"többször van tél, mint kellene"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2009. 23. (541.) SZÁM — DECEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Egyed Ákos
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalakulása és életszakaszai
Benkő Levente
Bodosi tarisznyával az Akadémiára - Beszélgetés a 80 éves Egyed Ákos történésszel, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnökével
Eszteró István
A szerelem negatívja
Oláh András
Versei
Cseke Róbert
Versei
Merényi Krisztián
Kilencvenhét éves étek
Ki mit gondol
Bérlettel egy előadásra sem
Rossz időzítés
Stelian Muller
Levél R.-nek
Medeea Iancu
Pusztulási gyakorlatok
Не следуu вниз зa мноu, xвaтeт мoeгo пpoвaлa
Cseke Péter
Társbérletben a történelemmel - A húsz éve elhunyt Bözödi György főművének előtörténetéről és utóéletéről
Szőcs István
Áltörténelmi jegyzetek
Orbán Zsuzsa-Lilla
El nem döntött dolgok
Papp Attila Zsolt
Az emberi tényező
Terényi Ede
MIÉRT HALLGATUNK – ZENÉT? - Világhang
Hírek
 
Stelian Muller
Levél R.-nek
XX. ÉVFOLYAM 2009. 23. (541.) SZÁM — DECEMBER 10.

(Scrisoare către R.)

(részlet)

Nem tudom, mivel kezdjem. Mondjam el, például, mit csinálok éppen? Ha ez érdekel, hát kiskanállal kavargatok egy pohár vizet, ahogy naponta szoktam, ebédidőben.

Vagy inkább ismerjem be, hogy nehezen rugaszkodtam neki az írásnak, hogy nem volt könnyű arra az útra tévedni, amely levezet a mennyből, vagy felvezet a pokolból, mert másképp nem tudom megmagyarázni... Talán az utolsó lesz az, a modell szerint az utolsó lépés mindig hasznosabb, mint az előző... Már rég nem csináltam ilyet (az írásról beszélek), és az utolsó levél óta eltelt idő megkeményedett bennem, mint valami csont, ami még a levegővételt is megnehezíti... egy élettelen csont (utolsó fázisban, vagy valami ilyesmi), nem nagyobb egy pénzérménél, a torkomban tartottam, nem tudtam, mit kezdjek vele, köpjem ki, vagy nyeljek egyet, kerüljön lejjebb... inkább lenyeltem... már nyelés közben csorogni kezdett a fülembe a fény, mit egy mérgezett bor, kinyitottam az egyik szemem, megnyugodtam, a fűtőtest a helyén, befurakodtam a való világba, ugyanúgy, ahogy a kéz furakodik át egy betört ablaküvegen... (a tömbházban, sőt az egész utcában ez az egyetlen, kerekekkel ellátott fűtőtest, és néha éjszaka elmozdul a helyéről, bár mozogni még soha sem láttam... csak új helyen van ébredés után... mégsem bánom... ha mozgás közben látnám, meg kellene mutatnom valakinek, és ez már túl bonyolult lenne...)

Már szinte az is bonyolult volt, amikor két nappal ezelőtt kimentem este a városba... Igaz, nem úgy volt, kicsit talán roszszabb is..., _Goddal járkáltunk a téren, ahogy az emberek jönnek-mennek általában, az ég alatt járva, a földet bámulva, ...„hé”, kezdi..., „mi az”, kérdem..., „kijössz velünk ma este?”... „hová?”, kérdem..., „a városba”, vágja rá..., „a városban hová?”, ... „a központba”..., „miért éppen a központba”..., „mert van valami bár” mondja..., „á”, mondom..., „nem jövök”..., „miért, te?”..., „félek”, mondom..., „mitől félsz, te?”, kérdi..., „attól, hogy eltévedek”... mondom, „gyere na”, mondja, „már hogy a fenébe tévednél el..., talán tutajjal jössz?”..., „olyan helyen lakom”, vágom rá..., „gyere na..., hagyd a hülyeséget..., hogy a fenébe tévednél el..., talán az erdőben laksz?”..., „nem”, mondom..., „csak két kiszáradt fa van a tömbáz mellett, soha nem zöldülnek ki”..., „na, látod”, mondja..., „mit?”, kérdem..., „hogy tömbházban laksz”..., „pontosan”, mondom, jó, hogy megtudtam, hol is lakom..., „akkor jössz?”…, „jön még valaki?”, érdeklődöm…, „többen is”, vágja rá…, „jönnek a klánból, az összes feeder, és még mások is, és még feederek...”, „ok”, egyeztem bele, mert láttam, hogy semmi értelme..., még járkáltunk egy ideig, vártunk, hogy valamelyikünk meggondolja magát, teljesen mindegy lett volna, hogy ki..., egy gödör mellett valami munkások épp hoszszú drótra szereltek valamit, onnan nézve, ahol mi álltunk, úgy tűnt, mintha egy óriási halat pucolnának..., azt gondoltam, ez jel, ami egy másik jel jellegzetességeit hordozza, és hirtelen _Godra néztem..., de ő fölfelé bámult, egy ablakra ragasztott papír kávéscsészére, és öt másodperc figyelmes kémlelés után úgy tűnt, mintha kiolvasta volna belőle a jövőt..., „hé”, mondom..., „mi a francot csinálsz”..., „mit csinálnék”, mondja..., „áruld el nekem is”..., „mit áruljak el?”, kérdi…, „hogy mi lesz veled később”..., „hogy-hogy mi lesz velem?”…, „hát nem most mondtam?”..., „mit mondtál?”, kérdem…, „hogy találkozunk”, mondta…, „á”, mondom…, „már azt hittem, hogy elfelejtetted”…, „mit felejtettem volna el?”, kérdi..., „éppen azt”, mondom, és csodálozva pillantok a homlokára, rajta a felejtés köreivel, amiről fogalma sincs, hogy működnek…, „szerencséd van”, mondom, de közben arra gondolok, hogy találni kellene valakit, aki megvizsgálja… „talán egy földönkívülit”…

