onnan továbbkutatni, ahol ő, Imreh István a vizsgált időszak tekintetében megállt. Az ő kutatásai ugyanis 1848-ig tartanak, én pedig az első kutatásaimat az agrártörténet terén éppen az 1848-as évvel, a forradalommal kezdtem. Az egyetem után elvittek négy hónapra katonának, s hát egyszer jön a posta: kineveztek Románia Szocialista Köztársaság Akadémiája kolozsvári fiókjához, ahova nemzetiségi szakember is kellett, és a tanulmányi eredményeim alapján rám esett a választás. Ennek roppant megörvendtem. Nagyon gyengén beszéltem a román nyelvet, de tanultam, igyekeztem. A kolozsvári történeti intézetben, a munkásmozgalmi kollektívában éveken át céduláztuk az első világháborút megelőző munkásmozgalmi szervezkedéseket. Most is állítom, hogy ezzel a témával is lehet tudományos igénnyel és komolyan foglalkozni, szociális vonalon és eseménytörténeti vonatkozásban. Később áthelyeztek a negyvennyolcas munkacsoportba, amelynek feladata az 1848-49-es forradalom iratanyagának feltérképezése, összegyűjtése és kiadása volt. 1952-től 1997-ig, nyugdíjazásomig dolgoztam a történeti intézetben, de a kötelező munka mellett magamnak is gyűjtögettem anyagokat, így állt össze a majdani tanulmányaimhoz, köteteimhez szükséges anyag. A 19. század fordulójának agrárkérdéseiről írtam egy könyvet, természetes volt tehát, hogy az 1848-as kutatásaimat és tanulmányaimat is az agrárvonatkozásokkal, a jobbágyfelszabadítással kezdtem. Annál is inkább, mert a nemzetiségi vonatkozásokkal szemben ezek nem számítottak kényes kérdéseknek. Amikor eljutottam oda, hogy a kolozsvári országgyűléssel foglalkozzam – amit 1848. május 30-án hívtak össze, és amely bizony megalkotta a polgári átalakulás alapvető törvényeit, persze a március 15-ei és a pozsonyi országgyűlés nyomán –, ez olyan önbizalmat adott nekem, hogy azután sokat vitatkoztam a román kollégákkal a negyvennyolcas forradalom kérdéséről.
– Gyakran vitatkoztak?
– Természetesen. Amikor az ilyen nagy kérdések előjöttek, mindig azt mondtam a román kollégáknak: ide hallgassatok, hát a negyvennyolcas forradalomból végül is a román társadalom nyert a legtöbbet Erdélyben, hiszen az 1848 nyarán, egyik napról a másikra felszabadult jobbágyság többsége román volt, és azt a földet, amelyen azelőtt robotoltak, dézsmát fizettek, végre a tulajdonukba vették. 1848-ban tehát a magyar többségű kolozsvári országgyűlés egy nagyon jó jobbágytörvényt fogadott el, amelynek alapján az erdélyi magyar nemesség tulajdonképpen önmagát számolta fel, és amelynek alapján az erdélyi román társadalom erőteljes fejlődésnek indult…
– És amely megerősödés az 1918. december elsejei gyulafehérvári nemzetgyűlésen csúcsosodott ki…
– Pontosan. Ezt az elméletemet nem utasították ugyan el, de nem is fogadták el egyértelműen. Inkább azt mondták, hogy őket a császár szabadította fel 1854-ben. Sokszor elgondolkoztam, hogy milyen jó volna, ha magyar és román történészek öszszevetnénk az iratokat, és megvizsgálnánk például az 1848 őszén elindult irtózatos erdélyi polgárháborút, ami a mai napig nincs feldolgozva! Ennek híján indult el nálunk, főleg Ceauşescu idején, az a nacionalista hullám, amely a történelmet kisajátította, és megszülte negyvenezer román elpusztításáról, a felperzselt 270 román faluról szóló elméletét. Nemzedékek nőnek fel az ilyen valótlan elméleteken. Kutatásaim alapján többször leírtam és elmondtam, hogy szó sem lehet negyvenezer román áldozatról. Egyébként a történetkutatás terén mind magyar, mind román részről egyfajta várakozó álláspontot tapasztalok, hogy ti. mikor kezdődik el a párbeszéd. Nem csak 1848-ról, hanem az első és a második világháborúról, Trianonról is. Ezek tisztázása nélkül a jövő nemzedékek is zavaros történeti tudattal fognak felnőni, ami baj.
