1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Ráparancsolom magam a konyha sezlonjára. Folyik a nyálam. Faim az ölembe pattan. Tudja, mi következik. Az asszony utasít, hogy ki hova üljön, és milyen sorrendben szedjük a levest.
Zsírkarikák, gyúrt kagylótészta, egészségtől dagadó kerti zöldségek. A dédi mindenkinek mer, bár ő maga alig eszik, inkább az apadó tálakat felügyeli. Újból és újból kínál.
Az após repetázik. Sohasem beszél evés közben, csak bajszát rángatja, dobálja, lóbálja, táncoltatja. S legyint, ha a dédi leejti a merőkanalat.
A kilencvenhét éves étek nem őskövület. Alkotóját tükrözi. Főztjében rejlik a háború előtti és utáni tapasztalat. No és háborúban is tanul az ember, félelemből fakadó alázatot, szolidaritást, becsületességet; ezen tulajdonságok szintén sajátos ízvilággá gömbölyödnek a forró leves-tengerben. Sejtelmes mozdulattal eszenciát, pikantériát tesz bele, vagy csak azok mennek – a kor varázsától – önként az étekbe. Egy mozdulattal hinti szét a harmincas évek romantikáját, a húszas évek szerelmes illatát, és a felszabadulás utáni dolgos évek zamatát.
 Ilyesmire a mindentudó konyhatündérek és mesterszakácsok se képesek. Minthogy a precíz eljárással készített, kitűnő bor minősége is elmarad az óborétól. Erre egyedül az idő képes.