bennem egy kandúr dorombol
bennem egy kandúr dorombol
karmait hegyzi a városon
az utcák felgyorsított filmkockáin
az emberek mint a görögdinnyék
s a film csak pereg tovább minduntalan akár az idő
mely egyes délutánokon összeköt minket
a látomás szemeimben egerészik
te reményt adsz ennem vacsorára
és betakarsz boldogító szemeiddel
mert mostantól minden sóhajtásom a tiéd
hisz lásd: ösztönt adott csupán a város
és a kölykök is zörgő dióhéjba bugyolálták mancsomat
amerre sikáltam zúgott égő vágyam
megvakított majd megvadított a szél...
mondd tüzes szerelmekről furcsán vélekednem
mért lenne bolondság?
mindez csupán egy nyávogás melyről annyit sem tudni
amennyit egy lopott kavalról...
most viszont elengedem magam
a hűvös éjszakában
bennem egy kandúr dorombol
és én semmire sem vigyázom
szembesülés
csak annyit tudok nekem már nem mindegy
kifogyhatatlannak látszik előttem az ország
visongani kell a vágyakozástól
akár egy agyonkergetett szamár
úgy rohannék néha saját magamtól
völgytől völgyig
arra a nem-tisztásra
arra a nem-mezőre – hogyan is lehet?
és a napszak is ami most alattam nyekereg
üvölteni tudna a vérengző holdtalanságtól
mint fájdalmasan fiatal elveszett oroszlánkölyök
csak annyit tudok nekem már nem mindegy
Reménység
Ott állsz elképzelhetetlenül,
akár a legmeggyőzőbb kíváncsiság.
A Jó és a Rossz két szemed.
Valld be, titkon te is arra a lányra szomjúhoztál –
minden megmérhetőt mérlegelsz – akárcsak én.
Éjszaka sápatagon omolsz le az ágyra,
annyira céltalanul, hogy egy lélegzet megölhet.
Győzelmesként?
Daltalan hasad sovány szádból a tél...
Hamarosan a világ erényei összemerülnek,
és ránkcsukódik a Nagy Szem.
Helyettünk
majd mások
számolják a perceket.
Méghozzá olyannyira odaadóan,
hogy önfeledtségükben gyakran
visszatekeregnek hozzád.
Rajonganak ifjú hízelgőid – él a világ!
Operában, Bécsben
Hundertwasser magányosan énekelt egykor Új Zélandban
de én most itt fekszem kinyújtózva amint
érzékeimben egy fülemüle landol éppen
sosem lesz semmi az enyém azt már tudom rég
a sasmadarak újból röppennek Bécs fölött
rászállnak a színház magasztos cserepeire
míg a lánnyal az operában kuncogunk kettesben
sóhajtozva délibb tájra lábunkat melegítve Rossini zenéjére
a kínai lányok az utolsó sorokban francia ügyészekre hajtanak
odaadás minden felületen
nyugalmas álom aranyló melengetés
minden páholyból árad
közben kint az éj leszáll (elcseng a nap az éjszaka fekete síkján...)
mély álomból ocsudok fel mikor végre leteszi lantját a napvilág
a messze eső utcán hazafele takarodik egy örömlány
agyonnyűtten szomjúhozunk a tiszta levegőn
öröklétet kínál az Oper bár