– A tisztázáshoz arra is szükség volna, hogy a történelemkutatás a szakmaiság keretein belül maradjon, és ne legyen kiszolgáltatva ideológiáknak vagy egyéb érdekeknek…
– Ez alapvető kérdés. Sokszor mondtam román kollégáimnak: gyertek, tegyük egymás mellé a forrásokat, vessük össze, elemezzük azokat. Mindig azt mondták: ti a ti forrásaitokkal, mi a miénkkel. Ez az alapvető buktató. Mert például az 1848-as erdélyi polgárháború viharában mindkét fél hajlamos volt elhallgatni vagy minimalizálni a másik fél veszteségeit. Lám, mennyire fontos a történeti forrás kritikája! Amíg nem történik meg az összehasonlító forráskritika, az egyes adatok összevetése és realitásuk elfogadása, addig a történetírás nem tud a saját lábára állni, hanem a politika kiszolgálója lesz, mint ahogy elvárta és megkövetelte Ceauşescu, és ennek issza a mai napig a levét a román történetírás.
– A magyar történetírás e téren hogy áll?
– A magyar történetírás korábban elkezdte kritikusan vizsgálni a forrásokat, és előbbre tart a realitások megítélése terén, mert nem csak a saját, hanem az osztrák és más források is érdeklik. De azért a magyar történetírásban is van tartózkodás annak a kutatásában, hogy a másik fél vajon hogy fogadta azt, ami 1848-ban történt.
– 1989 előtt gördültek-e akadályok a munkája elé, volt olyan levéltár vagy levéltári iratanyag, amire azt mondták: ezt nem lehet?
– Nagyon sok. Különösen az 1980-as évektől a levéltárak csak azt adták ki, amit ők jónak láttak. Olyasmit, ami kimondottan magyar nemzeti ügyekkel foglalkozott, egyáltalán nem adtak ki. Mindig azt mondták: elvitték Bukarestbe fényképezni.
– És a cenzúra?
– Az 1980-as években alig vagy semmit sem tudtam publikálni. Visszadobták a Csutak Vilmos tevékenységéről írt könyvem kéziratát, visszadobták a tanulmányaimat, az 1848 a magyar sajtó tükrében című munkámat, amelyen nagyon sokat dolgoztam. A Csutak-kötetem 1989 után megjelent, de utóbbi azóta sem, mert valaki azt mondta, hogy nem lehet kiadni…
– Hogyhogy? 1989 után?
– Ezt nem lehetett, mert akinek meg kellett volna írnia az ajánlást, azt mondta: nem lehet… mert a másik fél megharagszik… Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy amikor az egyik román kollégával arról vitatkoztunk, hogy volt-e 1848-ban negyvenezer román áldozata az erdélyi polgárháborúnak, azt mondtam neki: kolléga úr, mindent meg lehet írni, de az a helyes, ha leírom, hogy egyes források szerint negyvenezer áldozat volt, más források viszont négyezerötszáz román és nyolcezerötszáz-kilencezer magyar áldozatot említenek. A számokon lehet vitázni, azokat lehet elemezni, de legalább megvizsgáltunk minden forrást.
– Említette, hogy volt időszak, amikor nem közölték a munkáit. Volt olyan, hogy azt mondta: kész, feladja?
– Volt olyan időszak, amikor otthon a lakásunkat festegettem, mert úgy éreztem, hogy a kutatásnak semmi értelme…
– 1989 után teljes gőzzel belevethette volna magát a kutatásba, ehelyett az Erdélyi Múzeum-Egyesület vezetését is felvállalta. Miért?
– Ez úgy kezdődött, hogy 1990-ben meghívtak a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre előadótanárnak. És ez öt alkalommal megismétlődött. Pestre is hívtak az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. Kiléptem a kolozsvári elzártságból, és erősíteni tudtam a korábbi kapcsolataimat a magyar történetírással, főleg a fiatalokkal. Ide, a Babeş-Bolyai Tudományegyetemre sajnos nem hívtak előadni… ma sem tudom, hogy miért… De Debrecenben és Budapesten belekóstoltam abba, hogy milyen fiatalokkal foglalkozni, ráadásul ők újabb ötleteket is adnak, hogy mi legyen tovább, még mivel kellene foglalkozni. 2002-ben Jakó Zsigmond és Benkő Samu mandátumát követően azért vállaltam el az elnöki tisztséget, hogy segítsem ezt az intézményt abban, hogy éljen, fejlődjön, mert létfontosságú, hogy Erdélyben magyar tudományosság létezzen, és az EME az egyetemes magyar tudományosság részeként működjön, úgy, ahogyan az alapító gróf Mikó Imre és társai ezt megálmodták.
– Mi volt eddigi kutatói munkája legnagyobb elégtétele: az, hogy az MTA külső tagjává választotta, vagy az, hogy hiánypótló tanulmányokat és köteteket ír, amelyek szépen fogynak? Esetleg az, amikor egy levéltárban ismeretlen iratanyagot fedez fel, és azt feldolgozhatja?