...Este elindultam a városba, bár a bejáratot elég nehezen találtam meg... Nem is voltam biztos benne, hogy megtaláltam, csak ráléptem egy végtelenül hoszszú, sima járdára, úgy éreztem magam, mint egy bowling-pályán, ami lehetett a központban, de akár a pokolban is, gondoltam, na lássuk..., és cseperegni kezdett, de nem az eső, inkább olyan volt, mintha valaki virágot szórna a fejedre..., ösztönösen hajtottam le a fejem, és egy ideig úgy haladtam, mint a verduni katonák, akik más meglapuló katonák előtt lapulnak..., nem tudom, látszott-e a hold, de ha nem is látszott, biztosra vehettem, hogy inkább tükörszilánk, ami csak arra való, hogy belevágjon a kéményekbe..., elhaladtam egy templom mellett, hosszú, hegyes tornya volt, akár egy halszálka..., ugyanerre a templomra mutatott egyszer _God is, „ez a templom”, kezdte..., „mi van vele”, szakítottam félbe..., „láttad már belülről?”..., és azt mondtam, hogy nem, pedig már láttam..., aztán még egy templom, azon a téren, ahol ma jártunk, olyan a tornya, mint egy óriásgyertya, vagy óriásmedúza, ami fel-felemelkedik az óceánból, és _God máris kezdi, „ez a templom”, de most nem a templomra mutatott, hanem a saját fejére, és én rögtön megértettem, hogy már nem a templomról beszél, hanem arról az izéről, amivel megrágja az ennivalót..., „igen”, mondom, „eladnád”, és ő megkérdezte, „mit?”, és én gondolkodtam egy kicsit, majd rávágtam, „a harangot”, amire ő, „miféle harangot?”, és én, „hát a harangot a toronyból, vagyis azt, amelyik megjelenik a fejem tornyában”..., „hogy-hogy megjelenik?”, kérdi rémülten, mire én, „akár Ana haja, fekete és súlyos”, és ő, „miféle Ana, és mi a franctól lenne olyan nehéz haja, mint egy harang?”, és én, „hát egy csaj, és attól olyan a haja, hogy a harangozó rokona”, és ő „miféle csajokról és rokonságról álmodozol, te? Bekattantál?”, és szitkozódni kezdett, mikor rájött, én meg majd hanyatt estem a röhögéstől..., ez két sör után volt, mikor mindegyre belebotlottam a saját fejembe, mint egy szegélykőbe.