– Számomra a legeslegnagyobb élmény és elégtétel mindmáig az volt, hogy amikor az 1848-as Háromszéket kutattam, kezembe került egy irat, amelyiknek sem címe, sem aláírása, sem dátuma nem volt. Semmi. És amelyet senki nem vett tudomásul, talán éppen e fontos adatok hiánya miatt. Hetekig törtem a fejem, hogy ugyan mi lehet ez. S egyszer csak rájöttem: a háromszéki önvédelmi harc elhatározásának a jegyzőkönyve! Hiszen a nagybizottság éppen arról ülésezett a megyeházán, hogy mit lehet tenni olyan körülmények között, hogy Erdélyből a császáriak már kiverték a magyar haderőt, Puchner pedig támad, amikor lent, a téren a haragos tömeg meglincselte az áruló Balázs Manót. Ez a mozzanat megzavarta a gyűlést, amiért a papiros úgy maradt, a jegyzőkönyvet nem datálták, és nem írták alá, de a határozatokat kihirdették és terjesztették. Rájöttem, hogy a körülmények miatt lett olyan, amilyen ez a jegyzőkönyv, ami a háromszéki önvédelmi harc elhatározásának a döntő dokumentuma. Nagyon boldog voltam, amikor ezt sikerült tisztáznom. Természetesen az is örömmel töltött el, amikor az MTA külső tagjává választott, bár erre soha nem számítottam. S az is örömmel tölt el, hogy a könyveimet megvásárolják, keresik, és kérnek, hogy írjak újakat is. Ilyenkor arra gondolok, hogy talán nem éltem hiába.
– És amikor az ember a saját unokájával közösen ír könyvet?
– Hát az kimondhatatlan... Mert érzed, hogy nem halsz meg, hanem valakid viszi tovább, valakid folytatja. És olyan furcsa világban élünk, amelyben az unoka tudja tanítani a nagyapát. Mert amikor Eszter unokám a számítógépen pötyögtette a gróf Mikó Imre-szövegeket, én azt sem tudtam, hogy kell kezelni ezeket a modern gépeket. Mondtam neki: én úgy irtózom ezektől, inkább a ceruzámmal s a pennámmal… de Eszter nem: ülj le, nézd, milyen könnyű! Addig s addig, hogy megtanultam. És amikor rájöttem, hogy meg is tudja szerkeszteni, össze is tudja rakni ezeket az iratokat, akkor azt mondtam: igen, szidjuk a mai fiatalokat, és íme, a szemünk előtt észrevétlenül felnőttek. Sőt, a fejünk fölé.
– Ha még egyszer kisgyermek lehetne, és újrakezdhetné, történész lenne vagy kőműves, mint a bodosi pap?
– Nyilvánvaló, hogy ha édesapám kőműves lett volna, már kicsi koromban magával visz, és megtanultam volna ezt a szép mesterséget. De a sors úgy adta, hogy apám tanító volt, és inkább egy-egy versre, és betűvetésre tanított, és rengeteget mesélt a történelemről. Természetesen egyáltalán nem bántam meg, hogy történész lettem. És szerencse is kellett hozzá.
– Erről jut eszembe: Egyed Ákos azok közé tartozik, akik a kommunista diktatúra idején is meg tudtak maradni tisztának. Mi kellett ehhez, szerencse, gondviselés?
– A gondviselés is kellett. És az is, hogy bennem mindig az motoszkált: egy közösséghez, a magyar közösséghez tartozom, amelynek az érdekeit és értékeit tiszteletben kell tartani. Ehhez tartottam magam. Azt sem mondhatom, hogy nem kötöttem kompromisszumokat, de nem olyanokat, amelyeket ma nem tudnék vállalni. Ebben benne van Bodos is, a székely-magyar közösség is. És az a Kolozsvár is, amelyet a szemünk láttára veszítettünk el, és én mindig arra gondoltam, hogy ne ártsak, hanem ahol tudok, segítsek. De a gondviselés, egymás támogatása, a barátok, a család is segített abban, hogy próbáljak megmaradni annak, aki vagyok. Olyannak és úgy, ahogy azt Bodosban tanultam.
EGYED ÁKOS
1929. november 25-én született Bodosban. Középiskoláit Sepsiszentgyörgyön végezte, majd 1948-tól a Bolyai Tudományegyetem hallgatója lett. 1951-1953 között ugyanitt volt gyakornok, ezt követően a kolozsvári Történeti Intézet kutatója lett. 1990-1994 között a debreceni Kossuth Lajos Tudoményegyetem, 1995-1997 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem meghívott előadója volt. 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, az újraalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke. Kutatásai az 1848-as erdélyi forradalomra és Erdély 1867-től 1914-ig terjedő történetére irányulnak. Foglakozott gazdaságtörténettel és a székely társadalom sajátos gazdasági és társadalmi kérdéseivel.