Ahogy beléptem a bárba, _God vett észre elsőnek, övtől felfelé végigpásztázott, és amikor a fejemhez ért, már mellette álltam, úgyhogy megkérdezte, „megjöttél?”, majd újból bámulni kezdett..., csak gondolatban válaszoltam, „nem, egy kísértet vagyok, aki most lépett elő a sírból”, és motyogtam is valamit „valószínűleg”..., kerestem magamnak egy széket, leültem, alaposan hozzátapasztottam mindkét alkaromat a karfájára, mert semmi kétség nem fér hozzá, egy villanyszéket szereztem..., egy idő után a pincér is megérkezett, mintha csak arra lenne kíváncsi, hogy a helyén van-e minden egyes szál, szükségem van-e segítségre, és úgy támasztotta kezével a testét, akár egy baltát, azt válaszolta „igen”, és erre szintén azt válaszoltam, hogy „igen”, és még valami mást is, csupán a beszélgetés kedvéért..., és csak vártam, egészen addig, míg föl nem állt _God barátnője, abbahagyva a várakozást, utána bámultam, pontosabban a csípője után, amin egy ezüst salátástál ringott, de miközben gondolatban kimondtam volna azt, hogy ezüst és salátástál, valaki rosszallóan megszólalt a szomszéd asztal mellől, „nem tehetsz semmit, egyesek megszületnek, mások meghalnak”, csodálkozva néztem _Godra, és hogy bosszút álljak azért az incidensért, ami a téren történt, azt válaszoltam..., „egyesek meg se születnek, és meg se halnak, mert akkora zsúfoltság van a fejekben, hogy középen rekedtek”, de csak gondolatban, nehogy meghallja valaki, és megkérdezze, mit akarok ezzel mondani, és én azt válaszoljam, hogy ezzel már meg is mondtam..., majd elkezdtem várni _God barátnőjét, ha visszajön és én úgysem csinálok semmit, legalább nézzek a szemébe, akár az ég szegletébe, de hirtelen, ugyanattól az asztaltól, ugyanaz a fickó dördült bele a levegőbe, „mert ilyen az ember..., felületes”, miközben a cipőm felé bökött az ujjával, amitől én úgy megijedtem, hogy rögtön ellenőriztem, nem hiányzik-e az egyik... ugyanezt a félelemet éreztem, amit valamivel korábban is, amikor kiléptem az utcára, és ellenőriztem, van-e rajtam nadrág..., miután _God barátnője leült, elkezdtem bámulni a blúzát, a melle fölött egy apró foltot, mintha csak egy golyó nyoma lenne, és azt kérdeztem magamtól, hogy kerülhetett az oda..., tiszteletből felemeltem a fejem, és megláttam öt centivel a lány feje fölött, a nyitott ablakon át, a holdat..., ösztönösen lebuktam az asztal alá, mert a hold pont olyan volt, mint egy marsról kilőtt lövedék, ami engem vett célba, és semmiképp sem akartam tönkretenni a többiek estéjét azzal, hogy megmutatom nekik, miként néz ki a fejem belülről..., néhány másodperc múlva előbújtam, de a hold nem mozdult, úgy bámulta halszemével a kék bolygót, mint egy palackot, és csak az járt a fejemben, hogy kergethetném el innen, és vajon zavarna-e valakit ez a hadművelet..., egy ideig felváltva bámultam, hol őt, hol a lány melltartójának csipkés pántját, ami leginkább festménykerethez hasonlított, majd, amikor lehajolt, megrettenve pillantottam a melleire, súlyként lógtak a blúzában, mintha a mellkasából kibukfencezett volna a szíve, közepes és nagy között, biztosan titkoktól feszülnek..., aztán visszajött a pincér, úgy nézett az asztalunkra, mint egy sziklával teli hasadékra, megtorpant, nem tudta, honnan kezdje, elhatározta, hogy _God-ot kellene elsőként kidobni, majd egy hirtelen kanyarral, elsőként kiszolgálni, és olyan lassan öntötte a sört a pohárba, mintha valaki vérét csorgatná. ....... ott bujdostam a saját fejemben, mindenféle rongyok között, amikor a lány azt mondta „és”, „hogy vagy?”, amire én azt válaszoltam, „valószínűleg”, és amikor már másra figyelt, hozzátettem, „semmi”, másra figyelt, mert hirtelen megfordult és ujjával úgy bökött a holdra, amit nem sikerült elkergetnem, mint egy félig elrothadt fára, és azt mondta, „nézd”, amire én becsuktam a szemem, mert ezek után már csak világvége jöhet, és palackrobbanás, de nem ez következett, csupán egyetlen szó, „hold”, majd, „milyen nagy”, és mikor kinyitottam, úgy lógott ott a hold, mint egy jégcsap, majd megkérdezte a véleményem, mondtam, hogy nem is olyan nagy, inkább közepes, bár én sem tudtam, pontosan melyik méret illene legjobban rá..., úgy bámultam a sörösüveget, mint egy dél-amerikai szobrot, vártam, hogy egyik pillanatról a másikra kinőjön a lába és eltűnjön a mennyezet egyik hasadékában, csak azt a pontot hiányoltam, amire földrengések alatt támaszkodhatna, vagy a mellső lábait... észrevettem, hogy _Godnak is problémái lettek az üvegével, mert folyton emelgette, hogy alánézhessen, majd arra gondoltam, megkérdezhetném, nem akar cserélni..., sajnos egy másodperccel később nyílt ki a szám a kelleténél, épp amikor Ana elkezdte verni a fejem, mint egy roszszakaró a gyéren világított utcán, és a kérdés latyakosan elcsendesedett..., nem maradt más hátra, mint hogy levadásszam a hullámveréssel bélelt szalmakalapos fantomot agyam csapdákkal teli barlangjában, és tudtam, a Föld forgásának köszönhetően ez hihetetlen hosszú folyamat, mert a házam közben a bolygó túloldalára került, és taxival úgysem jutnék messzire, inkább egy baszott nagy hajó kellene, mikor a városban az utolsó tócsák ennek az üvegnek az alján meg egy szemeteskukában gyűltek össze, és az, akit a hátán cipel, az, aki nem akarja, hogy, mondjuk, egy tolvaj megtalálja, vagyis, hogy rátaláljon, de nem erősítés nélkül, és nem hiszem, hogy Isten ráérne, mert épp a világot menti meg a vízbefúlástól...

KARÁCSONYI NOÉMI fordítása




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében